Ezerkilenszáztizenkilenc január 18-án kezdődött el Versailles-ban az a konferencia, amelynek végeredménye számunkra a történelmi Magyarország szétdarabolása volt. E folyamatnak az Apponyi-delegáció elindulásáig: 1920. január 5-ig tartó szakaszával foglalkozott a VERITAS-estek sorozat első idei vitája.
Hermann Róbert, a VERITAS Történetkutató Intézet kutatócsoport-vezetője az est moderátoraként először a helyszínnek és az időpontnak a kiválasztásáról kérdezte Vizi László Tamás főiskolai tanárt, a Kodolányi János Egyetem általános rektorhelyettesét és Anka László történészt, a VERITAS tudományos munkatársát.
Vizi László Tamás arra mutatott rá, hogy mindkettő szimbolikus volt, ugyanis a Német Császárság születését 1871. január 18-án a Versailles-i palota tükörtermében deklarálták, tehát a hely és a nap kiválasztásával is a Németország feletti győzelmet akarták hangsúlyozni.
Anka László hozzátette, hogy
Wilson amerikai elnök semleges helyen, minden hadviselő fél részvételével képzelte el a konferenciát, de végül győzött a francia és angol szándék mind az időpont, mind a helyszín tekintetében és a vesztesek sem lehettek ott a megnyitón, amit Raymond Poincaré francia köztársasági elnök tartott, hangoztatva: „Győzelmünk teljes, már csak az van hátra, hogy learassuk a gyümölcsét.”
Egyébként Poincaré korábban, 1912-ig ügyvéd volt, és többek között a gróf Károlyi család franciaországi ügyeit is képviselte.
Hermann Róbert kérdésére, hogy Károlyi Mihály próbált-e kapcsolatba lépni a békekonferenciával, a történészek a kudarcok felsorolásával válaszoltak. Károlyi mindenben meg akart felelni az antantnak, de reagálást nem kapott. Egykori esküvői tanúját: gróf Teleki Pált, az akkor már nagy nemzetközi tekintélynek örvendő földrajztudóst küldte 1918 őszén Svájcba, hogy találjon kapcsolatot a győztes hatalmakhoz, de nem járt eredménnyel.
Vizi László Tamás megjegyezte, hogy Telekiből ekkor lett politikus, amire műveltsége, nyelvtudása és nemzetközi kapcsolatai egyaránt alkalmassá tették. Javaslatára Buday Lászlót, a Központi Statisztikai Hivatal igazgatóját is bevonták a béketárgyalásokat előkészítő munkába.
Károlyi már 1919 elején, a versailles-i konferencia összehívása után reménykedve összeállított egy békedelegációt. Vezetője ő lett volna, akkor már köztársasági elnökként, tagjai: Berinkey Dénes miniszterelnök, miniszterek, tudósok, két erdélyi politikus (gróf Teleki Pál és Ugron Gábor) valamint egy hivatásos diplomata: gróf Csáky Imre. Az utóbbi és Teleki majd részt is vesznek az 1920-ban ténylegesen Párizsba utazó Apponyi-féle bizottságban, de a Károlyi által összeállított delegációt 1919-ben nem hívták meg.
Magyarország csak annyiban számított, hogy ne törjön ki fegyveres harc közte és szomszédjai között, amelyek már régen átlépték a demarkációs vonalakat, és egyre nagyobb területeket foglaltak el.
A nagyhatalmak keveset tudtak az országról, és azt a keveset is a kisantant politikusainak vádjaiból és hamisításaiból.
Ezerkilenszáztizenkilenc március 21. után a Budapesten működő antantmisszió kezdetben Kun Béla rendszerét ugyanolyan nacionalistának hitte, mint a korábbit, majd miután kicsit tájékozódtak a misszió tagjai, sietve elhagyták a magyar fővárost, és Bécsbe tették át székhelyüket.
A békekonferencia 1919. április elején Smuts brit tábornokot küldte Budapestre a helyzet közelebbi megvizsgálására és tárgyalni. A tábornok nem akarta legitimálni a bolsevik kormányt, ezért nem is hagyta el a vonatot, hanem Kun Bélát rendelte oda a Keleti pályaudvarra.
Párizsba visszatérve Smuts beszámolója alapján a négy miniszterelnök közül a brit Lloyd George bizonyult a legengedékenyebbnek, ő javasolta, hogy hívják meg a Tanácsköztársaság képviselőit a békekonferenciára. A meghívót a bécsi antantmisszió nem továbbította Budapestre. Úgy gondolták, érdemes húzni az időt, hamar megbukik a bolsevik kormány. Clemenceau május 6-án már be is jelentette a bukást. Ilyen tájékozatlanság uralkodott – jegyezte meg Vizi László Tamás.
A győztesek a propagandaháborút is megnyerték – vette át a szót Anka László. Magyarországról az volt a kép, hogy évszázadokon át elnyomta a nemzetiségeket.
Beneš 19 jegyzéket nyújtott be az ezeréves elnyomásról és arról, hogy a cseh és a szlovák nép voltaképpen azonos.
Olykor a békekonferenciának meg kellett oldani a saját szövetségesei közti vitát is: például a Bánságot Romániának ígérték, de Szerbia foglalta el. Külön-külön hallgatták meg a román és a szerb miniszterelnököt, mindketten hamis adatokkal érveltek, és abban is hasonlítottak, hogy az igényelt területen élő nemzetiségek között nem említették a magyart.
Ahol az etnikai viszonyok nagyon bonyolultak voltak, ott mindig a szövetségeseik javára döntöttek, bár néha a nagyhatalmak között is előfordult némi vita: az angolszászok a magyar–román határt minél keletebbre akarták helyezni, a franciák viszont minél nyugatabbra.
De volt ezekben a döntésekben egyfajta „atyai gondoskodás” is, hogy az újonnan létrejött államok minél erősebbek, gazdagabbak legyenek: még egy vasútvonal, még egy város, még egy folyó!
Ezerkilenszáztizenkilenc augusztusára összeomlik a Tanácsköztársaság. Milyen a békekonferencia és a Peidl-féle új kormány viszonya? – lendíti tovább az eszmecserét Hermann Róbert. Megint előállt az az eset, hogy a bécsi antantmisszió nem közvetítette Párizsnak a helyzetet, mondta Vizi László Tamás. Peidl Gyula jobboldali szociáldemokrata kormányt alakít, visszavonja a Tanácsköztársaság rendelkezéseit, és közben hiába kéri Párizst, hogy állítsa meg a román királyi csapatok előnyomulását.
Augusztus 4-én a románok elfoglalják Budapestet, 7-én a legitimista Friedrich István kormánya puccsal leváltja a Peidl-kormányt, Habsburg József főherceg előlép, mint homo regius. Erre már odafigyel az antant, mert az Osztrák–Magyar Monarchia szétdarabolása miatt fél a Habsburg névtől és a restauráció lehetőségétől. A főherceget azonnal lemondatja, és George Russel Clerk brit diplomatát küldi megoldani a helyzetet. Az antant érdeke ugyanis az, hogy legyen kivel aláíratni a békeokmányt, és az illető mögött egy széles bázisú koalíciós kormány álljon.
Ezerkilenszáztizenkilenc őszén Clerk érkezésekor három erőközpont van az országban: a román hadsereg, a kormány és Horthy Miklós Nemzeti Hadserege. Horthy angoltudásával, katona-diplomáciai múltjával nagyon jó benyomást kelt a brit diplomatában. Clerk a jövő emberét látja benne. Megállapodik vele, hogy a román kivonulás után a Nemzeti Hadsereg veszi át az ellenőrzést Budapesten, egyúttal elfogadtatja Horthyval, hogy nem lesz katonai diktatúra.
Ezerkilenszáztizenkilenc november 24-én alakul meg a Huszár-kormány, amely átveheti a meghívót Versailles-ba a béke megkötésére. Tárgyalásról szó sincs. A delegáció vezetője gróf Apponyi Albert, akinek akkor még igen rossz a nemzetközi sajtója. Fogadják-e egyáltalán? Végül Clemenceau szava dönt: bár szerette volna megakadályozni, de az idő sürget.
Itthon is nagy a gond: a román királyi hadsereg úgy vonul ki az országból, hogy mindent, ami mozdítható, de azt is, ami nem, elvisz magával:
a gyárakat leszereli, a raktárakat kiüríti, még a kórházakat, iskolákat is, az állatállományt elhajtja, mezőgazdasági gépeket elszállítja. Természetesen a közlekedési eszközök is kellenek az új Nagy-Románia modernizálásához. Vajon sikerül-e összeállítani a magyar békedelegáció indulásáig egy vasúti szerelvényt…?
