És felbukkan Zsély az írásokban más vonatkozásban is. Mint a feleség írja, az író gyermekkorától bámulója volt e tájnak, csodálta annak minden rezdülését; akárhányszor átutazott rajta, és szemügyre vette, nem unta meg nézni az óvári hegyeket vagy a zsélyi templom keresztjét, mely faluját elhagyva nyomban felbukkant egy fordulónál.
Egy későbbi ottani tartózkodás kapcsán Mauks Ilona is ír a zsélyi templomról: „Boldog ideje volt ez Kálmánnak, hiszen ezen a vidéken minden fű, fa gyermekkorára és régi novellatémáira emlékeztette. A verandáról látta a zsélyi templom keresztjét fényleni; ha kimentünk az országútra, szemei a meghatottságtól ragyogtak.” (208. p.)
Valószínűleg barátai is lehettek itt, köztük valamelyik helybeli pap, akitől – a feleség szerint – A lohinai fű témáját is hallotta. Vajon lesz-e itt még egyszer élet a zsélyi fürdőnél, azaz Sósárban? A régi jó víz meg Mikszáth szelleme nem varázsol-e ide egy emléktáblával is megjelölt, múltjához méltó helyet?
Zsély kataszterében megannyi major, puszta működött valamikor. Ilyen volt például a Varbói- és a Forráspuszta, a Bikamáj, a Karikás vagy Peszerény. Az utóbbi egy része ma Szklabonyához tartozik. 1938 után itt húzódott a magyar–szlovák határ is. A hajdani uradalmi központ és a nagy park néhány megmenekedett fáján kívül ma már szinte semmi sem őrzi a múlt hangulatát. Csaknem minden átalakult itt. A Fischer család szecessziós kastélyában 1951 és 1965 között kórház működött, majd a Tesla üzemet helyezték ide.
E hely szintén szerepel Mikszáth írásaiban, elsősorban akkor, amikor a gyermekkor emlékeit idézi. A fahuszár meg a lova, meg a ló sípja című elbeszélését olvasgatva, majd a peszerényi országutat járva szinte magunk előtt látjuk a szklabonyai gyermekek közt vidáman futkározó Kálmánkát, aki együtt rohan pajtásaival a peszerényi kocsmáig.
Itt várták a gyerekek az ebecki nemesurat, az elszegényedett Divényi Józsefet, azaz Szepi bácsit. Azt az embert, akinek birtoka bár tönkrement, mégis maradt pénze arra, hogy a híres gyarmati vásárokból csekélyke ajándékot: fahuszárt, mézeskalácsot, apró cukorkákat hozzon rajongóinak. „Mi, gyerekek – olvassuk a kedves kis Mikszáth-műben – egész Peszerényig elmentünk eleibe, hogy a nagy pillanatot siettessük, mikor a két izzadt szürke feltűnik az esthomályban. A peszerényi kocsma vagy három kilométerre van a falunktól. Innen kezdődött a Szepi bácsi terrénuma. Itt már várta egy csomó gyerek, s azontúl aztán egész hazáig szembetalálkozott pártfogoltjaival és kegyenceivel, kik kalaplengetésekkel jelezték, hogy itt vannak.”
Forgalmas útszakasz volt tehát néha ez, melyet főleg a gyarmati vásárokkor tett zsúfolttá a felkerekedett népesség. Ahogy az író megrajzolta: „Hétfő estefelé jöttek vissza a vásárosok a kígyózó országúton. Tarkabarka tömegek hömpölyögtek, gyalogosok, szekeresek vidáman beszélgető és ágálva disputáló palócokkal megrakva; imitt-amott egy-egy hintó, melyen gőgös uraság terpeszkedett el a hátsó ülésen, nagy tajtékpipából szipákolva; szegény ember a tehenkéjét vezette haza kötélen, vagy vette, vagy el nem tudta adni; kackiás menyecske begyesen lépegetve egy pár új csizmát hozott a nyakába akasztva; csintalan férfiak incselkedő szavakkal hítták fel a kocsikra. Szóval rajzott az út véges-végig, mint egy megelevenedett hangyazsombék.”
Házasságkötése után Mikszáth feleségének is bemutatta e tájat, s elmesélte, mily sokszor megjárta ezt az utat. Beszélt a peszerényi útszéli magányos csárdáról is, „melynek tíz év előtt éppen úgy ki voltak törve az ablakai, mint most…” (Mikszáthné, 113. p.) A nagy parkkal s a régi kastéllyal szemben, a főút másik felén ma is áll egy 19. századi épület, melyben egykor feltételezhetően a szóban forgó csárda is működött. (Csáky, 1992, 65–66.; 1995, 13–14.)
