(Fotó: pixabay.com)

Lehet-e igazat hazudni, illetve szabad-e igazat mondani, vagy csak kísérletet tenni az igazság keresésére?

A pozsonyi fiatal muzeológusnő szomorú esete vezetett el a fenti kicsit balgaságnak és fejre állított logikának tűnő töprengésemhez. Arra próbálok választ találni, hogy miért vagyunk mi magyarok annyira elviselhetetlen népesség majdnem a teljes Európa vagy az egész világ számára?

Az ilyen típusú töprengéseim során oda lyukadok ki, hogy talán a humoristák és a kabaré állnak hozzám a legközelebb. Mert az általuk nevetségességet termő gondolatok igen sok hasonlóságot mutatnak a mai hatalmasok szónoklataival. A brüsszeli Európa felett elgondolkodva jogos a kérdés, hogy vajon mi lehet az oka, hogy az angoloknak egyszerre elegük lett ebből a dicső közösségből – egyrészt. Másrészt viszont az is egy érdekes tény, hogy, ha netán véletlenül a magyarok, vagy a lengyelek, esetleg valamelyik skandináviai népesség próbálna agyőt inteni a Brüsszelnek, akkor szinte 100%-ra vehetően millió eszközét találnák meg, hogy az illető népesség nyakára az örök dicsőség útjára bocsátó borotvapengét rátegyék.

Valahogy mindig az a kép merül fel előttem, ahogy a sivatag peremén levő gyér bokrok között a hiénák a zsákmányul elejtett növényevő felett osztozkodnak.

Ez a kép kíméletlenül oda vezet, hogy bármilyen  és bármiféle úgynevezett uralkodónak vajon mi köze lehet egy közösséghez?

Ha ezek felett kicsit mélyebben elgondolkodunk, akkor könnyen felismerhetjük azt az okot, amiért a korabeli honfoglalók akkora ellenállást váltottak ki a korabeli európai elitben, akik „Irtsátok ki a magyarokat” vezérgondolattal küldték harcba alárendeltjeiket. S mikor a korabeli kiirtásra tett kísérlet kudarcba fulladt, akkor harcmodort váltottak, ami a mai napig kitartott.

Ez az újabb harcmodor pedig semmiben sem különbözik a korábbi sivatagi táplálkozókról kialakított képtől, hogy akkor és most sem a vezérhiéna dönt, hanem a féltékeny hiénák csoportja megpróbálja úgy megtartani a zsákmányt és az általuk sajátjuknak tekintett vadászterületet, hogy apránként  próbálja meg felszámolni az általa ezt a vadászterületet és a zsákmányaikat veszélyeztetőket.

Magyarra fordítva, ha a kiirtási hadművelet nem volt valóságra váltható módszer, akkor próbáljunk meg elfogadást,  sőt barátságot színlelni, és ennek az álbarátságnak a leple alatt szép csendben kiirtani a magyarokat.

Csak az marad a kérdés, hogy mikorra derül ki, és mikorra hullik le annyira a lepel a falatozó szolgahad szeméről, hogy belássa, ez a rendszer végképp nem arról szól, hogyan keressük a sivatag peremén való fennmaradás lehetőségeit a kölcsönös fennmaradás érdekében. Tehát még a királyoknak és a császároknak is dolgozni kell, akár úgy, hogy uralkodóból kéne az alattvalóik szolgáivá előlépniük.

Talán ez az a lépcső, amire a brüsszeli elit véletlenül sem akar fellépni. Ebben a brüsszeli gondolkodásmódban sajnos a mai szlovákiai elit élharcosnak számít, mert ők már kicsit előre gondolkodva ma úgy tesznek, mintha a koncból csak annyit tépnének, hogy a sivatag megfékezésére tett kísérletek mögé és mellé is odaférkőzhessenek, ahogy azt már korábban is megtették. Tehát most is úgy legyenek a sivatag megfékezésének élharcosai, hogy a mai koncból is kiadós falatok jussanak.

Hát ez az a kép, amibe a Falathová által előadott gondolkodás nem illik bele, és ezzel sajnos az ifjú muzeológus is közel került a „kiirtandó” csoportba tartozó mező virágaihoz.