Ritkán fordul elő ezen a hírportálon, hogy a vélemények diametrálisan eltérnek egymástól. Ez valószínűleg azért van, mert mi itt egy vérből vagyunk, egy az értékrendünk, maximum a stílust tekintve a habitusunkból adódóan különbözően fogalmazzuk meg ugyanazon értékek mentén a véleményünket.
Tartok tőle (Tartok? Miért is?), hogy most sokak ingerküszöbét kellemetlenül át fogom lépni, de talán elérem azt, hogy ebben a rendkívüli helyzetben kicsit visszazökkentsem a közösségünket az együttgondolkodás rögös talajára, az önértékelés kínos és önkínzó állapotába, hogy egymást nem megsértve, hanem tisztelve ütköztessük a jövőnk érdekében a véleményeinket.
Azt tapasztalom az elmúlt hetekben, hogy Matovič közellenség lett a felvidéki magyar pártokat képviselők köreiben. Az ünnepélyes eskütétele után elhangzott beszédében már a harmadik mondatban az őshonos kisebbségeket említette, pozitív kicsengéssel. Eközben a kormányában egy fiatal, (vállaltan) magyar nemzetiségű államtitkár is helyet kapott, akit hamarosan szintén majd negatív színben tüntet fel a felvidéki magyar közbeszéd, mert bár a hölgy csábi születésű, de tartok tőle, hogy kellemes külleme ellenére sem lesz csábító számtalan közéleti magyar számára.
Lassan eltelik egy hónap a sokkoló, de sajnos várható eredményt hozó választások óta, és ha nincs ez a láthatatlan vírus, akkor a saját koronavírusunk, a sehová sem vezető, emocionális viták sorozata rohasztaná továbbra is le a húst a közösségünk tartócsontjairól, mert képtelenek vagyunk tanulni és megváltozni, mint ahogy képtelen lesz a nép is változni, amikor majd véget ér ez az őrület, és többszörös erővel fogja habzsolni és bepótolni azt a talmi értékekből összerakott élvezetmenüt, amitől most a jelenlegi állapot megfosztja őt. Ne legyenek illúzióink, így lesz, mert függőek vagyunk a „carpe diem drogtól”, de erről majd máskor…
Azt csiripelik a verebek, hogy Matovič tavaly ősz óta permanensen bombázta ajánlatokkal a pártunkat, különböző lehetőségeket ajánlva a közös harcra a ficoizmus ellen, de a szavai süket fülekre találtak a képviseletünk berkeiben. Olyan magas lóról utasította el ezeket az ajánlatokat számtalan vezető egyénileg az egyes régiókból, később aztán a pártunk testületei is, mintha tényleg lenne egy magas lovunk, nyereggel. Pedig nincs, már régóta nincs.
Aki meg a makacs tények ellenére abban az álomvilágban élt, hogy igenis van, nos az egy fájdalmasat huppant a rögvalóság talajára majd egy hónapja, s hogy felébredt-e azóta, az nem tudható, mert még mindig megfigyelhető egyeseknél a lázálom.
Ideje lenne már tudatosítani, hogy az a közösség, az az akkumulátor, amelyet 89-től 98-ig közösen feltöltött a politikai és társadalmi elit, ma már csak egyharmad erővel üzemel, tehát illúzió azt hinni, hogy ezzel az erővel, vagy inkább erőtlenséggel, képes lesz a felvidéki magyar a szekeret tovább húzni. Az erő, a nép legyengült, mert kimerítették a politikai csatározásaink, lassan, de biztosan tengelyig merült a mocsarunkba, ráadásul többen több irányba rángatták a gyeplőt. Ugyan ki bírná ezt jókedvvel és bőséggel?!
Amikor a gyarló ember valamit elront, vagy eleve képtelen véghezvinni, akkor frusztrált lesz. Keresi a kiváltó okokat, a bűnbakokat és csak a legvégső esetben képes (ha képes!) bevallani önmaga előtt a gyengeségét, a hibáit, a tehetetlenségét, sőt az alkalmatlanságát. Valljuk be, ilyenek vagyunk sokszor.
Ne a „bohócban“ (ahogy sokan most is lekezelően írják, mondják közülünk is) keressük a bűnbakot, hanem azt vizsgáljuk meg higgadt fejjel, hogy miben hibáztunk mi. Miért nem tudtuk megszólítani a magyar választóink nagy részét?
Netán semmitmondók voltak az üzeneteink irányukba? Netán túlságosan „second hand ruhabála szagú“ volt a listánk és az istenadta nép inkább az újra vágyott? Volt-e egyáltalán ebben a kondícióban esély arra, hogy ez a tengelyig sárba ragadt szekér, plusz ötven százalékos erővel kirobbanjon a mocsárból, ráadásul úgy, hogy a költségek nagy része nem az akkumulátor feltöltésére lett okosan felhasználva, hanem minden egyébre, a szekér és utasai kicicomázására, amely már odáig fajult, hogy a mi közös felvidéki magyar szekerünk szinte már egy falusi utcai farsangra készített, amolyan fapados Budapest Parádé-s kamionra hasonlított inkább, az összes kellékeivel és használt színes rongyaival együtt, mint a jó öreg, megbízható szekerünkre.
Csoda-e, hogy ez a látvány nem kellett a népünknek és inkább azt az Igort vette komolyan, és választotta, aki másképpen „bohóckodott“? Hitelesen tette a dolgát, mert szemtől szembe kiállt a maffiakormány ellen, és ebbe a komoly, férfias csatába hívott bennünket is, de mi gyávák voltunk, mert féltünk. Féltünk attól, hogy ha kartávolságba kerülünk, akkor kapunk egy pofont az ellenféltől. Nos Matovič bátor volt, a pofont is elhárította és most ott van, ahová bennünket is hívott: a csúcson. Egy szlovák hívott bennünket, magyarokat a harcba, hogy legyünk bátrak és mi nem mertünk bátrak lenni. Kell-e ettől frusztráltabb helyzet?
Az nem bátorság, ha kultúrházainkban a mieink között papírcsákóval a fejünkön, faparipával meg fakarddokkal „harcolunk“! Ez illúzió, önbecsapás. Az, hogy a népünket már leszoktattuk a bátorságról, azt régóta tudjuk, azt is tudjuk, hogy az „akksi“ annyira gyenge, hogy önerőből képtelenek vagyunk záros határidőn belül radikális fordulatot elérni a közösségünk számára, és itt kell megemlítenem azokat a jólelkű magyarjainkat, akik már annyi barikádot építettek elméletben a Facebookon, és naponta annyi felvidéki forradalmat nyertek meg teljes visszacsatolással, fejben, hogy ideje lenne, ha ők is elgondolkodnának azon, ki is valójában a bohóc…
Én csak azt kívánom önmagunknak ezekben a rendkívül nehéz időkben, hogy mindannyian megmaradjunk, és ez most nem csak egy hervadt szóvirág, vagy hasonlat, mert a szó szoros értelmében a fizikai létünkben vagyunk veszélyeztetve.
Megmaradjunk és merjünk őszintén szembenézni önmagunkkal, mert ha nem tesszük, akkor tényleg felmorzsolódik a felvidéki magyar közösségünk, és ezért sem Matovič, sem egy fiatal államtitkár, sőt még csak nem is a választó lesz a vétkes.
Mi magunk leszünk a vétkesek, ha képtelenek vagyunk változni azért, hogy változtassunk. A fenti soroknál sokan felszisszentek, bizonyára meg is sértődtek, de én, mezei választó, csak arra kérek mindenkit, hogy ne újabb bűnbakot keressen bennem, hanem a kiutat keressük. EGYÜTT.
