Száz Ildikó Futónapló című kötetét az újrafelfedezés izgalmával vettem kézbe. Újrafelfedezést írok, mert hiszen ezeket a szövegeket – többnyire változatlan formában – ismertem a Facebookról, amikor a szerző, talán az újonnan felfedezett futás iránti lelkesedésből, elkezdte ezeket a napi etűdöket megosztani a követőivel.
Most tehát az újratalálkozás várakozásával üdvözöltem ezeket az etűdöket. Vajon mennyit változtunk az elmúlt évek alatt? Felfedezek-e bennük most valami olyasmit, ami akkor elkerülte a figyelmemet?
Olyan ez, mint mikor évek múltán belepillantunk a tükörbe, és újabb ráncokat fedezünk fel, amiket az arcunkra szántott az idő. És a hajunk is mennyivel őszebb lett!
Emlékszem, akkor annyira lenyűgöztek költőiségükkel ezek az etűdök, hogy némelyikhez még sokáig vissza-visszatértem. És, hogy nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel, azt jelzi az is, hogy a szerkesztő néhány szöveget szabad versként akarta betenni a kötetbe. Ildikó annyira erős, költői képeket használ ezekben a szövegekben, hogy az kiált a versforma után. A terv végül Ildikó tiltakozásán bukott meg, mondván, ő nem költő.
Mint azt a somorjai könyvbemutatón elmondta, 12 éves korában súlyos gerincműtéten esett át, ami után hónapokig gipszágyban feküdt. Ezalatt az idő alatt egyedüli társasága a könyvek voltak. Innen eredeztethető tehát Ildikó költészet iránti vonzódása, aminek ujjlenyomata ezen a köteten is rajta van.
Most az újraolvasás során vettem azonban csak észre, hogy ezeket az etűdöket mini novellaként is lehet olvasni, hisz kerek történeteket beszélnek el.
És hogy mégis miről szólnak ezek az etűdök? A futás szeretetéről? A kutyák szeretetéről/ezekre a hajnali vagy esti futásaira mindig elkísérik őt az örökbefogadott kutyái, akik fontos szerepet kapnak az etűdökben is/? A természet szeretetéről? Lehet, hogy mindháromról egyszerre.
