Sose szerencsés, ha egy rendező vagy egy dramaturg annyira beleszerelmesedik az általa színpadra álmodott prózai munkába, hogy képtelen elengedni az eredeti prózai mű összes hősének a kezét. Igaz, fontos kérdés az is, kinek és miért készül az előadás, leporolni egy ma már talán unalmasnak ítélt történetet, s eljuttatni azt a kötelezőket ma sem szívesen olvasó diákok felé vagy a regényt eleve jól ismerő unatkozó nyugdíjasoknak felmondani azt egyfajta hangoskönyvi formátumban. Kérdések, amelyekre a Vajdaságból érkezett alkotók nem adnak választ, így a kassai Thália Színház legújabb bemutatója a fel-felvillanó értékek ellenére is teljes érdektelenségbe fullad.
Holott a felütés egészen figyelemreméltó, burleszkbe oltott lektűrt látunk, s az első percekben mérget vennék rá, hogy az alkotók bő másfél óra alatt végeznek Mikszáth 1908-ban írt regényével, amely az élete utolsó éveiben írt nagyregényei közül talán még a legkevésbé tragikus, nem véletlen, hogy a regényt filmre adaptálók többnyire happy enddel zárják a sikertelen (de valószínűleg nem utolsó) vagyonszerzési kísérletet, hiszen ami késik, az nem múlik.
Mikszáth ráérősen (mennyire más világot éltek még akkoriban az őseink) meséli el a történetet, s nemcsak Noszty Ferire és Tóth Marira, illetve a köztük lévő világnyi szakadékra fókuszál, hanem ahogy Gyarmati Kata is kiemeli az előadás műsorfüzetében, pókhálószerűen fűzi fel az egyes rokonok történetszálait, így a Kopereczky, a Velkovics család, ahogy Nosztyék egész pereputtya is megjelenik a színpadon. Gyarmati látszólag izgalmas dramaturgiai megoldást kínál, többen narrátorként (is) részt vesznek a bonyolult családi szálak felgöngyölítésében, mások ki-ki szólnak a szerepükből, de egy idő után a kezdetekkor még szellemesnek tűnő elbeszélői forma elfárad, s vele együtt ugyancsak próbára teszi még azokat a nézőket is, akik annak idején olvasták is a regényt, nemcsak Székely István vagy Gertler Viktor filmjéből ismerik.
S itt jutunk el a kérdéshez, vajon kikhez is akar szólni ez az előadás, amely belegabalyodik a saját maga által szőtt pókhálóba, s a néző mintegy három órányi szenvedés után már alig várja a tapsrendet. Maga a rendező, az Újvidékről érkezett László Sándor – aki pár éve A Montmartre-i ibolya című operettel tette le a névjegyét Kassán –, is elismeri, hogy eredetileg zenés előadást tervezett Mikszáth regényéből, de aztán meggondolta magát. Nem tudom, jobb megoldás lett volna-e dalokban elmesélni Noszty Feri merész vállalkozását, de valószínűleg jóval rövidebb lett volna, s mind a kötelező, de egyéb könyveket se nagyon olvasó diákok, mind a ma már a háromórás előadásoktól elszoktatott átlagnéző is sokkal jobban járt volna.
Mikszáth regénye többet elárul a koráról, az adósságtengerben fulladozó dzsentri utolsó szalmaszálba való kétségbeesett kapaszkodásáról, mint a betűtengerben úszó, aktuális politikai felhanggal átitatott történelemkönyvek, de képet kaphatunk arról is, miért is „tántorgott ki Amerikába másfél millió emberünk” (József Attila). Talán nem véletlen, hogy Mikszáthot olvasva nem érzünk poshadt történelemszagot, mintha csak korabeli sci-fiként 2020-ban játszatná a történetét az egyre inkább reménytelenségbe zuhanó kegyetlenül társadalomkritikus Mikszáth.
A kassai előadás sokszor hozza reménytelen helyzetbe a színészeit, s nem is képes mindenki azonos színvonalon megfelelni a rendezői és a nézői elvárásoknak. Az viszont az előadás feltétlen érdeme, hogy a teljes társulat lehetőséget kap a megmutatkozásra, s hosszú évek után ismét fontos szerepben láthatjuk Kövesdi Szabó Máriát, aki Kopereczky Ágnes életdús szerepében bizonyítja, hogy nagy hiba volt őt időnap előtt eltemetni, s egy ilyen kis létszámmal dolgozó színháznak ugyancsak fontos lenne szerepekkel elhalmoznia.
Végre igazi főszerepben láthatjuk Illés Oszkárt, aki Kopereczky figuráját minden külsődleges eszköz nélkül képes felvillantani, de tisztességesen megoldott feladat Pólos Árpád Noszty Pálja, akiről elhihetjük, amit róla Tóth Krisztina állít, s tényleg ritka szép ember lehetett egykor. A nők közül a címszerepet alakító Rab Henrietta igaz szerelemre vágyó, s ezért a rá zúduló csalárdságokat nem mindig helyén kezelő figurája következetesen végigvitt alakítás (bár csodálom, az iparosbál után milyen felelőtlenül szórakozik Noszty Feri ott felejtett puskájával, holott Csehov óta tudjuk, ha egy puska megjelenik a színpadon, az előbb-utóbb el is sülhet), nem segíti viszont a dramaturg Varga Anikó Máli tantéját, ahogy Varga Lívia Tóthnéját sem, nem egy alkalommal unalmas, hosszadalmas jelenetekkel terheli meg őket, melyek sem a szerepívük megformálásában nem segítenek, sem a cselekményt nem viszik előre.
Amíg például az 1960-ban készült filmben Tóth Mihály megszokott szavajárásával (Szűnj meg, Krisztina!) lerendezi a feleségét, Kassán számos, a könyvben még szellemesnek mutatkozó szólással terheli meg, s nem engedi meg azt, hogy Varga Lívia igazi hús-vér figurát tegyen a színpadra. Ilyenkor előnyös diákközönség jelenlétében nézni egy előadást, akik pontos mérőfokai az előadás komoly mínuszainak. A Velkovics-szál erőltetése, Máli tante túl hosszadalmasan felvázolt praktikái, ahogy a Kopereczkyek babonaságának hosszadalmas felmutatása is teljesen fölöslegesnek tűnik. Ahogy írtam, a burleszkelemek kezdeti bevetése remek folytatást ígér, sajnos, csak hellyel-közzel él vele a rendező, s a ránk erőltetett történet- és szövegmennyiség eltemeti az előadást.
Nem igazán találja a helyét az előadásban a Noszty Feri szerepébe bújó Nádasdi Péter sem, a részeges mivoltát jelző fetrengései kifejezetten kínosak, de az általam látott előadásban a szöveggel is meglehetősen hadilábon állt. Illés Oszkár mellett a több szerepben, így a fényképezőgépével narrátori szerepben feltűnő Madarász Máté élvezi legjobban az előadást Ondraschek Péternek a választott előadási formát ugyan segítő, mégis az eleve parányi színpadon a színészeket teljesen agyonnyomó, meglehetősen ízléstelen díszletei között. Sokkal szerencsésebbek Őry Katalin korszakot illusztráló ruhakölteményei, s ahogy el is hangzik az egyik szereplő szájából, elég jól áll rajtuk a mente.
Az előadás felvezetőjeként a fényképezőmasinájával színpadra érkező Madarász Máté mosolyt kér a közönségétől. Ez a ránk erőltetett mosoly a „felvidéki éles levegőben” fokozatosan az arcunkra fagy, s hiába hangzik el még az előadás felénél, hogy a cél el van érve, itt és most mindenki rosszul jár. Se Noszty Feri nem kapja meg a kiflikirály hőn áhított, bár munkával szerzett vagyonát, se Tóth Mari a boldogságot egy őt magáért, s nem pusztán a vagyonkájáért szerető férj mellett, de leginkább a több mint háromórás szenvedésre ítélt közönség lesz átverve.
