Az idős asszony korán ébredt. Évek óta rosszul alszik, hajnaltól álmatlanul forgolódva várja, hogy kivilágosodjon, feleslegesen nem akarja a villanyt égetni, de mit is csinálna, ami dolga van, azt bőven ráér világossal elvégezni.
Evett pár falatot, megitta a reggeli kávéját, hosszú ideje ez az egyedüli kényeztetés, amit megenged magának. Aztán csak ült, s fásultan nézte az ismerős tárgyakat, férje halála óta magányának társait. Tekintetével végigsimogatta a francia kártya szimbólumaival díszített, féltve őrzött kávéskészletet, melyet még nászajándékba kaptak, a kínai vázát, amit a férje vett a házassági évfordulójukra, nem sokkal a halála előtt, az ékszeres dobozt (a tartalma rég a zálogházba vándorolt), amivel maga lepte meg magát, az édesanyjától örökölt gyümölcsöstálat és a többi jól ismert tárgyat, melyekhez megannyi kedves emlék fűzte.
Sorra vette kedvenc könyveit, a Jókai-összest, Mikszáthot, Nyírőt, szeretett költőit… Úgy van velük, mint a Melyiket a kilenc közül című Jókai-elbeszélésében a szegény csizmadia, hogy mindegyiket egyformán szereti, ugyan melyiket választaná, mindet pedig nem viheti magával.
A képek a falon, az öreg koldusasszony szobra, a zenélő óra, sorsának, örömének, bánatának néma tanúi, ez volt minden vagyona, és most ezektől búcsúzik, életének végső állomására indulva. Egyedül megy, nem kíséri senki, gyermekük nem született, a férje kilenc éve meghalt, s ahogy teltek magányos évei, egyre gyakrabban gondolt arra, mi lesz vele, ha magatehetetlenné válik.
Néhai bátyja unokája férjhez menni készül, s az unokahúgáék addig győzködték, hogy idős korára nem maradhat egyedül, mígnem a lánynak ajándékozta a lakását, ő maga pedig ma vonul be az idősek otthonába. Ígérték ugyan, hogy segítenek elvinni a csomagjait, ám végül valahogy senkinek sem jutott rá ideje.
De már ennek sincs jelentősége, a holmija összecsomagolva, pontos és katonás lista szerint, azt otthonban adták, szigorúan a lelkére kötve, tartsa magát hozzá, felesleges dolgokat nem vihet, ott mindene meglesz, ami kell, porfogókra nincs szükség. Ebből megérthette, hogy a könyvei, kedvenc tárgyai, bútorai felesleges kacatok, melyek számára ott nincs hely.
Eleinte még úgy gondolta, hogy a bátyja unokája, leendő fiatalasszonyként bizonyára örülni fog a lakás berendezésének, de hamar kiábrándították. A leányzó, amikor erre terelődött a szó, ajkát gúnyosan lebiggyesztve ennyit mondott: ugyan hová tetszik gondolni, nem divat ez már, mi modern bútorokat, berendezést akarunk, nem ilyen idejétmúltat.
Nem folytatta ugyan, de ő megértette a kimondatlanul maradt szavakat is, hogy ez az egész, ami élete munkájának a gyümölcse volt, amire spórolgatott, aminek valaha úgy örült, mind a szemétre kerül.
Elszorult a szíve, ahogy most is, de azzal vigasztalta magát, hogy számára ennek már nincs jelentősége. Tulajdonképpen már semminek sincs jelentősége, állapította meg keserűen, miközben még egyszer végigjárta a lakást. Szemébe könnyek szöktek, pedig azt hitte, ezen már túl van, miközben gyengéden végigsimított az öreg koldusasszony vállán, látod, ide jutottunk, suttogta alig hallhatóan, mint aki a szobortól vár vigasztalást, de annak arcáról csak a fásult beletörődést olvasta le. Mintha csak a saját tükörképemet látnám, hasított bele a szomorú felismerés, s a következő pillanatban szinte öntudatlanul földhöz vágta a szobrot. A koldusasszony darabokra tört, ő pedig feleszmélve már indult volna, hogy összesöpörje a szilánkjait, de aztán meggondolta a dolgot.
Nincs jelentősége, már ennek sincs jelentősége, győzködte magát. Ezzel a búcsúzást is letudtam, gondolta keserűen, s bár pillanatnyi késztetést érzett, hogy a szomszédoktól elköszönjön, ettől is eltekintett. A szomszédasszony le akarta beszélni arról, hogy lemondjon a lakásáról és otthonba menjen, de ő nem hallgatott rá. Most legyen a tanúja annak, hogy el sem jöttek, hogy elkísérjék, s még a holmiját is egyedül cipelheti le, vagy esetleg a taxist kell megkérnie, hogy segítsen… Azt már nem!
Becsukta az ablakot, s vissza sem nézve bezárta az ajtót. A kulcsot útközben akár el is dobhatnám, nekik van sajátjuk, gondolta, s mintha csak bevásárolni indulna, lement az utcára, igaz, most lefelé cipelte a csomagokat, nem felfelé. A taxi már várta, nehézkesen beszállt, s megadta az otthon címét.
Útközben ismét belehasított az a szúró mellkasi fájdalom, ami az utóbbi időben egyre gyakrabban jelentkezik nála. A taxisofőr a visszapillantó tükörbe nézve egy szoborszerű arcot látott, melyen fásult beletörődés tükröződött.
Amikor a fiatalok megérkeztek frissen szerzett jövendő otthonukra, a nappali szőnyegén egy öreg koldusasszony darabokra tört szobra fogadta őket. A lány sietve összesöpörte és a szemétbe dobta a cserepeket…
