Nagypéntek titkaként jegyezte a minap híradását P. Vértesaljai László jezsuita atya, a vatikáni rádió magyar adásának szerkesztője. Mivel a történés egyik főszereplője számomra sem akárki, kedves kötelességemnek érzem, hogy szélesebb körben én is ismertebbé tegyem a nem mindennapi eseményt.
Előjáróban, rövid tartalomként talán csak ennyit:
A börtönben szülte meg a fiát, ahová politikai fogolyként zárták, mert egy nagypénteki csángó imádságot másolt. Tudta, hogy elragadják tőle, ezért sebet ejtett kisfia oldalán, hogy az bizonyítsa: „Ez valóban az én fiam!”
Halállal halált győzni, sebbel sebet gyógyítani – Krisztus Urunk nagypénteki megváltásának ellentmondásos alapigazsága. Ezt hajdan Izajás próféta így fogalmazta meg: „Igen, a mi bűneinkért szúrták át, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (Iz 53,5), Péter apostol első levele pedig így magyaráz: „Jézus sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1Pt 2,24).
Nagyszerdán kaptam sms-ben a hírt. Gábor Elemér atya jelezte Budapestről, hogy közös barátunk, Szőcs László édesanyja, Rozália néni elhunyt. Elment, mert eljött az elrendelt ideje.
Hogy ki is volt ez az édesanya, hadd beszéljen erről a fiú, P. Szőcs László jezsuita atya, aki mostanság a dobogókői Manréza lelkigyakorlatos ház munkatársa, s akinek, bevallása szerint ugyan nem kellemetlen erről beszélnie, hanem inkább szokatlan, hiszen a nagy nyilvánosság előtt sosem beszélt erről, csak szűk baráti körben, ha rákérdeztek. És talán azért is, mert úgy érzi, szemérem „sejli körül” ezeket a mélyen személyes, fájdalmas, ugyanakkor szép történéseket. Meg aztán ott a kérdés is, hogy tényleg szükség van-e rá, nem magamutogatás-e a születése körülményeit taglalni? Igazából mindez édesanyja élete, hiszen 23 évesen ő volt a történtek elszenvedője. Főleg, hogy a börtönben egyedül, segítség nélkül kellett megszülnie fiát.
Miért került börtönbe? Politikai fogoly lett. Civilben tisztviselő volt, gazdasági referens, és egyik ismerőse kérésére egy gyönyörű, régi moldvai csángó imádságot, a Mária és Jézus párbeszédét megörökítő Arany Miatyánkot két példányban legépelte. Valaki meglátta és jelentette.
Akkoriban valami választások voltak, és a kampánycsend megszegésére hivatkozva, az ima két példányban történő legépelését röpcédula-terjesztésnek minősítették. Az édesanyát elvitték, a kolozsvári katonai bíróságon per nélkül elítélték. A szülés után talán hat napig volt a gyermek vele, aztán egyik reggel jöttek és szó nélkül elvitték tőle. Nem tudta, hová, hiába kérdezte.
A politikai fogoly édesanya, amikor a gyereket elszakították tőle, sebet ejtett a derekán, hogy ha később rátalál, felismerje. Arra a kérdésre, hogy: Megvan-e még a derekadon a seb? P. Szőcs ezt felelte: Hogyne, baloldalt, de inkább anyajegyszerű nagyobb foltnak látszik. Amolyan „character indelibilis”, eltörölhetetlen jegyként van ott. Anya-jegy.
Itt – most – P. Vértesaljaival együtt álljunk meg egy szóra, mert az a pillanat valami rettenetes lehetett. Megmetszeni a saját fiát, sebet ejteni rajta, bal oldali kicsi csípőjén, csakhogy később rátaláljon! Biztos mindketten sírtak, de jobban, erősebben és mélyebben mégis az Anyának fájhatott. Aztán jöttek és elvitték a fiát, ő pedig maradt egy huszadik századi marosvásárhelyi Ráchelként, aki egyre csak siratta a fiát…
Amikor a nyolcvanas évek derekán boldog emlékű dr. Erőss Erzsébet és ugyancsak már boldog emlékű gróf Sztáray Magdolna társaságában találkoztunk Marosvásárhelyen, mind a négyen kimondatlanul is tudtuk, hogy mennyire sorstársak vagyunk. Más-más módon, más helyen és helyzetben, de ugyanazon ideológia mentén cselekedték velünk azt, amit átéltünk. Néha nagyon kegyetlenek tudtak lenni mindegyikünkkel szemben, máskor meg meglepően emberségesen viszonyultak hozzánk, ezért idővel egyre csitult mindegyikünkben, s mára már szinte nyoma sincs a neheztelésnek. Bennem sem, s bennük már biztosan, hiszen odaát mindent másként lát az ember. Mi itt a szőttesünk fonákját. Odaát a színét…
Romániában a politikai foglyok 1963-ban általános amnesztiában részesültek. S ahogy az édesanya elmesélte fiának – persze jóval színesebben és részletesebben, mint ahogyan most tesszük – azonnal elindult megkeresni a fiát, akit az édesapa előbb keresett, és meg is talált. Hazavitte a nagymamához, Csíkszentmiklósra, édesanyja szülőfalujába.
A nagymama rögtön elvitte a templomba megkeresztelni, így másodszor is meg lett keresztelve. Amikor ugyanis az anya megszülte gyermekét a börtönben, azonnal az úgynevezett szükségkeresztség szentségében részesítette. Nagymama ezt persze nem tudta. A gyermek ekkor már két és féléves lehetett, s csak román szavakat mondott, csak később tanult meg édesanyjától az anyanyelvén beszélni.
A börtönből szabadult édesanya is elindult fia keresésére. Hová ment? Haza, Csíkszentmiklósra, a szülőfaluba. Két és fél év után ott vette kezébe gyermekét. Egy pillantást vetett a kicsi csípőjére. Ott van! A fiam! Rajta az anyajegynyi anya-jel…
Mi juthatott az eszébe? Ki? Bizonyára az a másik Asszony, a Fájdalmas, akiről a verset másolta, és amiért börtönbe került. S talán azzal vigasztalódott, ahogyan ők ketten hajdan, az Anya és a Fia az Arany-imádságban beszélgetnek:
„Virágvasárnapján / mit fogsz tenni, – Szent Fiam, mit fogsz szenvedni?”
„Akkor, Anyám, / király leszek, – A Jeruzsálembe bémenek.”
„Hát, nagyhétfőn / mit fogsz tenni? – Szent Fiam, mit fogsz szenvedni?”
„Akkor, Anyám, / beteg leszek, – A templomba nem mehetek.”
„Hát, nagykedden / mit fogsz tenni? – Szent Fiam, mit fogsz szenvedni?”
„Akkor, Anyám, / vándorolok, – Az utcákon / le s feljárok.”
„Hát, nagyszerdán / mit fogsz tenni? – Szent Fiam, mit fogsz szenvedni?”
„Akkor, Anyám, / hamis Júdás – Engem harminc / pénzért elad.”
„Hát, nagycsütörtökön / mit fogsz tenni? – Szent Fiam mit fogsz szenvedni?
„Anyám, Geccemá/nyi kertben, – Felmenek az Ola/jok hegyikben.”
Jézus Geccemányi kertben, – Fenn az Olajok / hegyikben,
Térgyen állval / imádkodzik, – Piros vérvel / izzadodzik.
„Hát, nagypénteken / mit fogsz tenni? – Szent Fiam, mit fogsz szenvedni?”
„Akkor, Anyám, / egy keresztre – fel leszek én / majd feszítvel.
Te a kereszt alatt leszel, – Szent kezedvel el nem érhetsz,
Szent kezedvel / el nem érhetsz, – Szűz öledbe / le nem tehetsz.”
„Hát, nagyszombaton / mit fogsz tenni? – Szent Fiam, mit fogsz szenvedni?”
„Akkor, Anyám, koporsómban, – Bészállok a gyá/szos síromba.”
„Húsvét napján / mit fogsz tenni? – Szent Fiam, mit fogsz művelni?”
„Akkor, Anyám, / feltámadok, – A mennyországban / uralkodok.
Húsvét után / ötven napra, – Piros pünkösd haj/nalára,
Ekűdöm a / Vigasztalót, – A fejérszí/nű Galambot.
Pünközsd után nyócvan napra, – Nagyboldogasszony / napjára
Felviszlek a / mennyországba, – Az örökös / boldogságba.”
Rozália mama az idén nagyszerdán hazaindult. Nagycsütörtökön, az Eucharisztia, a papság és a szolgáló szeretet példaadása ünnepén megérkezett. Hitem szerint azonosulok P. Vértesaljai sejtésével: elsőként, aki Rozália mama elé sietett a mennyei hazaérkezéskor, nem volt más, mint Mária, Jézus anyja. Megölelték egymást és örömükben egyre csak sírtak, sírtak, sírtak…
De – s ezt már én teszem hozzá – bizonyára odajött Mazsola is (dr. Erőss Erzsébet), aztán Dida néni (Gróf Sztáray Magdolna), aztán Baby néni (gróf Eltz született Széchényi Ferdinanda), meg az én egyszerű, falusi jó anyám is, Gábor született Petro Erzsébet, hogy mint sebtől és sebből gyógyultak, együtt örüljenek, mert az élet legyőzte a halát, az erény a bűnt, a megbocsátás a haragot…
