A reformátorok járványteológiai fejtegetéseiről szóló sorozatunk második részében Dr. Békefy Lajos Kálvin pneumatológiai elméleti és gyakorlati járvány-tanába vezet be. A koronavírus világjárvánnyá szélesedésével olyan új helyzet támadt, mely új fogalmakat is követelt – maga e fogalomkört is (járványteológia, járványetika, járványima) Békefy Lajos témát érintő munkái vezették be keresztény tartalommal a köztudatba…
Az elmúlt hetekben az új koronavírus egyre dühöngőbb terjedése és halálos aratása nyomán számos olyan cikkbe ütköztem a világhálón, melyek hol szenzációkereső, hol meg alapos, tárgyilagos, mérlegelő módon nyúltak napjaink nagy kihívásához. Ezek egy része kereste a világjárvány keresztyén hitünk szerinti értelmezését, szellemi és lelki, szemléleti „kezelését”. Azokkal az írásokkal értek egyet, melyek a világjárványok már letudottnak vélt fertőzését sub specie aeternitatis (az örökkévalóság szempontjából – Spinoza) is megpróbálják elhelyezni a posztmodern világban és emberekben.
Szerintem egyszerre lenne jó mind a két szemléletnek érvényesülnie: az elektronmikroszkópos mélykutatásnak, a scientia physica-nak, a valóságtudománynak és az örökkévalóság felől szemlélődő, üzenetkereső, a fizikai valóságot az üdvtörténeti zsinórmértékkel mérő scientia sacra-nak, a szent tudománynak.
Ebben a nem könnyű, mégis kulcsfontosságú szemléletmódban tudjuk csak a szükséges szociális távolság felvétele mellett a mentális, lelki, igei látásmóddal nagyon precízen megőrizni a pánikmentes, felelős és kiegyensúlyozott gondolkodást és viselkedést.
Sorozatom előző részében Luther Márton járványszemléletével foglalkoztam. A wittenbergi reformátor elvi és gyakorlati, keresztyén járványetikai gondolataival, rövid fohászaival győzött meg arról, hogy a járvány elől nem megfutamodni kell, hanem annak dühöngése közepette is inkább odafutni a kegyelmes Istenhez, hogy átgondoljuk a járványnak, jelen esetben az új koronavírusnak is a szerepét abban, hogy támadásán keresztül is mélyebb belátásra, korábbi rohanós élettempónkra kényszerített pihenés közben a dolgok valódi értékrendje átgondolására, egymásra, önmagunk mélyebb szükségleteire s legfőképpen mindenek Alkotójára, Istenre is legyen érkezésünk.
Luthernél már tisztán látszott, hogy a korabeli fekete halál, a pestis okozta járvány alkalmul szolgált neki és másoknak az imára, az odafigyelőbb törődésre és arra, hogy
ne Isten csapásaként vagy büntetéseként éljék meg az 1400-as évek óta az 1700-as évek közepéig szinte menetrendszerűen hét-nyolc évenként megérkező vírusos pusztítást, hanem meghívásként, Istenhez kényszerítő, odasegítő egyéni és közösségi pásztorbotként. A wittenbergi német reformátor és a genfi francia reformátor között itt a kapcsolópont…
Amint jeleztem, egy tucat írást átböngésztem a téma tanulmányozása céljából, de leginkább az tetszett, amit a Múlt presbiteriánusai (reformátusai) nevű weblapon találtam ezzel a címmel: Kálvin János és a járványok.
Kálvin teológiai és gyakorlati, pásztori járvány-értelmezése. Elméleti, istenszemléletből fakadó járvány-értelmezés – Institutio
A múlt reformátusai között szellemi sétára invitáló angol cikkből kitűnt, hogy a pestis, a vérhas, különféle járványok és csapások kontinensünk jellemzői voltak egy bizonyos korban. Vannak szerzők (Cunningham, Grell), akik állítják, hogy 1494-1649 között Európában minden esztendőben kitört valahol ezek közül valamelyik, tíz és tízezer ember életét oltva ki. Így volt ez 1538-ban Bázelben, 1542-43-ban Genfben és másutt a Svájci Konföderációban. Genf járványügyi kórházat is berendezett a városfalon kívül.
Kálvin Egyházi Rendtartása arról ír, hogy a járvány-kórház számára külön elkerített területet kell fenntartani. Ezt tekintették karanténnak, s elrendelték, hogy a lelkészeknek mikor, milyen módon kell látogatniuk az ottani betegeket.
Így aztán Kálvinnak számos alkalma volt, hogy találkozzon, szembesüljön az emberi szenvedéssel. Volt bőségesen élményanyaga, imatémája, amit aztán Isten Igéje fényébe emelt, s ott kereste a magyarázatokat.
A Lélek az, Aki megtanít a csapások helyes értelmezésére. Talán ez a pneumatikus, az Isten Lelke felőli járványszemlélet az, ami a leginkább eredeti a kálvini járványteológiában, egyáltalán a reformátorok között.
Nem véletlen, hiszen a genfi reformátort úgy is nevezik, mint a Szentlélek teológusát. Az Institutio-ban így fogalmazott: „Ha a Lélek nem tenne tanulékonyakká, bizony előbb összeroppannánk, mint megjavulnánk a csapások súlya alatt” (Inst 2.5.13). Roppant érdekes megfigyelést tesz és rögzít nagy rendszerző munkájában ugyanezen a helyen: mivel Isten mindhiába figyelmeztette, buzdította, dorgálta megátalkodott népét, végezetre elhatározta:
„…kissé félrevonulok, és csendben hagyom, hogy csapások érjék. S majd meglátom, hogy a hosszú nyomorúság után eszükbe jutok-e, hogy orcámat keressék. Az Úr távozását az jelzi, hogy megszűnik a prófétai beszéd…. Isten csendben, mintegy visszavonulva teszi próbára őket egy ideig a különféle csapásokkal….” (idézet ugyanott).
A csökönyös elvetemültség megtörése Isten célja a csapásokkal, járványokkal. Ez a pneumatikus járványszemlélet nem a büntetésre, hanem az engedetlen nép észhez térítésére helyezi a hangsúlyt, hogy megjavuljanak a csapások súlya alatt.
A Szentlélek finom belső sugallatára (inspiratio internum) fogalmaz ilyen árnyaltan Kálvin. Isten nem áll bosszút, nem vitatkozik csökönyös, elvetemült népével, hanem csendben félrevonul, mintha azt kérdezné: Lássuk csak, mire mentek nélkülem?
Kikerülhetetlen, hogy a kálvini járványértelmezés nyomán meg ne kérdezzük: az európai ateizmus, előbb az ideológiai-politikai, majd napjaink fogyasztói materializmusa és gyakorlati ateizmusa nem olyan jelenség-e, ami az elvetemült csökönyösség kategóriájába tartozik?
Nem eléggé elfárasztotta-e az európai hamvadó cigarettavéghez hasonlító keresztyénség az Urat? Keletre és Nyugatra nézve nem mondhatná méltán: félrevonulok, csendben hagyom, hogy csapások érjék őket?
Nem, azt senki sem állíthatja, hogy Isten az oka a csapásoknak, nem, sokkal inkább az ember. (Öko-cídium, természetpusztítás, egymás öldöklése sok modern eszközzel, legfőképpen testvértelen, Ábeltelen Káinokká válás…).
De hogy a kimenekedésnek legalább két módja is van, az is tisztán áll előttünk a kálvini érvelés nyomán: ráébredés arra, hogy mi vagyunk az oka a még így is kegyelmes fenyítéseknek, s innen van Istenhez menekvés; másrészt, hogy tanulhatunk ebből, még tart a tanulás, okulás kegyelmi ideje, s egyúttal segítenünk lehet, kell is magunkon a gyógyítás, a tudomány eszközével. Istenbe vetett hit és tudomány a két együtthatós kiút!
Igen ostoba, aki büntetést lát a járványban! – fogalmaz Kálvin. Az sokkal inkább Isten fenyítése, de nem az Ő döntése. Híveit nem középszerű szigorral sújtja – fogalmaz sajátosan. A hitetlenek vagy elvetemültek erre tunyasággal és makacssággal reagálnak, a hívek azonban rögtön magukba szállnak, okulnak belőle (Inst. 3.4.32-33).
A fenyítésnek határozottan nevelői, isteni pedagógiai célja van. Utalva a Dávid által a népszámlálás során elkövetett engedetlenségre, Kálvin úgy értelmezi, hogy erre az Úr súlyos pestisjárvánnyal sújtotta a népet. Egy engedetlensége miatt sokakat. S itt írja le a nagy figyelmeztetést, ami gondolkodásunk disztingválására, cizellálására serkent, hogy ne „kenjünk” azonnal mindent Istenre! Így érvel: „Igen ostoba az, aki így gondolkozik: e földi élet csapásait bűneink miatt hozta ránk Isten” (Inst. 3.4.35). A fenyítés célja a megtérés Istenhez, visszafordulás az önpusztító, önveszejtő utakról, életmódból, gőgös és céltalan okoskodásokból.
A csapások, járványok a hit helyes, innovatív szemlélete szerint egyénileg és közösségileg Istenhez emelhetnek, mint például József esetében, és olyan zablák, melyek visszafognak a gonoszságtól és a bosszútól (Inst 1.17.8).
Kálvin bibliai szemlélete szerint bármily hosszúnak is tűnik egy-egy járványos időszak, csapás vagy próbatétel, de ha nem csak ezekre a dolgokra fixáljuk tekintetünket, hanem tudunk a mennyeiekkel, Istennel, hittel, Bibliával, szeretet adásával, értékes közösségi foglalkozással élni, akkor „igen rövid idő az, amíg Isten kereszttel látogat” (Inst 2.10.18).
A csapások, járványok óvó eszközök. Nagyszerű az a józanság, ahogyan Kálvin gondolkodik és minket is belátásra serkent. Csapásoknál ajánlja, tekintsünk vissza korábbi életünkre, s hamar belátjuk, hogy másokkal együtt mi is követtünk el olyat, „ami méltó a fenyítésre”. Nem a büntetés szót használja, a megtorló gondolkodást, hanem a megtérítő, megjobbító tartalmú fenyítés szót.
Korunkban jött rá a jogfilozófia arra – Kálvin kitűnő jogász volt eredetileg! –, hogy a megtorló, agresszív büntetésgondolat helyett eredményesebb, az egész közösség szempontjából gyógyítóbb a restoratív, a helyreállító jellegű gondolkodás. Ez Kálvin gondolkodásában nem más, mint az isteni fenyítés nevelő célzatú hangsúlyozása. Ő a maga korának nyelvezetén ezt így adja vissza:
„(Isten) nem azért ostoroz ugyanis, hogy elveszítsen, és megsemmisítsen, hanem azért, hogy a világot sújtó átoktól megóvjon” (Inst 3.8.6).
Sőt, még tovább viszi a gondolatsort. A filozófusok közül is kevesen jutottak el odáig, hogy megértsék: „Isten a csapásokkal akar bennünket megedzeni, ezért nem is gondolják, hogy e téren engedelmeskednünk kell Istennek” (Inst 3.8.11). A járvány türelemmel történő elhordozásának csúcsa pedig kálvini fogalommal „a kereszthordozás tudománya” (Inst 3.9.1), ami az ész számára paradoxon, a hit számára azonban a legmagasabb fokú istentapasztalás, ami a bajok közben és ezekkel együtt a hálaadáshoz vezet: „Ha tehát nyilvánvaló, hogy a megpróbáltatások üdvösségünket szolgálják, miért ne viseljük azokat hálaadással és szívesen?” (Inst 3.8.11).
Végül a kálvini gyakorlati logika ezt üzeni: a járványok idején alkalmazandó két lelki gyógymód az ima és a böjtölés. Több járvány egzisztenciális tapasztalatával, sok karantén látogatás, egyéni tragédia pásztori feldolgozásában szerzett iskolázottsággal így fogalmaz Genf reformátora: „Ha dögvész, éhínség vagy háború kezd dúlni, vagy ha másféle csapás fenyegeti az országot és a népet, a pásztorok akkor is kötelesek böjtre buzdítani az egyházat, hogy könyörgéssel fordítsa el Isten haragját” (Inst 4.12.17). Az ima és a böjt manapság is legjobb támasza a hívőknek, hasznos figyelmeztető, „hogy serkentsék fel magukat, nehogy túlzott önbizalmukkal és közönyükkel még inkább kihívják maguk ellen Istent, valahányszor csapásokkal fenyegeti őket” (Inst ugyanitt).
Kálvin járvány-praxisa, pásztori gyakorlata – pestises beteg mellett szinte az utolsó leheletig
1536. augusztus 20-án Bázelből levelet ír Kálvin idősebb szolgatársának, Farelnek Neuchatelbe. Ebben meglehetősen részletesen leírja lelkésztársa unokaöccsének halálát.
„Unokaöcsédet az elmúlt szombaton megfertőzte a pestis. Kísérője és egy aranyműves mester Lyonból, aki ott Krisztus evangéliumáról bizonyságot tett, ezt rögvest tudatták velem. Amit testi gondozásban meg lehetett neki adni, azt hűségesen és gondosan megadták számára. Gondozására azt az asszonyt állították szolgálatba, aki mindkét nyelvet (német és francia) beszélte, és már volt tapasztalata pestises betegek ápolásában…Tegnap sokáig voltunk mellette. Mivel a közeledő halálnak biztos jeleit tapasztaltam nála, vigasztalást nyújtottam a lelkének. Kissé már félrebeszélt, de még nem zavaróan. Visszahívott a szobácskájába, s kérte, imádkozzam érte. Arról is szeretett volna tőlem hallani, mi az imádság gyümölcse, hatása. Ma hajnalban hazatért az Úrhoz”.
Járványetika genfi módra
Az újabb, Genfet 1542-ben sújtó pestisjárvány idején, október végén Kálvin Viret lelkésznek Lausanne-ba ír levelet. Ebben egyfajta protokoll, követendő magatartás szabálya bontakozik ki. Erről így ír:
„A pestis egyre hevesebben támad itt nálunk is, Genfben. Csak kevesen kerülik el a fertőzést. A Genfi Pásztorok Kollégiuma kirendelt egy lelkészt a betegek lelkigondozására. Pierre Blanchet önként ajánlkozott erre a szolgálatra. Mindnyájan megbíztuk őt ezzel. De később mindnyájunknak részt kellett vennünk a szolgálatban. Hiszen, amint Te is említetted, tartozunk egymásnak azzal, hogy szolgálatunkat senkitől se vonjuk meg. Azt viszont nem tanácsolom, hogy most egyszerre mind elhagyjuk a gyülekezeti szolgálatot, és ennek a beteg csoportnak álljunk a rendelkezésére. Amíg pedig mi mindnyájan lelkészi hivatalunkban foglalatosak vagyunk, úgy látom, hogy semmit sem tudnánk mentségünkre felhozni, ha félve a megfertőződés veszélyétől, cserben hagynánk azokat, akiknek leginkább szükségük van segítségünkre”.
Kálvin fentiekben vázolt elvi járványteológiáját tökéletesen igazolta ez az etikus magatartás: nem szabad senkit sem önmagunk féltésének a szándékával cserben hagyni. A veszedelmek között is kitartó, másokat segítő, a leginkább szükséget látók lelki támogatása az egyetlen etikus magatartás ilyen csapás vagy próbatétel közben.
Sőt, még arra is adódott példa, éppen még a pestisjárvány évében, hogy Kálvin a genfi kórházigazgatónak, Michel Varodnak levelet küld azzal a beteggel, aki betegfelvétel céljából kérte a reformátor közbenjárását. „Testvéred és jó Barátod” megjelöléssel ellenjegyezte Kálvin az ajánlólevelet. Jó látni, hogy az életben, a mindennapi történések világában éppúgy, mint fontos, korszakosan eszmei kérdésekben a két reformátor, a német és a francia, Luther és Kálvin az evangélium normájával, hitbeli és erkölcsi mértékével és járványügyi szemléletükkel is közel álltak egymáshoz. Olykori elvi ellentéteik ellenére is az emberség gyakorlásában testvérek voltak.
***
Nemzetközi és magyar-honi imaláncunk működik
Örömmel és Isten iránti hálával jegyzem le Kedves Olvasóink tájékoztatására, hogy az új koronavírus kínai ősfészkévé vált Vuhan város lelkészeinek imacsoportja és a kínai keresztyén lap március 30-án – két hónapja folytatott levélváltásaink nyomán – tájékoztatott arról, hogy
most ők kezdenek imaösszefogásba hazánkért és Európáért, a koronavírus megpróbáltatottaiért és áldozataik családjaiért. Milyen nagyszerű a kilométerek tízezreit azonnal átívelő keresztyén testvéri szolidaritás ilyen igaz jelét látni!
Köszönjük, hogy amikor nekik kellett, mi imádkozhattunk érettük, amikor nekünk van szükségünk a testvéri szóra, ők teszik ugyanezt. Új tapasztalás ez is a koronavírus-járvány idején, hogy az emailt, a facebookot erre is lehet használni! Íme, a testvéri üzenet Kínából:
„Thank you! Let’s remember and encourage each other in prayers. My God bless Hungary and Europe!”
