A szocialista rendszer kezdeti éveiben vidéken is érvényesült „a múltat végképp eltörölni” szelleme. Falvainkban egymás után épültek az új családi házak. Lebontásra, jobb esetben felújításra vagy átalakításra kerültek a régi lakóházak, bár boldog gyermekéveim idején, az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején szülőfalumban állt még néhány vályogból épített zsúptetős ház.
Miután kihaltak belőle az idős lakók, lebontották, és a megüresedett telken új, modern, nem ritkán emeletes családi házat építettek. A félreértések elkerülése végett, nem a viskószerű építmények, hanem a szép, gondozott parasztporták eltűnését fájlalom.
Mivel nem vagyok jártas és érdekelt sem az építőanyagok világában, talán ezért is olvastam meglepődve egy magyarországi internetes portálon, hogy egyre több helyen kacérkodnak vályogház építésével vagy felújításával, visszatérve a levitézlett technológiák helyett a sok ezer éves, jól bevált természetes anyagokhoz az építkezések során.
Tájainkon a vályogépítésű házak megjelenése és elterjedése viszonylag későn, a 19. századtól datálható, főként olyan helyeken, ahol a környéken kevés volt az addig hagyományos és kizárólagos építőanyagnak számító faanyag és kő.
Szűkebb pátriám, az Ipoly mente falvait járva manapság már mutatóban is alig találkozni régi vályogházakkal. Kóváron a falun át vezető főút mellett sorakozó, újabban épült családi házak között megbújva áll a mellékelt képen látható vályogház megroppant tetőszerkezetével. Mint megtudtam, ugyan nem lakik már benne senki, de még él a tulajdonosa. A ház (legalábbis egyelőre) nem eladó, de eszembe jutott, hogy ha a közeli jövőben mégis eladásra kerülne, és ha a helyi önkormányzat jobb épület híján megvásárolná és felújíttatná, tájházként, falumúzeumként szolgálhatná a múlt becses tárgyi emlékeinek megőrzését és bemutatását.
