Aki magyar, az akarva, akaratlanul a közelgő századik évfordulóra gondol mostanában. Lehet ezt nevezni magyarkodásnak, irredentizmusnak, állandó múltba tekintésnek, sovinizmusnak, nacionalizmusnak, de biztos vagyok benne, hogy aki e jelzőket ránk aggatja, annak csak a jelen a fontos, de az is lehet, hogy semmit sem tud, vagy nem akar tudni a múltról. Elődeinkről, szüleinkről, nagyszüleinkről, akik száz évvel ezelőtt szinte bizonyosan nagyobb lelki tragédiát éltek meg a napjainkban e számunkra felfoghatatlan módon kezelt járványnál.
Pedig ha tiszteljük elődeinket, ha emlékük felvillan emlékezetünkben, abban az életünk részeként erre is kellene gondolni. A megannyi szenvedésre, küzdésre, de leginkább arra, hogy mindabból a bajból, tragédiákból hogyan tudtak talpra állni, hinni, remélni a teljesen átláthatatlan jövőben. Nekik nem volt vagyonuk, luxussal felszerelt lakásuk, életmódjuk, csak megélhetési lehetőségük a kis vagyonkájukból, a földjükből, amiért megdolgoztak. De volt hitünk, nemzettudatuk, és család sorsáért viselt óriási felelősségük, erkölcsi tartásuk. És tették mindezt értünk, utódokért, ezért vagyunk itt ma is. Most már nekünk van feladatunk. S éppen ezért nem szabad feledni a múltat, ismerni kell, hogy mi is átadhassuk a gyermekeinknek, unokáinknak a hagyatékot, az emberi értéket.
Erre is emlékeztet a Trianon, ez a száz év! Emlékezünk, emlékeztetünk, mert ezt nem tanították velünk, s ma sem tanítják. Ennek az emlékezésnek nem kell siratásnak lennie, de Juhász Gyula gondolait idézve:
„Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.”
A hagyaték pedig kötelez, Mert azért vagyunk a világon, hogy örökséget hagyjunk mi is utódainknak.
Lélekben már az előző években készültünk az évfordulóra. Emlékművekkel, rendezvényekkel, kiadványokkal, filmekkel, s minden korosztálynak idézve (nem siratva), emlékezve (nem ünnepelve) – de valahol az összetartozás jelét adva a Kárpát- medencében élő minden testvérünknek, hogy egy vérből valók vagyunk.
Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ezt (s mindazt, amivel egymást erősítettük volna), meghiúsítja egy világjárvány, az egymástól való elzárás megakadályoz a találkozásban. Meg merem kockáztatni, nagyobb lelki trauma ez, mint egy gazdasági válság. Mert a kettő nagyon egymás függvénye (na persze a pénz a döntő, s a munkalehetőség). De egy megfélemlített, pánikkal teli, magára hagyott lélek sosem tudja önmagát egyedül talpra állítani, főleg ha hitehagyott, reményvesztett emberként él az embertelen világban.
Fájó szívvel gondolok azokra a Kárpát-medencében élő barátokra, testvérekre, akikkel megölelhettük volna egymást, s valahol ebben benne lett volna az öröm is, hogy még vagyunk, összetartozunk, erősítjük egymást.
Nemhogy ez megtörténhetett volna, de családtagjainkat sem ölelhetjük magunkhoz már hónapok óta, akik pár 10-100 km-re vannak egymástól, s ezzel kapcsolatban is Trianon réme ugrik be egy pillanatra.
Persze minden felelős közeg, társadalmi intézet, testvértelepülések, melyek komolyan gondolták a kapcsolatokat, iskolák és civilek megpróbálják a tragikus időszakban a technika csodájával összekapcsolni az embereket, ifjakat és véneket, szinte hihetetlen az emberi elme kreativitása, ha a lélek, a szív vezérli.
Emlékezünk, emlékezzünk! A lehetőségekhez mérten, a szabályok betartásával is van lehetőség bőven, falakon belül és falakon kívül. S főleg a lelkekben!
S ebben segítenek nagy költőink is. Juhász Gyula sorai is ezt sugallják:
„Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.”
Vörösmarty Mihály pedig az 1854-ben írt versével volt elkeseredésében is bizakodó a jövővel kapcsolatban:
„Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.”
Június 4-én szóljanak a harangok! Emlékezünk! Emlékezzünk!
