Zongoraművésznek indult, szavalóversenyeket nyert, majd beállt háttérmunkásnak. Kamenár Horváth Éva a minap ünnepelte a 70. születésnapját.

Szögezzük le gyorsan az elején: ha ő nincs (és Bárdos Gábor), akkor ma nincs Tompa Mihály Országos Verseny. De 1992 óta van. Ahogy évtizedekig oroszlánrésze volt a Jókai Napok és a Duna Menti Tavasz szervezésében is. Ő lett, s azóta is a szlovákiai magyar népművelés (van még ilyen egyáltalán?) nagyasszonya.

A gömöri Runyáról indult, Tornalja, Pozsony és Komárom érintésével 1992-ben visszatért Rimaszombatba, ahol hosszú éveken át szervezte az általa létrehozott Tompa Mihály Országos Versenyt. „Tette ezt szeretettel, elhivatottsággal, s kíméletlen precizitással tartotta kézben” (Szabó Csilla) a rendezvényt-rendezvényeket nem egyszer a helyi szervezők ellenállása ellenére is. Személyesen is így találkoztunk még 1992-ben, amikor a helyiek ellenállása dacára meghívta a Jókai Napokra az általam vezetett budapesti Wataridori Színkör előadását. Évekkel később már Rimaszombatban találkoztunk, ahová újfent meg kellett hívnom, mert a helyi szervezők nem látták akkoriban szívesen.

Unszolásomra eljött, majd a távozásom után visszavette a főszervezői szerepkört. Mert az neki járt. S minden verseny előtt Pozsonyban egyeztettünk, s olyan heves vitákat folytattunk, hogy előfordult, a kávéba cukor helyett só került. Ha Huszár László nem szól, akkor máig sem tudja… Előtte még megkapta a Kulcsár Tibor Életműdíjat, amelynek később szintén elvállalta a szervezését, s tette azt mindaddig, amíg vele együtt el nem lehetetlenítették azt is. Soha nem feledem, hogy a 25. jubileumi verseny másnapján órákig beszéltünk telefonon. Telefonon, mert egyiken sem voltunk ott a nosztalgiaesten.

Többször is elcsuklott a hangja, de megegyeztünk, hogy ligetfalui otthonában folytatjuk majd a dialógust a mozgalomról. Dolgozott a Népművelési Intézetben is, a Csemadok színházi referenseként, az MKP kampányrendezvényeit koordinálta, ahogy évekig kivette részét a Duna Menti Tavasz szervezéséből is, amiért az idén megkapta a Dusza István díjat. S ne feledjük a Szlovák Televízió Magyar Adását sem, ahol szerkesztőként, műsorvezetőként szolgálta a szlovákiai magyarságot. Oroszlánrésze volt a szavalóverseny módszertanának kidolgozásában, s azt hiszem, még hosszasan sorolhatnánk.

S ha nem Rimaszombatban, Pozsonyban, Dunaszerdahelyen vagy Komáromban találkoztunk, akkor mondjuk Alsókubinban, a Hviezdoslav Kubín országos szlovák szavalóversenyen, mert kíváncsi volt arra, hol tartanak a szlovákok, s hol mi. Onnan importáltuk a lírai színpadok kategóriáját, míg ők örömmel fogadták Grassl Ferdinándot és Ilka Adriánt, a megzenésített versek győzteseit, s amikor megszólalt Hviezdoslav magyarul és szlovákul, a kubini közönség álló tapssal fogadta a komáromi fiatalokat.

Írjuk le nyugodtan, Kamenár Horváth Éva kultúrdiplomáciából is jeles. S amíg mások ilyenkor már élvezik a nyugdíjas éveket, s bőszen nosztalgiáznak, ő még mindig és folyamatosan tanul, egyetemre jár. S nagyon jó lenne, ha ez a szlovákiai magyar közösség még igényt tartana a munkájára és az évtizedek alatt felgyűlt tapasztalatára. Amikor legutóbb nála jártam, órákig ecseteltük a szlovákiai magyar kultúra gyalázatos állapotát, s mire az órámra néztem, már elkezdődött a színházi előadás, amelyért tulajdonképpen Pozsonyba utaztam. De egyáltalán nem bántam.

Drága Éva, boldog születésnapot, de nem kívánok nyugodt nyugdíjas éveket, mert szükségünk van Rád!