Petőfi születésnapja van ma. Újév, a jókívánságok ideje, amikor Isten áldását kérjük szeretteinkre. Vajon milyen szerep jutott Petőfi Sándor költészetében az Istennek. Ennek próbálunk utánajárni.
Egy Adyt „istenítő” barátom érvelt egyszer azzal, hogy azért nem Petőfi a legnagyobb magyar költő, mert neki nincsenek istenes versei. És József Attilához mérten is találkoztam már hasonló megnyilvánulásokkal. Valóban így van?
Egyet az elején szögezzünk le, Petőfi 26 évesen tűnt el a csatatéren, szinte gyermeki korban, ezt az emberi kort valóban nem az Istennel folytatott párbeszédek jellemzik. József Attila már a krisztusi korba lépett, amikor leírta ezeket a csodálatos sorokat: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot” (1937). Ady Endre pedig már negyvenen túl döbbent rá, hogy „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.” (Az Úr érkezése, 1908)
De még ezt tudatosítva is, Petőfi költeményeit olvasva egyértelműen kiviláglik, hogy a költő kizárólag a legnagyobb tisztelettel szólt az Istenről. Igaz, annak „napszámosait”, a papokat gyakran kipellengérezte. Petőfi költeményeiben egyébként 616-szor fordul elő az „Isten” kifejezés, ám azokat legtöbbször a köszönés valamilyen formájában (pl. Adjon Isten, Isten veled) használja, de szép számmal akadnak olyanok is, amelyek az Istennel szembeni alázat jegyében születtek.
Íme néhány példa, melyek önmagukért beszélnek.
Fohász a magyarságért:
„És te Isten, magyarok nagy
Istene,
Légy népeddel, hű népeddel,
Jó népeddel, légy vele!”
(Föl a szent háborúra, Pest, 1849)
„Isten után legszentebb a
Nép neve:
Feleljünk meg becsülettel
Nékie.”
(Dicsőséges nagyurak, Pest, 1848)
Kortársait, történelmünk nagyjait sem emelte isteni magaslatokba, bár szerelmeit olykor valóban istenítette (de ki nem?). Jó példa erre Bem József tábornok dicsérete:
„S ha volna ember, kit mint
Istent imádanék,
Meghajlanék előtted
Térdem, meghajlanék.”
(Négy nap dörgött az ágyú…, Debrecen, 1849)
„Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
Isten kezét el nem kerűlheti.”
(A nép nevében Pest, 1847)
Ezen versek bár erősen Isten-tisztelő alkotások, főleg nemzeti dalok, még nincs meg bennük az isteni felismerés, a Gondviselés érzete, az Isten dicsőítése. Az apostol (Pest, 1848) c. elbeszélő költeményben viszont már ez is ott van, akár József Attila- vagy Ady-mércével tekintve is. A főhős Szilveszter szavait idézzük:
„Imádlak, Isten; most tudom, ki vagy?
Sokszor hallottam és sokszor kimondtam,
De nem értettem nevedet.
A nagy természet magyarázta meg
Hatalmad és jóságodat…
Dicsértessél, dicsértessél örökre!
Imádlak, Isten; most tudom, ki vagy?”
Egy 25 éves fiatalember vetette papírra ezeket a sorokat.
Petőfi a hazaszeretet kifejezése kapcsán is gyakran szól a Teremtőhöz Az Isten csodája (Szalkszentmárton, 1846) c. versben olyan gondolatokat fogalmaz meg, amelyeket gyakran visszahallunk mai közéleti szónoklatokon is.
„Jött a tatár, jött a török reánk.
Isten csodája, hogy még áll hazánk.”
Ezt a verset olyan remekbe szabott négy sorral fejezi be Petőfi, amelynél jobb újévi jókívánsággal nem is köszönhetünk el az Olvasóktól – legyen szó a felvidéki magyarsághoz tartozókról, a jelenlegi államhatárokkal körbevett Magyarországon élőkről, vagy a Kárpát-medence más magyar közösségéről:
„Oh nemzetem, magyar nép! éltedet
Mindig csak a jó sorsra bízod-e?
Ne csak Istenben bízzunk, mint bizánk;
Emberségünkből álljon fönn hazánk!”
Így legyen!
