Mindössze egy évszám az Udvari Kamaraszínház új darabjának címe, de aki tudja, hogy az Andrási Attila vezette társulattól – mint megalakulása óta mindig – történelmi tárgyú előadásra számíthat, annak az 1919-es évszám elég baljósan hangzik. Hivatalos nevén a Magyarországi Tanácsköztársaság, köznyelven: a kommün, majd a román megszállás kapcsolódik hozzá. Ennek ellenére a budapesti bemutató, s a Kárpát-medencei turné előtt álló darabból nem hiányzik a groteszk humor és az abszurd sem.
Próba közben érkeztem, a színészek még részben civilben, részben jelzésszerűen jelmezben, kellékekkel játszanak. Éppen a böllér szakma alapjait magyarázza értetlenkedő inasának a mester, majd Andrási Attila rendező, egyúttal a darab szerzője is, máshová helyezteti a kellékeket, és megismétlik a jelenetet. A következőben a böllér (Széplaky Géza) találkozik leendő áldozatával, aki előtt „Cáratyuska!” felkiáltással térdre borul. A cár (Szabó Sipos Barnabás) ragaszkodik a „Romanov polgártárs” megszólításhoz, a másik a cáratyuskához. Aztán pap, azaz pópa (Dóczy Péter) érkezik a cárhoz, valójában kiszabadításának üzenetével, amit az nem fogad el.
Remélhetőleg ennyiből is kitűnik, hogy nem véres dokumentumdrámáról van szó, s nem is klasszikus dramaturgiájú darabról, amit meg is erősített András Attila, akivel a szünetben beszélgettem. Elmondta, hogy tizen-egynéhány éve foglalkozik ezzel az időszakkal, rengeteg könyvet, internetes oldalt olvasott el, vigyázott arra, hogy a történelmi alap hiteles legyen, de nem dokumentumdrámát akart írni, hanem a tényeket olyan fikcióvá gyúrni, amely a lényegét mutatja meg az akkori valóságnak.
Valójában nem minden történik 1919-ben, a cári család kivégzése sem. Mivel kezdődik a darab?
A Parvus-terv megvalósításával. (Alexander Lvovics Parvus, szül. Israi Lazarevics Gelfand marxista teoretikus – a szerk. megj.) Amikor megjelenik a német titkosszolgálat embere Lenin zürichi albérletében, ahol együtt él feleségével, Krupszkajaval és szeretőjével, Inessa Armanddal. Onnan hazaszállítják Szentpétervárra, és elszabadul a pokol. A darab elvisz Jekatyerinburgba, a cári család kiirtásához, Budapestre, ami voltaképpen csak átjáróház, mert Kun Bélának a megbízása a kommunizmus terjesztésére nemcsak Magyarországra szólt, hanem Ausztriára is. Kapcsolatba kellett volna lépnie a szociáldemokrata Friedrich Adlerral, a korábbi osztrák miniszterelnök, Karl von Stürgkh merénylőjével, vagy ha nem, akkor a kommunistákkal. Mert nem úgy kell gondolkodnunk a kommunizmusról, amilyennek akkor megvalósult, hanem amilyennek tervezték el eredetileg. Tényleg világforradalomnak, és ha nem is sikerült akkor, az étvágy nem szűnt meg. Egész Európát bolsevizálni akarták. Ennek a valláspótló ideológiának a működését szeretném megmutatni. Bécsben azért nem lett forradalom, mert Hajós Jenő elemelte azt a 140 millió koronát, amit a kommunista kormány eljuttatott bécsi nagykövetségükre, hogy azzal segítsék az osztrák elvtársakat.
Ki volt Hajós Jenő?
Egy nagyon érdekes figura, mondhatnám, hogy a magyar 007. Követségi titkár volt, és kereste a kapcsolatot a Tanácsköztársaság ellen Ausztriában titokban szervezkedő magyar csoportokhoz: Bethlen István Antibolsevista Comité-jához, vagy a báró Lehár Antal ezredes vezette volt hadifoglyokból álló katonai erőhöz. Az ő élete megérne egy kalandfilmet, nem is értem, miért nincsenek magyar kalandfilmek ilyen izgalmas figurákról!
Ki játssza itt a darabban?
Csizmadia Gergely. Minden színész több szerepet játszik, hiszen negyven-ötven szerep van a darabban, ezzel nem lehetne utazó színházat működtetni, viszont az a célunk, hogy mindenhová eljussunk. Eddig több mint kétszáz településen voltunk a Kárpát-medencében, tehát olyan formát kell találnunk, hogy a színészek könnyen tudjanak szerepet váltani.
Március 7-én lesz a bemutató, aztán elindulnak a darabbal?
Igen, itt próbálunk, itt tartjuk a bemutatót és néhány előadást, de a célunk az, hogy elvigyük Székelyföldtől Őrvidékig, Felvidéktől Délvidékig, vagyis az egész magyarlakta területet bejárjuk, sőt még a diaszpórát is felkeressük. Voltunk már Svédországban a Magyar Pietával, és tavasszal Kanadába megyünk a Halottak napjától virágvasárnapig című előadásunkkal.
Mindig Ön írja a darabokat, és mindig történelmi tárgyút?
Pozsgai Zsolt barátom is ír és rendez, aminek nagyon örülök, de az előadások szövegének többségét én írom, és igen, a magyar történelmet visszük színre: a jelenünket eredményező múltunkat.
Ez a múlt az ön jelenét is meghatározta, hiszen Szabadkán született, és a 90-es évek elején, a jugoszláviai háború miatt jött át.
Szabadka volt a szülőföldem, de úgy neveltek otthon, hogy Magyarország a hazám. Mert amikor az óvodában azt hallottam, hogy a magyarok bűnösök, és elmeséltem otthon, akkor megboldogult édesapám másnap kivett az óvodából. Otthon nagy magyar könyvtárunk volt, szüleim gyakran hoztak Magyarországra, Budapestre, meséltek, mutattak mindent. Mégis, amikor a délszláv háború miatt menekülnöm kellett, bár sokan átjöttünk, egyszerre hontalannak éreztem magam. Erről a helyzetről, az okokról akartam szólni, és mivel Újvidéken végeztem a rendező szakot, a Magyar Rádiónak, a Rádiószínháznak kezdtem készíteni dokumentumdarabokat a háborút legjobban megszenvedett magyar vidékekről. A menekülttáborokat jártam, ők igazi menekültek voltak, köztük vettem fel több órás anyagot, és abból vágtam, szerkesztettem meg.
Mikor alapította a színházat?
2002-ben társulatot szerveztem, amellyel magyar történelmi témákat szerettem volna színpadra vinni, de hiába pályáztam, nem kaptam rá pénzt a magyar színházi világ és kulturális élet korifeusaitól. Így visszamentünk a Bánságba, Magyarkanizsára, amely egy kis magyar kulturális központ volt. Saját erőből alakították át a mozit színházzá, ott léphettünk fel először. Mivel az építkezés miatt még az utcáról nem lehetett bemenni, csak hátulról, az udvarról, elneveztük magunkat Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínháznak. Egyesületként így jegyeztek be minket. Később, a Kárpát-medencét járva rövidült meg a nevünk, kicsit a történelmi országra, az igazi udvarokra is emlékeztetve.
Első előadásunk hajdani közös hazánk, a Magyar Királyság utolsó három napjáról szólt és Németh Ákos Vörös bál című regényéből dramatizáltam. A bemutatót követően betiltották Szerbiában, de egy barátom felvette az előadást, sokszorosította, és annak bevétele biztosította a túlélésünket. Következő bemutatónk a Virágvasárnap volt 2004-ben, a kisebbségi sorssal foglalkozik, de tekinthetjük szerelmi drámának is, azzal jöttünk át először Magyarországra, és jártuk be vele a Kárpát-medencét. A Magyar Piéta – Az öszödi köztársaság című darab cselekménye az, hogy egy szabadkai társulat bemutatóra készül Keresztes Krizósztom ferences atyáról, aki Újvidéken a szerb kommunistáktól szenvedett mártíromságot, és a történetet előadó színészek bizakodva várják a másnapot, 2004. december ötödikét. Történt, ami történt, mindenütt értették a darabot. Rozsnyón álló tapsot kaptunk, Zselízen diákok előtt játszottunk, de láttam, hogy figyelnek, és mindent értenek. Én remélem, hogy tevékenységünkkel a közbátorságot is visszahozzuk, mert nélküle semmissé válik minden megszerzett jog és esélytelenné minden megszerzendő.
Pár évvel ezelőtt a Duna palotában láttam a Fehér szarvas című előadásukat. Hogyan kerültek ide, a Pozsonyi úti református templom altemplomába?
A Duna palotának rengeteg programja van, és nekünk olyan helyiségre volt szükségünk, ahol mindig próbálhatunk, és az előadásokat is megtarthatjuk. Itt a Pozsonyi úti Református Egyházközség és a Hálaadás templom befogadott bennünket. Hála és köszönet érte.
Magánembertől nem illik kérdezni, de intézménytől talán szabad: miből tartják fenn a színházat?
2004. december 5. után nem kértünk, nem kaptunk és nem is fogadtunk volna el támogatást. A jegybevételekből működtünk, hónapról hónapra túlélve és reménykedtünk Isten kegyelmében. Hinni kell, tenni a dolgunkat, és a Gondviselés ott lesz. Így is történt: 2011-ben kaptunk először a kormánytól támogatást, majd évente annyit, amivel fenntartottuk fejünket a víz felett. Viszont tavaly kaptunk egy négyéves támogatást, és ez lehetővé teszi, hogy tízfős kis társulatunkkal tudunk végre tervezni is.
