Koltay Gábor műfajokban, témákban változatos, és mennyiségileg is lenyűgöző eddigi életművében látszólag nehéz egy vezérfonalat találni, valójában azonban könnyű, úgy hívják: hazaszeretet. Kevésbé érzelmesen: a nemzeti önazonosság fogódzóit keresi és mutatja fel olykor nagy, összművészeti tablókban, máskor tudósokat, történészeket, politikusokat faggatva – filmen, könyvben.
Közelgő 70. születésnapja miatt azzal a szándékkal indultam beszélgetésünk színhelyére, egy kávézóba, hogy végigtekintünk egész életművén, de már a harmadik mondattal megérkeztünk az m5 csatornán látható Velünk élő Trianon sorozatához.
Tudtam, hogy ez rendkívül érzékeny téma. Tizenöt éve is az volt, ma is az, amit jelez, hogy nemigen készült Trianonról dokumentumfilm, játékfilm pláne nem. Amikor hozzákezdtem a tizennégy részes sorozathoz, nagyon törekedtem arra, hogy sokoldalúan tárjam fel mindazt, ami engem, és – gondolom – sokakat foglalkoztat. A megszólaltatott jeles személyiségeket is úgy választottam ki, hogy a közvélekedés besorolása szerinti különböző oldalakat képviseljék. Én magam a nemzeti érzéssel kapcsolatban nem szívesen használom a jobb- vagy baloldali megkülönböztetést, mert a magyar történelem mindannyiunk ügye.
Csak nem mindenki vállalja!
Sajnos. Emlékeztetnék arra, hogy amikor Kosztolányi 1921-ben megszerkesztette a Vérző Magyarország című kötetet, akkor a közéletet befolyásoló emberek színe-java – teljesen függetlenül attól, hogy keresztény vagy zsidó, hogy szociáldemokrata vagy konzervatív szavazó – egyek voltak abban, hogy lelkileg, szellemileg, kulturálisan össze kell kapaszkodnunk, hogy ha a történelem egy szerencsés pillanatot hoz a magyarság számára, akkor élni tudjunk a lehetőséggel. Tehát nemzeti sorskérdésben teljes egyetértés volt. Hol vagyunk ma ettől? Trianon át van sodorva a jobboldalra, baloldali, liberális szellemű emberek elutasítják maguktól. Persze tudom az okát, hogyan jutottunk ide, de akkor is nagyon súlyos problémának tartom.
Miért kapta a tizennégy részes televíziós Trianon-sorozat a „majdnem betiltott” jelzőt?
Azért, mert készítésekor: másfél évtizeddel a rendszerváltás után olyan szenvedélyek csaptak össze körülötte, hogy a Magyar Televízió, noha meghirdette, nem adta le, csak 2010-ben. A 130 perces moziváltozatot 2004-ben csak egyetlen moziban, az Urániában vetítették, bár az érdeklődés akkora volt, hogy két héttel előbb lehetett csak jegyet váltani.
Tizenkétezer levelet küldtem el iskoláknak, hogy felajánljam a film vetítését. Alig pár százan éltek vele. Egy tanár őszintén megírta, hogy nem meri vállalni a kollégái miatt.
Ma biztosan több iskola vetítené, de Trianon körül változatlanul viták kavarognak, és a Kosztolányi-kötethez hasonló egységet nem találná a szellemi életben egy mai szerkesztő. Mi ennek az oka?
Mert soha nem beszéltük ki. Összecsapnak a félinformációk, az iskolában nem tanítják sokoldalúan, az egyetemeken nem olvasnak hozzá azok, akikre tanítóként, tanárként sok ezer gyerek világra eszméltetése lesz bízva, a családok szétestek, ott ma már nem kapják meg azokat az információkat, amiket mi még megkaptunk. Én a nagyszüleimtől és édesanyámtól, aki tanítónő volt, és nagy súlyt fektetett arra, hogy ezekről beszéljen öcsémnek és nekem. Igaz, akkor mindig lehalkította a hangját. A félelem beletáplálta az emberbe, hogy bizonyos dolgokról nem szabad beszélni, mert az apánk állásával játszunk. Így bizonyos információk elvesztek, mert amiről nem beszélünk, az nincs. Tehát
a maga hibáján kívül tudatlan, kevés információval rendelkező, félénk, megalázott nemzetre köszöntött rá 30 évvel ezelőtt a rendszerváltozás. Tengünk-lengünk, nem tudjuk: kik vagyunk, honnan jöttünk, mi történt velünk? Legfeljebb címszavakat ismerünk, de az összefüggéseket nem.
És az összefüggések gyökere a száz évvel ezelőtti diktátumban keresendő?
Egész 20. századi létünket, sőt napjainkat is meghatározza a száz évvel ezelőtti döntés, ezért adtam címként: Velünk élő Trianon. Mert ha azt mondom: Úz-völgye vagy kárpátaljai iskola, akkor látjuk, hogy egy múltbeli esemény minden következményével élünk együtt a Kárpát-medencében. De azt is látnunk kell, hogy mindennek ellenére fel tudtunk kapaszkodni a szakadék szélére, és tizenöt év alatt, a 30-as évekre közepesen fejlett európai országgá tudtunk válni. Ez azoknak a nemzedékeknek a nagy érdeme. És nemcsak Horthyról, Bethlenről, Telekiről, Klebelsbergről beszélek, hanem azokról is, akik az említett könyvben szerepelnek, és azokról a névről nem ismert tíz- és százezrekről, akik meg akarták ezt az országot tartani.
Az egység hiánya, amit nemzeti minimumnak szoktunk nevezni, okozza, hogy nem tudjuk a száz évvel ezelőtti döntés következményeit megértetni nemzetközi fórumokon? De az akkori nyertesekkel sem tudjuk kibeszélni. Nem hiszem, hogy ha – teszem azt – egy tátrafüredi étlapon magyarul is szerepelne a pisztráng neve, attól tönkremenne Szlovákia.
Nyilvánvalóan nem menne tönkre, de itt van az a faktor, amit Csoóri Sándor nagyon találóan úgy fogalmazott meg, hogy az a többségi társadalom, amelynek a lelkiismerete tiszta, megad minden jogot a kisebbségeinek és nem fél tőle. Amelyiknek rossz a lelkiismerete, az minden kötőszótól és mozzanattól fél, mert olyan szándékot vél felfedezni mögöttük, amely az ő dominanciáját kétségbe akarja vonni.
A film készítésénél arra is törekedtem, hogy ne csak történészek szólaljanak meg, hanem olyanok is, akik maguk végigélték és élik a kisebbségi sorsot, olyan hazafiak mint a felvidéki Duray Miklós, az erdélyi Tőkés László, a délvidéki Ágoston András. Szükség van a hősi példák felmutatására. Ha Duraynak nincs az a kétszeri bebörtönzéssel járó harca a 80-as években az iskolák fennmaradásáért, akkor ma már talán a Felvidéken nincs magyar iskola. Emlékszem, akkoriban Münchenben(!) tudtam csak megszerezni Molnár József nyomdájából Duray Miklós: Kutyaszorító című könyvét, melyet az akkor még New Yorkban élő Püski Sándor adott ki, és Csoóri Sándor írta az előszót, amiért szilenciumot kapott.
A könyv még sokáig nem volt kapható Magyarországon, mégis tudtunk róla.
Az Élet és Irodalomban Hajdú János írta a dörgedelmes recenziót, amit előbb olvastunk, mint magát a könyvet. De a tárgyalásra, Csehszlovákiába a liberális Mészöly Miklós és a jobboldali Csurka István együtt mentek el kiállni Durayért, mert összezárt a magyar társadalom jobbik része. Tehát ez egy nagyon bonyolult dolog, nem szabad a szőnyeg alá söpörni, és abba a hibába sem szabad beleesni, amit harminc éve hittünk, hogy az Európai Unió fogja megoldani.
Majd ha légiesek lesznek a határok, akkor minden megoldódik – hittük.
És ha a bódék eltűnnek, mondtuk. A bódék eltűntek, az én kocsimat sem szedik szét a komáromi híd északi oldalán, mint a Trabantomat annak idején.…
Nem érez még mindig egy kis szívdobogást a határhoz közeledve, ahogy a nemzedékünkből szinte mindenki?
Dehogynem! Higgye el, valahányszor átmegyek, lassítok is ott, ahol valamikor félreállították a kocsimat. De ugyanez érvényes Hegyeshalomnál Nyugat felé. Már nem rándul görcsbe a gyomrom, mint akkor, hogy az eldugott száz dollárt meg fogják-e találni a zoknimban, mert mind így dugdostuk a kis pénzünket, de a határon átsuhanva ma is mindig eszembe jut.
A fiatalok, hála Istennek, ezt már nem érzik, nem is értik, de sajnos valószínűleg nem is érdekli őket.
Nem érdekli. Ugye, itt több nemzedékről van szó. Trianont felnőttként a nagyszüleim élték át, édesanyám utána született, édesapám alig pár éves volt.
Én el sem tudom képzelni, mit éreznék, ha ma fél ötkor az ország kétharmadát elveszítenénk, és holnap útlevelet kellene váltanom, ha ki akarok menni a temetőbe, mert az már a határ túloldalán van.
Vajon a határon túli magyar gyerekeknek, fiataloknak elmondták a szülők, nagyszülők?
Sokkal inkább, mert ott még a többségi társadalom durva asszimilációs szándékai is nehezítették az életüket. Erről személyes élményem az István, a király történetéhez kapcsolódik. A 80-as évek közepén Sütő Andráshoz készültünk, előzőleg telefonált: „Kérlek, hozd el azt, amit csináltál!” Tehát nem merte kimondani a címet, én pedig átjátszottam az István a királyt egy VHS kazettára – a mai fiatalok megmosolyognák – és azt írtam a doboz gerincére: Verdi: Aida – operaelőadás a veronai Arénából. A határőr gyanakodva nézte, de a sok olasz név megnyugtatta.
István, a király – ennek 1983-as ősbemutatója, majd a film által ismerték meg itthon és külhonban Koltay Gábor nevét. Egy ilyen nemzeti szellemű darab akkor, méghozzá a nagyközönség számára vonzó rockopera műfajában országhatárokat túllépő szenzáció volt.
Bemutatását Nemeskürty Istvánnak köszönhetem, aki filmfőigazgatóként tartotta a hátát. A városligeti előadást filmforgatásnak álcáztuk, amelyben pár száz néző is szerepel. A pár százból tízezer lett. A próbákon azonban nem mertük elővenni a hosszú, nemzeti színű zászlót, de a bemutatón 40 táncos feszítette ki a színpad hátterében, és felhangzott a Himnusz.
Állt tízezer ember, öngyújtóval, gyertyával, összecsavart és meggyújtott újsággal világítva, és nem akartak hazamenni. Azt a hangulatot nem lehet elfelejteni. A 80-as évek Magyarországán elemi erővel tört ki a nemzeti érzés. 1983. augusztus 18-án.
Nemeskürtyt, mint filmfőigazgatót leváltották, azaz „kinevezték” a Filmtudományi Intézet élére, a következő évben nyugdíjba ment. Én a rendszerváltásig újabb filmet nem forgathattam, az István, a királyt azonban nem lehetett már betiltani. Én akkor döntöttem el, hogy ha lehetőségem lesz, történelmi témákkal fogok foglalkozni, olyanokkal, amelyek kibeszéletlenek. S ezt akkor is teszem, bár sok pofon ért, mert honfitársaink egy részének, befolyásos részének, idegesítő, ha a magyar történelemről őszintén beszélünk, mert akkor oszlik a homály.
Julianus barát, Honfoglalás, Sacra Corona a legismertebb filmjei, rendezett operákat: Atilla – Isten kardja, Margit, a hazának szentelt áldozat, Bánk bán, Hunyadi László, szabadtéri előadásokat, készített dokumentumfilmeket, de Trianonhoz többször, több műfajban is visszatért. 2018-ban rockoperát rendezett a Hősök terén, és azt nyilatkozta, hogy a századik évfordulóra valami fontosat és szépet szeretne bemutatni.
Csináltam egy filmet: Hétköznapi Trianon a címe, és remélhetőleg június 4-én kerül adásba a közszolgálati televízióban. Arról szól, hogy Trianon nem egy múltba vesző esemény, hanem számolni kell minden ma is jelenlévő következményével. Egyúttal okosnak is kell lennünk, tudni, hogy milyen feszültségeket kelt, bele kell helyezkednünk mások gondolatvilágába is, de – ahogy 1921-ben a Kosztolányi által szerkesztett kötetben azok a kiváló emberek vallották – meg kell erősödnünk lelkileg és szellemileg. Amíg ilyen széteső nemzet vagyunk, hogy kétfelé, és azon belül még sokfelé húzunk, akkor könnyen kijátszhatók vagyunk, könnyű prédájául a nagyobb és erősebb nemzetek akaratának, vagy sokkal jobb érdekérvényesítő képességének. Nekünk ez a dolgunk, és én hiszek a magyarság jövőjében, csak nagyon lassú, göröngyös és hosszú az út, hiányoznak azok a szellemi, lelki cölöpök, amire anyáink, nagyanyáink építkeztek. Ezek elvesztek a 20. század során.
De ahogy le lehet aljasítani egy népet, ugyanúgy fel is lehet emelni, csak ez sokkal bonyolultabb.
***
Koltay Gábor akármennyi
Valamikor a 21. évszázad elején – 2008 táján – Pozsonyból Losoncra kocsikázva Érsekújvár után, Udvardot is elhagyva megérkeztünk Koltára.
- Gábor, megérkeztünk származási helyedre.
- Bevallom őszintén, nekem ehhez a községhez és nevéhez semmi közöm – volt az őszinte válasza.
Elfogadtam, hiszen az egész Kárpát-medencében nincs Dura nevű község, engem mégis Duraynak hívnak. Az is igaz, hogy az én eredetemnek sokkal kevesebb köze van ehhez a földrajzi térséghez, mint a Gáborénak.
De tessék megkérdezni: hol van Budapesten a Szánkódomb? A hetvenévesektől és az idősebbektől eltekintve alig valaki tudja vagy emlékszik rá. Pedig 1983-ban még volt. Hol? A Városligetben. És ezt a helyet most hogyan nevezik? Királydomb.
De miért?
Az akkori 33 évesek zsenialitása miatt, amelyet röviden az István a király című rockoperában lehet összefoglalni. Rendezője Koltay Gábor volt és az előadás helyszíneként a Városligeti Szánkódomb kínálkozott a legalkalmasabbnak. Százhúsz ezer ember tapsolta végig az előadást. Az az érzésem, akkor kezdődött a nemzeti rendszerváltás, ami még folyamatban van, de néha meg-megtorpan és ki tudja mikor ér a siker közelébe.
Kevés embernek adatik meg, hogy miatta vagy őáltala eresszen gyökeret egy földrajzi elnevezés. Ez nem sikerült sem első Ferenc Józsefnek, sem Joszif Visszarionovics Sztálinnak, mert a róluk elnevezett magas-tátrai csúcs ismét a Gerlachfalvi-csúcs nevet viseli. De Koltay Gábor nevéhez, alkotói tevékenységéhez mégis kapcsolódik egy helyi elnevezés-változás. Mi lesz a következő? Például Magyarország lesz-e egyszer a magyarok országa, vagy csak volt?
Még van időnk, csak kevesebb, mint eddig.
Isten éltessen, Te „Gabi”.
Miki.
(Duray Miklós)
