„…egy magyar vezér, Petneházy Dávid (még egy év előtt Tökölinek legjobb alvezére) a maga hajdúi élén felhatol a várkastély legmagasabb tornyába, s lerántva onnan a török zászlót, kitűzi helyébe a magyar lobogót.” (Jókai Mór: Buda visszavívása) Így történt-e, biztosat nem tudni, de azt igen, hogy nevét méltán őrzik utcák, iskolák, és egy alapítvány, amelyet utódai hoztak létre, s amelynek kezdeményezésére Buda visszafoglalásának 333. évfordulója alkalmából történész konferenciát tartottak.
Méltó környezetben, az Újvárosháza dísztermében köszöntötte Tarlós István főpolgármester a vendégeket, elsősorban a Petneházy családot. Méltatta a történelmi család kezdeményezését, amelynek köszönhetően megvalósulhatott ez a konferencia.
A főpolgármester Cicerót idézte, aki szerint a történelem az élet emlékezete. Erre az emlékezetre minden hazaszerető embernek szüksége van, erre lehet felépíteni a társadalmat. Egy nép karakterét a múlt áldozatai alakítják – mondta – és ezekben az áldozatokban nem volt hiány.
Amikor 1526-ban I. Szulejmán elfoglalta Budát, az megrendítette egész Európát, mert félő volt, hogy a kereszténység eltűnik Magyarországról. Az akkori leírásokból tudjuk, hogy Mátyás egykori gyönyörű fővárosa a török alatt egyre inkább a keleti, de még inkább a balkáni városok képét mutatta. A magyar nemesség azonban nem adta fel. A magyarságnak mindig küzdenie kellett létéért, vallásáért, így van ez ma is. A török kiűzése sorsfordító esemény volt, Európa a keresztény civilizáció győzelmét ünnepelhette, amelynek 250. évfordulójára írta Kodály a Budavári Te Deumot.
Tordáné dr. Petneházy Judit, a Petneházy Alapítvány alapítója beszédében megköszönte Tarlós Istvánnak, hogy ebben a gyönyörű teremben ünnepelhetnek és Áder János államelnöknek, hogy elvállalta a fővédnökséget.
A 333 évvel ezelőtti győzelemért hálával tartozunk XI. Ince pápának, akinek a támogatása nélkül nem jöhetett volna létre, de hálával tartozunk az akkori történelmi családoknak, a szerzetesrendeknek és a harcoló népnek is. Az a győzelem megmutatta, hogy az összefogásnak mekkora ereje van. Petneházy Dávid nem volt a Habsburgok és a pápa híve, mégis azonnal melléjük állt, a szükségben felvette a harcot. A Petneházy család életében is nagy jelentősége volt tettének, emlékét, történetét minden nemzedék őrzi, sőt: éppen a család legfiatalabb tagjai kezdeményezték ennek az eseménynek a megrendezését, karöltve a Budai Polgári Casinoval. Céljuk, hogy a mai fiatalokkal megértessék a keresztény összefogás jelentőségét.
Petneházy Dávid Szabolcs vármegyei nemes volt, aki a debreceni református kollégium után katonai pályára lépett. Vakmerő lovaskapitányként emlegették nevét a kuruc harcok idején Thököly nevével együtt. Amikor vezérét 1685-ben elfogták a törökök, Petneházy ezredével együtt császári szolgálatba lépett, nevéhez fűződik Szolnok, Szarvas és Arad visszavétele, amelyekért Lipót császár 1686 januárjában aranylánccal jutalmazta. Buda ostroma idején előbb a budai törökök megsegítésére küldött oszmán segélycsapatokon aratott győzelmet, majd ezredével együtt kivette részét Buda 1686. szeptember 2-i bevételéből is.
A konferencián előadó történészek nem annyira a magyar főváros visszavívásának szereplőiről, mint inkább az előzményekről, a nemzetközi háttérről és legfőképpen máig ható következményeiről szóltak.
Fodor Pál Széchenyi-díjas turkológus, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója arra emlékeztetett, hogy 1389-től kezdve nem volt olyan év, hogy a török hadak ne törtek volna be magyar területre, és ne pusztítottak volna kegyetlenül. 1453-tól, Bizánc elestétől a Római Birodalom egységének visszaállítása volt a cél, természetesen oszmán uralom alatt, de a tervnek útjában állt Magyarország, az egyedüli keresztény és ellenálló szomszéd.
A döntő év 1520 volt, amikor I. Szulejmán trónra lépve úgy döntött, hogy az addig három keleti fronton is harcoló erejét csak Nyugat felé fordítja. Látta egyrészt Európa megosztottságát, másrészt katonai vezetői jól ismerték a Balkánnál fejlettebb magyar és nyugati területeket. Ők már Mátyás halála után a gazdag magyar földeken akartak hadakozni. Szulejmán célja pedig Buda, majd Bécs, aztán Róma volt.
A történész elmondása és vetített képei szerint Buda akkor gyönyörű virágzó város volt, sokkal gazdagabb és szebb, mint Bécs. A törökök Mohács után többször is betörtek a városba, raboltak, gyilkoltak, 1526-ban vitték el a Corvinákat, 1529-ben ejtették foglyul Szapolyai Jánost, majd Budáról Mátyusföldre törtek be és hajtottak el rabszolgaként több ezer embert. 1541-ben foglalták el végleg a várost, és kezdték meg a budai vilajet kiépítését. 1568-ra került birtokukba az ország közepe, és vált Magyarország kis országgá, Buda pedig keleti várossá.
Visszafoglalására több kísérlet is történt, de csak 1686-ban sikerült. Addigra a törökök magukra maradtak. Korábbi nyugati keresztény szövetségeseiket magukra haragították, s azok pedig XI. Ince pápa anyagi és diplomáciai erőfeszítései eredményeként végre összefogtak. Ezért tisztelhetjük Boldog XI. Ince pápát (sz. Benedetto Odescalchi) Magyarország megmentőjeként.
Érdekességként említette Fodor Pál, hogy a törökök augusztus 29-ét, Keresztelő Szent János feje vételének napját szerencsét hozó napjuknak tartották, mert 1521-ben Nándorfehérvárt, 1526-ban Mohácsot, 1541-ben Budát ezen a napon foglalták el. 1686-ban is augusztus 29-re tervezték a döntő csatát, de csak 2-3000 főnyi csapatot tudtak összeszedni, és szeptember 2-án elvesztették Budát.
Számokkal Pálffy Géza történész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Lendület Szent Korona kutatócsoportjának vezetője is foglalkozott előadásában. Rámutatott, hogy 555 éve koronázták meg Mátyást, akinek uralkodása idején Buda egy regionális nagyhatalom fővárosa volt, Bécs vagy Prága nem versenyezhetett vele. Itt volt az országgyűlés, a belpolitikai irányítás és a hazai pénzügyek központja. A Kárpát-medence egyik gazdasági ütőere itt ment át – Nürnberghez és Krakkóhoz hasonlóan – valamint az Európa első öt állama közé tartozó Magyarország kulturális központja is Buda volt.
Buda elestét joggal tekinthetjük az első Trianonnak, mert ha körülnézünk a 444 évvel ezelőtti országban, azt látjuk, hogy elvesztette területének 60%-át, de ami ennél is súlyosabb: két város vette át a főváros minden szerepét: Pozsony és Bécs. Pozsony ettől kezdve növekedett olyan várossá, amely ma Szlovákia fővárosa lehet, és Bécs is akkortól kezdett igazán kifejlődni. De a három részre szakított országban Gyulafehérvár, Belgrád és Zágráb is központi szerephez jutott.
Az 1867-es kiegyezés után kapja csak vissza Buda, illetve Pest korábbi szerepköreit, de királyi udvarát soha többé, és szinte minden tekintetben – a kultúrát kivéve – maradandók a szerepveszteségei. A magyar polgári elitnek és a visszaköltöző német polgárságnak nagyon meg kellett küzdenie azért a Budapestért, amivé a 19. század végére, a 20. század elejére fejlődött.
