Március első hetében még csak hallottunk róla, hogy közelít a vész. S pár nap múlva már sorra jöttek a hírek, először valami ösztönös pánikot keltve azok között, akik inkább megijednek, mint gondolkodnak. Az első reakció, hogy önmagunkat, családunkat védjük – ami természetes emberi megnyilvánulás.
S szinte azonnal felmerült a mit fogunk enni gondolata. Élelmiszerboltok, hentesüzletek alig fél nap alatt ürültek ki a felvásárlás őrületében. Volt üzlet, ahol az árukirakást sem várták meg a vásárlók, ládákból, raktárból történő árukihordás közben pakolták az árut a kosarakba, kocsikba.
Itt és ekkor senki nem gondolt arra, hogy mindezek mellett van kifizetendő villanyszámla, félévi elszámolás, kötelező havi befizetés, s megannyi váratlan kiadás. Viszont a mélyhűtők, hűtők, kamrák, pincék megteltek elálló, vagy tartósítószerrel teli élelemmel, tisztítószerrel, sok más egyébbel.
Ezekben a pánikkal teli napokban senki nem gondolt még a szomszédra, a hozzátartozóra, a netán mások megsegítésére, azokra, akik nem tudtak felhalmozással készülni.
Nehezen fogtuk fel a csoportos találkozások tilalmát is: templomban, szabadtéren – hiszen a szentmiséken, nemzeti megemlékezéseken nem tömegek találkoztak.
S talán egy 20-30 fős közös ima még az időseket is megnyugtatná, gondoltuk az első napokban.
Hála Istennek a lelkészeink, papjaink mindent megtesznek azért, hogy a szentmisékkel az éter hullámain keresztül megnyugtassák az emberek lelkét és felkészítsék őket a nehezebb időkre.
Mert a médiában csak fokozódik a sokkoló, sok térségből érkező, pánikot keltő híranyag. A tavasz, az ébredés, az új élet pedig kopogtat a lelkünkön, hogy vegyünk észre: van élet a természetben, az élővilágban, mert az élet él és élni akar.
Húsvét előtti kálváriánkat ha nem is Krisztus fájdalmaival mérjük, de mindannyian érezzük, hogy ez a húsvétváró nem a régi.
Mi még csak a megszokott jó világunkat féltjük, szeretnénk spájzolni, minden eddigi fertőzött életmódunk, lelkivilágunk, kényelmünk perceit, óráit, napjait, álmait féltjük – holott valahol ezek áldozatai is lettünk.
Bárhogy forduljon a sorsunk, de felmerül a kérdés, vajon megváltozunk-e a nagy változások után…
Elgondolkozunk-e azon, hogy nem mi vagyunk a világ urai, s a pénzmániánkkal semmit nem tudunk kivédeni?
Mert van egy hatalmasabb erő nálunk, minden világ ura, a Megváltó, aki mindig, mindent megbocsájt, csak feléje kellene fordulnunk. Soha nem késő!
Mindennapi életünket napi szinten hálával, köszönettel, imával, kéréssel, hűséggel, tisztább lélekkel, önmérséklettel kellene élnünk. Mint ősapáink, akik nem egy világjárványt, világégést, háborút túléltek, szó szerint közös imával, hálaadással. S kaptak megnyugvást, betevő falatot, életkedvet mindig az újrakezdéshez, egymás megsegítéséhez.
Vajon mi megváltozunk-e? Feltámadunk-e eltévelyedett álmainkból? Most van idő erről elgondolkodni.
