Úgy tűnik, ez most divat lett. Ez is – mert rendkívül sok bolondságból lett manapság divat. Lerántani a leplet a politikai ellenfélről ráadásul gyümölcsöző tevékenység. Mindegy, igaz-e a vád, de az már nem, mikor teszik publikussá: időzíteni kell. Ki kell várni a legjobb pillanatot. Mert például Győr polgármesterének félrelépését nem sikerült a megfelelő időben közölni a választókkal, ellentétben az osztrák szabadságpárt volt főnökével. Az viszont hasznos példaként szolgált, kiváló viselkedésmintának bizonyult.
Most már Szlovákiában is ez van: valaki „ismeretlen” jótevő az újságoknak továbbított némi emészteni valót, úgyhogy most újfent van min rágódni a Gorilla-ügyben. Nagyszerűen kihasználható ilyen-olyan politikai cél/érdek ügyében.
Mindenki szörnyülködik, de az senkinek sem jut eszébe, hogy az „ismeretlen” jótevő kiszivárogtatót azonosítani lehetne, hogy utána lehessen nézni, miféle nemes célt követett.
Minő véletlen, hogy mindössze néhány napi csúszással demonstrációt hirdettek a haladó (progresszív) és tisztességes szervezők, hogy a volt miniszterelnök, az utca jogi felfogása szerint a főbűnös, tűnjön el a süllyesztőben. Az sem jut senkinek az eszébe, hogy ezek a sunyi akciók mennyire vannak rendjén – ám arra nincs idő, mivel demokráciával, igazságossággal, meg hasonlókkal bódítják az emberek fejét. Nehogy már bárkinek feltűnjön, hogy itt önös hatalmi érdek bújik meg a fölöttébb „erkölcsös” köntösben.
Nem védeni akarom a leleplezett vétkeseket, dehogy. De bajom van azzal, hogy ezek a leleplezések akár évekkel később történnek, jól meggondolt időben, amikor el lehet játszani a makulátlan hőst, szemben az állítólag súlyosan vétkes politikai ellenféllel. Holott különbséget lehetne tenni a privát hülyeség beszélgetés, illetve a politikai képesség és a nyilvánosságnak szánt nyilatkozat között. Mindebből mégis azt tudjuk meg elsősorban, hogy a politikusok is emberek. Hogy ők is vétkezhetnek, hogy ők is gyarlók lehetnek, nem pedig égbe emelt tökéletességek. Szerencsére.
A helytelen lépéseket, hibákat, vétkeket természetesen el kell ítélni – na de annak is megvan a maga módja.
Mert volt olyan is, hogy valaki évek múltán derítette ki, hogy őt tulajdonképpen szexuálisan molesztálták. Az ilyen még viccnek is gyenge. Miben különbözik az, ha egy politikusról évek múltán közölnek olyat, amit a fejére lehet olvasni – „véletlenül” épp a választások előtt? És miért kéne az ilyen leleplezést úgy értékelni, hogy emberséges, etikus, meg hogy egyáltalán mennyire pozitív cselekedet? Pláne, ha évek múltán „derülnek ki” ezek a valós vagy kitalált vétkek?
A másik, ami fölöttébb gyanús: hogy van az, hogy kiderül, az X vagy az Y akkor és ott mit mondott? Itt már mindenki csak bekapcsolt okostelefonnal (egyéb szerkentyűvel) beszél másokkal, amit aztán közvetlenül, vagy ami hatásosabb: félremagyarázva fel lehet majd használni a politikai harcban? Ez miféle erkölcs? Ezeket a „leleplezőket” miért nem kérik számon?
A mi szlovákiai magyar köreinkben most az a beszédtéma, hogyan lehetne bejutni a következő választások után a parlamentbe. Kíváncsian várom, mikor derül ki valamelyik politikusunkról, hogy olyat tett vagy mondott, amit a megfelelő pillanatban hatékonyan a fejéhez lehetne vágni.
Például jelentkezik egy nő, aki elmondja, XY egy évtized előtt udvarolt neki, s ezt most utólag erkölcstelennek tartja. Ez remek fogás, tudjuk, többször bevált. Vagy, hogy olyat mondott a cigányokról, amit mostanában nem illik. Vagy rábeszélte a szomszédját, szavazzon rá, amit most megvesztegetésként, netán zsarolásként lehetne értelmezni. Vagy tudom is én, valami csak akadna, hogy az ellenfelünket lejárassuk.
Ha a vádoló nyílt kártyákkal játszana és nevét is adná a vádhoz – az azért lényegesen más volna. De nem, az ilyen ritka: szerényen a névtelenségbe bújva alattomosan vádolnak. Lényegtelen, hogy igaz-e a vád, vagy nem. Legfeljebb kiderül, hogy „gyanús” volt ugyan, de alaptalan a vád. A billog viszont marad – s ez a lényeg, alkalomadtán majd fel lehet hánytorgatni, mondván, nem olyan megbízható ez az ember, s hátha valaki elhiszi. Így lehet helyet szorítani másnak, akiről még semmi rossz nem derült ki. És mindegy lesz, vajon „csak” nem derült még ki róla semmi, vagy tényleg ártatlan. Remélem, erre nem kerül sor. Az ideális viszont az volna, hogy akinek már van vaj a fején, önként lépne ki a sorból, szépen csöndesen, feltűnés nélkül.
Ehelyett félrebeszélnek: zöldet mondanak, de kéket értenek alatta, vagy bármi mást, csak zöldet nem. Mifelénk is bizony! Senki sem gondolja, hogy a politika mindig erkölcsös. De ennek is határa kell legyen. A politikusoktól is elvárható, hogy őszintén azt tegyék, amit gondolnak, s hogy csűrés-csavarás nélkül ki is tartsanak mellette. És hogy igazat mondjanak – a teljeset, ne csak az egyik, nekik megfelelő részt. Ebben a tömegkommunikációnak vaskos szerepe van. Például a szlovák sajtóban a magyarokról szinte nem létezik pozitív hír, legfeljebb amolyan atyáskodó jóindulat formájában, amitől az isten szintén óvjon. Mert a sajtó dolga nem a véleményformálás, hanem a hírközlés.
A szlovákok és magyarok megérdemelnék, hogy a sajtó objektívan tudósítson róluk, hogy ennyi közös múlttal a hátuk mögött kölcsönös bizalomban, megértésben élhessenek.
Ennek egyik alapvető feltétele viszont a szlovákiai magyarság egységes föllépése, közös nyelve közösségünk érdekében – s ez bizony minden félrebeszélés, önzés, utólagos „leleplezés” nélkül kell legyen.
Ugyanakkor az is jó volna, ha egy-egy politikus felismerné, önös becsvágyat, saját igazságot nem lehet a köz érdekének kinevezni. Nem olyan rendkívüli dolog az, „csak” emberi nagyság kell hozzá. Sokan próbálják a megváltót eljátszani, de a politikának másról kell szólnia: az ego helyett a köz érdekéről.
