Viharos sikere volt a leghíresebb Herczeg-regényből készült színdarab ősbemutatójának, melynek egyik legfontosabb üzenete, hogy a közösségi gond, a magyarság ügye minden esetben fontosabb a magánéleti problémáknál. Az élet kapuját Fazekas István Jókai-díjas drámaíró írta színpadra.
A három alkalommal is Nobel-díjra jelölt kisregény arra keresi a választ, hogy a Nyugat a fenyegető törökveszély idején miért is hagyta magára Magyarországot, s mit is tehet az elárult magyarság az efféle helyzetekben. Herczeg ábrándmentes, tényszerű regénye nem igazán kívánkozik színpadra, ám Fazekas Istvánnak sikerült egy erős nyelvezetű, rendkívül fordulatos, gondolatiságában is nagyfeszültségű drámát írnia belőle.
A Jókai-díjas író, aki nem mellesleg a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának adjunktusa, a Magyar Nemzetnek adott interjújában a színpadra alkalmazás nehézségeiről elmondta, hogy Herczeg ezt a regényét filmszerűen írta meg, ami azt jelenti, hogy sokat láttat és kevesebbet beszéltet, így az egyes színpadi jeleneteket dinamikusabbá kellett tennie.
Míg a regény a főhősök külső és belső konfliktusait csak leírja, Fazekas konkrétan megütközteti őket.
Herczeg realista módon ábrázolt problémái a színpadi műben nyugtalanító kérdésekké válnak, melyek közül a legfontosabb a magyar megmaradás kérdése. A szó legnemesebb értelmében vett enthuziazmus hatja át Fazekas munkáját, s a rendező Nagy Viktor elsőként is ezzel a felszabadító elragadtatással azonosul, ugyanakkor Herczeg historicista bravúrjai is fölgyújtották képzeletét.
A kórus alkalmazásával, a késő reneszánsz és a kora barokk zenéjének megjelenítésével, a fergeteges táncjelenetekkel, a merész szcenikai megoldásokkal, a többrétegű szimbólumrendszert ábrázoló díszlet használatával a rendező nemcsak
monumentális történelmi tablót tár elénk, hanem Európa valódi értékeihez is közelebb visz bennünket.
Rendezői koncepciója arra keresi a választ, létezhet-e egyén és közösség gondját egyszerre feloldó megoldás. Nagy Viktor a szellemi feszültségek rendkívül eredeti módon való fokozása közben nyers erővel mondja ki, hogy a félig kimondott igazságok rosszabbak a hazugságnál is. Ebben a rendezői felfogásban magyarságunk korabeli önarcképe rajzolódik ki, s egyben a mai kor hű tükrévé is válik, melyben megláthatjuk: a magyartól idegen a diplomáciai alakoskodás, a megalázó és bomlasztó féligazságok kimondása, s míg Bakócz idejében volt erő az igazság bátor felvállalására, a mai kor embere rendre alakoskodásra, az igazság csonkított megfogalmazására kényszerül. Egy rendkívüli dráma zajlik tehát a színpadon.
A színészek játékáról többen is leírták, hogy frenetikus, s ezzel a megállapítással nyugodtan egyet is érthetünk, hiszen például Dörner György Bakócz Tamás alakját szuggesztív erővel jeleníti meg, Nemes Wanda pedig olyan mély átéléssel válik Fiamettává, hogy a néző szinte azt hiheti, valami álombeli kép lett hirtelen valósággá.
Igaz az a megállapítás is, hogy Viczián Ottó Gyula pápa szerepében nemcsak a haldokló pápát mutatja be, de egyben a Nyugat alkonyának is megjelenítője. De mindegyik színészről elmondható, hogy az átlényegülésben a maximumot hozza. Nyugodt szívvel jelenthetjük ki: rég nem volt ilyen nagy erejű történelmi dráma magyar színpadon.
