Kétkoronás nagypéntek

Ezt is meg kellett éljük. Az egyházakra a láthatatlan vírushatalom karantént kényszerített. Ebben a joggal korlátozásteli időben belső szobánk csendessége a menedékünk, e különleges nagypénteken ez a lelki hátország az erőgyűjtés helye. Nekem Isten kegyelméből van igés, imádságos, bibliás hátországom. De hány szenvedő embertársunknak nincs?

Már két és fél hónapja minden reggel, így most is rápillantok mobilomon a worldometers.info világmutatójára, s olvasom a különös hadijelentést: Az USA-ban már 468 895 a fertőzöttek száma, 16 697 az elhunytaké, 25 928 a gyógyultaké. A nagypénteki fekete hírek élén a rettenetes szám áll: világszerte 1 605 277-en fertőződtek meg, 95 751-en hunytak el, 356 925-en gyógyultak fel. Ilyen jelentést talán csak az előttünk járt nemzedékek olvashattak, 1944-45 világháborús nagypénteki statisztikáiban.

Ahogyan lapozom az amerikai és más kontinensek online nagypénteki újságjait, a COVID-19 aratásának képei, adatai ismét elém tolulnak. Látom, hogy a sokat szenvedett Itáliában már csökkennek a mutatók, Spanyolországban mintha elérte volna a csúcsot a járvány…
És közben egy afro-amerikai, New Orleans-i négernegyed erőteljes férfiembere fényújságon pulzáló mondata akasztja meg tekintetem:

Igazából nem vagyok vallásos, de beláttam: nem is tudom, ki máshoz lehetne menni ebben a helyzetben, mint Istenhez!

Nagypénteki megváltó evangélium – Töviskoronás Királyunk üzen

Kavarognak bennem a gondolatok, énekek, Igék és a napi tapasztalat, a tudós, meg a bajkavaró infók özöne.

Ezen a különös kétkoronás nagypénteken sokakkal együtt érzem a két világ láthatatlan küzdelmét: a Töviskoronás Király országának, mennyei seregeinek táborjárását a gyötrődő világ körül, meg a koronavírus milliárdjainak tombolását és táborjárását az egész emberiség körül.

És felsejlenek az Igék, szavak, vallomások, melyek térdre roskasztóan igazolódnak be napjainkban.

A keresztyén mártírok és a választott nép ezernyi szenvedése közben a Zsidókhoz írt levél szerzőjének szíven üt a mondata: „Rettenetes (más fordításban: félelmetes) dolog az élő Istennek kezébe esni” (Zsid 10,31). Agyonnyomna ennek a roppant súlyos ténymegállapításnak a lelki gravitációja, ha nem olvashatnám ugyanebben a fejezetben ezt az evangéliumot:

De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk (Zsid 10,39).

Kétkoronás különös nagypéntekünknek az Ige kezdi kirajzolni páratlan körvonalait: egyrészt a koronavírus félelmetességét, annak nemzedéknyi megtapasztalását, hogy valamiért megengedte Isten ennek a rafinált kórnak a ránk szabadulását, ahogyan Kálvin írta bibliai járványértelmezésében: minden csapást csökönyös engedetlenségünkkel okoztunk. Minden bűnünk ránk zúdult egyszerre. Emberiségnyi és egyéni, élethossziglani mulasztásainkat világjárvány, pandémia olvassa a fejünkre, terheli a lelkünkre.

Vagy ahogyan Kölcsey nemzeti sorsunkon töprengve fogalmazta:

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben.

Igen, ez napjaink nagypénteki paradoxona: a Töviskoronás Király küzd a lelkünkért, az életünkért, megmentésünkért, de a koronavírus seregei is támadnak szüntelen az életünk megrontásáért, elvételéért. A Töviskoronás Király szeretettel, irgalommal néz ránk, jön hozzánk, ahogyan a régiek találóan mondták: caritas in passio – szeretettel a szenvedésben. Vagy ahogyan az egyik cseh protestáns templom bejárati ajtaja felett olvastam egykoron a reneszánsz olasz komponista Palestrina művének sorait: Ave crux, spes unica – Üdv néked, kereszt, egyetlen reményünk. Ma a koronavírus nyomasztó túlereje láttán biztosan elég segítség a kereszt, a kereszt tudománya (Kálvin)?

Nagypénteki kérdésünk: mit látott Urunk, amikor letekintett a keresztről?

Minden évben előveszem ilyentájt James Tissot (1836 – 1902) fantasztikus festményét, aminek ő maga ezt a címet adta: „Mit látott Urunk, amikor letekintett a keresztről?”. Sokféle embert.

A megszálló hatalmat képviselő, kötelességteljesítő, vigyázzállásban figyelő római katonákat.

A világfordító kereszthalál drámáját távolabbról szemlélő, ámuló-bámuló tömeget, s hogy mi volt szívükben, azt valójában csak Isten tudhatta. Meg a Szenvedő Emberfia.

A Koponyák hegyének sok-sok csonttörő kövét is láthatta, meg egy sziklasír bejáratát.

Aztán a zsidó nagytanács kereszthez közelálló előkelőségeit, akik azt fürkészték, vajon hogyan hal meg ez a Töviskoronás Király.

És látunk egy öttagú csoportot. Négy asszonyt és egy férfit. Bizonyára a bátrakét, akik nemcsak elkísérték Őt, hanem mélységes együttérzéssel Vele voltak a kínhalálban.

Feltűnő, hogy mindegyikük keze felemelve. A szeretett tanítvány, János kezei összekulcsolva, a nőtanítványok, Mária, Klópás felesége, magdalai Mária, Salómé, kezeikkel búcsút intenek, vagy láthatóan támogatni, simogatni szeretnék a szenvedőt, a Fájdalmak Férfiját. Mária, Jézus anyja pedig a kép alján felsejlő keresztre szegezett lábfeje alatt, a kereszt tövéhez borultan könyörgő, felemelt kézzel, ámuló, megrettent szemekkel szemléli a vég pillanatait átküzdő Fiút, az Igazat és Szentet.

A nagy nagypénteki kérdés akkor és ma is ennyi: az egész világ ott volt a kereszt alatt, de ki jutott el Jézusig?

Ők öten biztosan. Mert nem a keresztre néztek pusztán, hanem a Megfeszítettre. A tárgytól, a borzalmas szégyenfa látványától felnéztek arra, Aki ott vergődött a szemük előtt. Úgy, amint a református énekeskönyv egyik versében énekeljük, ahol a szövegíró és az énekszerző is megtette a nagypénteki utat, ami mindannyiunk közös nagypénteki útja:

„Jövök, semmit nem hozva,
Keresztedbe fogózva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz.
Nem hagy a bűn pihenést:
Mosd le, ó, mert megemészt!”.

Ők és mi is megtehetjük a szabadító, Megváltónkhoz vivő lépést: a kereszttől eljuthatunk a keresztre feszített isten-emberig. Csak egy lépés, de egész világok állnak előttünk. Őhozzá érkezhetünk meg, Aki felruház, megszán, lemossa nyugtalanító bűneinket ma is. Lemossa a koronavírus okozta félelmet és nyugtalanságot, és elejét veheti, hogy megemésszen. Jövök, Uram, jövök Hozzád…

„Jó nagypéntek” áldásai

Döbbenetesen fogalmaztak századokkal ezelőtt angol protestáns testvéreink, hiszen nagypénteket „Good Friday”-nek, jó pénteknek nevezték el. Mitől az? Mert ott minden kiderült és átfordult egy egészen más valóságba. Az ember végzetes romlottsága, és Isten végtelen kegyelme lelepleződött. Az ember szörnyű magárahagyatottság, ha nincs istenhite. Oscar Wilde (1854-1900) amerikai író A sötétségből című önéletrajzi ihletésű versében ezt írta:

„Jöjj le hozzám, ó, Krisztus, segíts rajtam! Nyújtsd ki kezedet, hiszen süllyedek a viharos tengeren. Szívem éhség gyötörte föld… Lelkemnek pokoli kínokat kell szenvednie, mielőtt azon az éjszakán megáll majd Isten trónusa előtt. Jöjj le hozzám, ó, Krisztus!”.

De a békét mégis meghozza számára az, „Akinek keze sebhelyes, az elgyötört Emberi Arc”. Igen, ezért is olyan jó nagypéntek. Meg azért is, amit nagypéntek alatt Kálvin értett: „Az Ő erejével győztesek leszünk”. És azért is, ahogyan D. Bonhoeffer német mártírteológus halála előtt nem sokkal a hitleri pokol mélyén, várva a kivégzést, fogalmazott:

„Csak a szenvedő Isten segíthet rajtunk”.

Ki ez a szenvedő, nagypénteki Isten?

A Töviskoronás Király. Akinek töviskoronája (Mát 27,29) sokkal több volt, mint egyszerű kínzóeszköz és a megaláztatás emberi, cinikus, gúnyos „dísze”. A csúfolkodás és a megcsúfolás ördögi eszköztárának a része, de más és több is. Sokkal több, mert Aki viselte,

„magára vette szennyes ruhámat, így békíté meg Istent, Atyámat…Kín, mely Őt érette, nékem volt szánva. De Ő felvitte a Golgotára…Szerelmes szíve szakadt meg értem, Hogy eltörölje mind, mind a vétkem”.

Ez a szenvedő Isten a helyettes és minket helyettesítő áldozat, helyettünk, helyettem vállalta a töviskoronát, a Golgotát, a keresztet. Felvette magára a bűn átkát önként, Atyja és megváltatlan népe iránti végtelen szeretetből. Bűnök, átkok hordozójává lett, miközben

Ő volt az egyetlen bűntelen a világtörténelemben. Nagypénteki paradoxon, üdvszerző paradoxon ez is, miként hívő teológusok tanításaiban újra és újra visszatér: az Isten búsulásában kimondott ősi átkot, amit a Biblia elején olvasunk, Ő felvitte a Fára és megtörte annak hatályát és hatékonyságát.

Az Úristen Ádámot elátkozó szavát: „Legyen a föld átkozott miattad… tövist és bogáncsot hajtson neked” (1Móz 3,17-18) megtörte engedelmességével. Átoktörő, engesztelő odaadás, élettel-halállal megfogalmazott, szótlanul is Isten szívéhez szóló könyörgés volt Jézus golgotai halála, amikor a töviskoronával sújtott embervilágra kimondott isteni átkot levette rólunk.

Ez minden más keresztre feszítéssel, emberi mártíromsággal szemben a jézusi keresztáldozatnak az egész emberiségre pozitívan kiható többlete! „Hogy eltörölje mind, és eltörölte mind, mind a vétkem”.

Néhány töviskoronás nagypénteki tanulság a koronavírussal szemben

Az egyik feltétlenül az, hogy a végső győzelem a Töviskoronás Királyé, a Feltámadott Úré, nem a vírusé. Ez az egyik fontos üzenet ezen a különös, kétkoronás nagypénteken, ami valójában így szemlélve, igazából csak egykoronás nagypéntek. Átoktörő, gyógyító nagypéntek, Good Friday. A Töviskorona lett Jézusunk ékessége, a koronavírus soha nem lesz ilyen.

A másik, hogy Urunk a legdrámaibb pillanatokban azt hozta elő szívéből, amivel az egész életében tele volt. Mit imádkozott halástusájában? „Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem” (Mát 27,46). Kisgyermek kora óta mondta Dávid gyönyörű imádságát, a 22. zsoltárt, amiben a megrázó istentávolság tapasztalatakor ezért is könyörgött: „Ó, Uram, ne légy távol” (Zsolt 22,20). Van-e ilyen mozgósítható igetartalék a szívünkben? Urunknak volt, mert hűségesen tanulta a drága Igéket a Tóra-iskolában.

Csiha Kálmán írta le börtönéveit rögzítő könyvében, hogy amikor se Biblia, se levélpapír, de még napfény sem járt a román börtönben sínylődőknek, akkor úgy ünnepelték nagypénteket, húsvétot, karácsonyt, hogy a sötét cellában a rabtársak egymás után hangosan mondták az Igéket, ami szívükben volt. Így lett „hangos Bibliájuk”. Vajon a vírusharcban, amit egy-egy megfertőzött testvérünk átszenved, kinek jut eszébe egy-egy Ige, ami átkíséri őt az út másik oldalára?

Harmadik tanulság: Szenvedő Urunk a kereszten is imádkozott. Népe zsoltárát az igaz ember szenvedéséről és szabadulásáról. Világméretű imaösszefogást, imaláncokat teremtett Jézus Lelke a szükség idején. Vuhani, kínai testvéreim imakéréseitől fogva a világ minden részén felhangzottak/felhangzanak a könyörgések, melyekben a bűneink miatti bűnbánattartás és bocsánatkérés, majd a tapasztalt szabadításért a magasztalás, dicsőítés, hálaadás is megszólal. Ne restüljön meg a lelkünk a napi imaküzdelemben, ezzel magunkat is „kondicionáljuk”, és elvégezzük a reformáció kora óta egyik legszebb lelki szolgálatunkat: a házi áhítatot, istentiszteletet!

Negyedik nagypénteki tanulság: „nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: ‘Abbá, Atya!'” (Róma 8:14-16 ). Következő énekünk sorai emlékeztessenek nagypéntek egykoronás Királyára, húsvétkor győzedelmes eseményére: Lelkem nézz a Golgotára, Jézusodnak nézd fejét! Tövissel van koronázva, Mégis áldva néz feléd. És közben ismétlem magamban és az Olvasónak a két új amerikai szlogent: Moss kezet, de kulcsold imára is! – Moss kezet, de tudd, KINEK A KEZÉBEN van életed!

Töviskoronás, minden átkot kiengesztelt, legyőzöttként is Győztes Urunk szentelje meg ünnepünket, belső szobánk csendjét, imáinkat! Szolgáljon ehhez áldott segítségül a magyar református imatörténet egyik szép imádsága, amit Torkos András (+1736) tiszteletes uram írt:

A beteg népeknek imádságok