Hogy mit jelentett az elmúlt négy év alatt a pozsonyiaknak Molnár Imre ottléte, működése, annak csak ők a megmondhatói.
Imrének a vidék, a szülőföld éppen olyan fontos volt (s tudjuk, az lesz a jövőben is), mint a pozsonyi magyar és szlovák kapcsolatok közelítése.
Hiszen ő is faluról jött, s kapott egy olyan örökséget, mely meghatározta világlátását, erkölcsi magatartását, s a belőle sugárzó óriási emberséget. Férfiaknál ritkán nyilvánul meg az a belső emberi tisztelet, szeretet, türelem – mely az ő a lényéből fakad.
Molnár Imre nevét én még a legvadabb nyolcvanas évekből ismertem meg, amikor a Jókai Napokon testvéröccsével bemutatott műsorukkal, a kor és rendszer elleni „botrányos” előadásukkal hívták fel magukra a figyelmet.
Emlékszem Turczel tanár úrra, aki imádta Imrét, az örök diákot, aki „nagy fej”, mondta a tanár úr róla, de az egyetemet nem könnyen fejezi be.
Csemadokos járási tisztségem idején vele szerveztük az első országos honismereti konferenciát Udvardon a kitelepítések 50. évfordulóján, amikor is az udvardi polgármester, Száraz József egy gyönyörű emlékművet állíttatott az évfordulóra. Akkor indult be Hazahív a harangszó címmel a megemlékezések sorozata.
Ebben az időben az erre a témára Budapestről hozott kiállítást vándoroltatta Felvidék-szerte, mely így jutott el Nánára is.
Szorosabb kapcsolat a párkányi csata emlékművének kálváriája kapcsán alakult ki köztünk. Állandó előadója volt (most is) a regionális történelmi konferenciáinknak. A párkányi csata, a lengyel menekültek, Esterházy János, s egyéb történelmi évfordulók kedvenc témái a történész Molnár Imrének.
Imre mindezek után már nem engedte el a kezemet. Ha bármilyen esemény volt, akár Párkánnyal kapcsolatban, lengyelek látogatása a szobornál, akár másutt szervezett előadás, segítséget kért, küldte a meghívót.
Lengyelországi küldetése ideje alatt sok-sok fontosabb ügye mellett is jutott ránk figyelme. Neki köszönhetjük, hogy az emlékműbizottságunkat Varsóban fogadta Andrzej Przewozník államtitkár, aki a legnagyobb támogatója volt a párkányi Sobieski-emlékműnek. Sajnos az államtitkár az avatáson nem vehetett részt, röviddel utána pedig repülőszerencsétlenség áldozata lett. (Neki még abban az évben állítottunk emlékkövet Párkányban).
Felejthetetlen élmény marad számomra az is, amikor Molnár Imre attaséként ott volt Varsóban, a honvédelmi minisztériumban átadott kitüntetésem alkalmából.
Ő szorgalmazta Esterházy János emléktáblájának, emlékművének állítását is Párkányban, mert minden magyar képviselője volt Esterházy János, aki nemcsak járt Párkányban, de értük is vállalta a mártírhalált. Ez is megvalósult.
Megannyi kéznyújtás, segítség érkezett tőle, hol a külügyminisztériumból, hol Varsóból, s négy éve Pozsonyból. Ez volt számunkra a legrövidebb időszak.
Imrének óriási érdemei vannak mindannyiunk szívében, s a legnagyobb, amit Esterházy János rehabilitációjáért tesz, s hogy a felvidéki magyarság egyáltalán megismerhette a mártírhalált halt egyetlen magyar politikusunkat – ezt neki köszönhetjük.
Köszönjük Imre, civilek és magánemberek, hogy oly sokrétűen és sokfelé árasztottad szeretetedet, segítségedet.
Nem búcsú ez Tőled, de úgy érzem, ízelítőt kellett adnom az örök érvényű felvidéki magyar cselekedeteidből, melyekkel óriási értékeket teremtettél, és teremtettünk általad. Köszönjük Neked. Nagyon rövid volt ez a négy év!
Felsorolásomban egy töredéket idéztem az általad segített értékteremtő rendezvényekből. Hisszük és reméljük, tudjuk, hogy továbbra is velünk vagy, bárhová visz is a sors.
Mert a szülőföld nem enged!
Köszönjük minden segítségedet, bátorításodat, nekünk erre nagyon nagy szükségünk van!
Új beosztásodhoz pedig kívánunk Neked erőt, egészséget, s a jó Isten segítségét, hogy amit eltervezel, azt a felvidéki magyarság érdekében véghez is vigyed.
