Ez a mondat vissza-visszatért annak a riportnak a során, amelyet 1990 tavaszán a kormány egyik Széchenyi-hegyi vendégházának szalonjában (állítólag valaha Karádi Katalin villája volt) készítettem egy idős úrral, akinek személyében magával a történelemmel találkozhattam.
Az akkor 87 éves Varga Béla egyházi rangja: protonotárius kanonok, pápai prelátus volt, de bizonyára leginkább elnök úrnak szólították, hiszen
Magyarországon 1947-ig az országgyűlés elnöke volt, menekülése után pedig az Egyesült Államokban, az emigrációs magyar kormány szerepét betöltő Magyar Nemzeti Bizottmány – 1956-tól Magyar Bizottság – vezetője.
A szabadon választott új Országgyűlés ünnepi, alakuló ülésére kapott meghívást, de első itthoni útja Balatonboglárra vezetett, ahol plébánosként 1939-ben belépett a magyar és a lengyel történelembe.
Milyen érzés volt csaknem fél évszázad múltán újra látni Boglárt, és azt a fát, amit akkor ültetett? Remélem, megvan és nagyra nőtt!
Hazajönni ennyi év után a földre, amely szült, amelyet jobban szerettem, mint az életemet, nagy boldogság. Nagy öröm az is, hogy egy ilyen kedves magyar lánnyal ülhetek szemben és magyarul kérdez arról, hogy mit érzek. A fa, amit ültettem, hatalmasra nőtt. Paulownia a neve és most teljes virágzásban volt. Csodálatos ibolyaszínű nagy virágai vannak, és óriás levelei. De Budapest is, most látom igazán, hogy tényleg a világ egyik legszebb városa. Amerre csak jártam most, mindenütt tökéletes virágzásban vannak a vadgesztenyefák. Én nem vagyok ennek a városnak a szülötte, de sokat tettem érte, és óriási győzelmet arattunk a pesti nép segítségével.
Főtisztelendő úr az 1945-ös választásokra utal, amikor a Kisgazdapárt, amelynek ön is képviselője volt – éppen az ön nagy hatású beszédeinek is köszönhetően – Budapesten is fölényes győzelmet aratott a kommunisták nagy megdöbbenésére. De engedje meg, hogy visszatérjünk Balatonboglárra, mégpedig az 1939. esztendő végére, amikor Teleki Pál miniszterelnök megbízásából ön és idősebb Antall József szervezték a Magyarországra menekülő tízezernyi lengyel elhelyezését.
Örülök, hogy előhozta ezt az eseményt, mert a lengyelek befogadása világesemény volt. Hitler délről akarta megtámadni Lengyelországot, de Teleki Pál, ez a gyenge fizikumú ember ellenállt, s így a lengyelek menekülési útját nem tudták a németek elvágni. A lengyel hadsereg Magyarországra menekülhetett. Óriási esemény volt! Teleki Pál azt mondta nekem: „Béla, te katolikus pap vagy, a lengyelek katolikusok. Képviselő vagy, tudod védeni őket.” És szerte az országban befogadtuk, védtük, támogattuk őket.
Különösen Balatonboglár vendégszeretetét kell említenem, mert miután Lengyelországban Hitler betiltotta a középiskolákat, Európa egyetlen lengyel középiskolája ebben a kis magyar községben működött. Ez olyan nagy cselekedet volt, amit nem tudnak felfogni idehaza a magyarok. Ne hagyjuk feledésbe menni!
Meghalt Teleki Pál, akkor Keresztes-Fischer belügyminiszter folytatta és támogatott minket a hatalmával, mert ilyen nagy dolgot nem tudtunk volna mi, egyszerű emberek véghezvinni. Az egész ország támogatására szükség volt, és meg kell köszönnöm Balatonboglár népének, hogy a nagy nehézségek ellenére a lengyelek mellé állt, aztán a franciák mögé is, mert azok is jöttek, meg hollandok, zsidók, még oroszok is. Azt mondták: Magyarország a menekültek paradicsoma, én hozzátettem: Boglár pedig a menekültek otthona. Akik abban az iskolában végeztek, majdnem mind magas pozícióba kerültek Lengyelországban.
Életemnek egy gyönyörű korszaka volt, amikor a magyar nép ezeréves barátságát prezentálni tudtam a lengyeleknek Bogláron. Én azt kérem a magyar néptől, hogy ne hagyja feledni ennek az emlékét, mert az egész világ erről ismeri a magyar nép nagyságát, vendégszeretetét, a magyar nép becsületességét, hűségét az emberiességhez.
Találkozott később a védencei közül valakivel?
Nagyon sokkal. Mikolajczyk, az emigráns lengyel kormány miniszterelnökének fia ott élt Balatonbogláron a házamban, mert nagyon kellett vigyázni rá, hogy a németek el ne rabolják, és meg ne öljék. Az apát később én temettem Washingtonban. Sokan élnek Amerikában a volt tanítványaim közül, de másutt is a világon szétszóródva. Leveleztem velük, ma is írnak nekem, a lengyel egy melegszívű nép, de sajnos én már nem tudok írni, mert remeg a kezem. Volt, amikor ötezer levelet váltottam egy évben, jó részük a lengyeleknek szólt.
1947 tavaszán, amikorra a Kisgazdapárt vezetői közül Kovács Béla főtitkárt már a Szovjetunióba hurcolták, és Nagy Ferenc miniszterelnök Svájcba emigrált, önre, mint a Nemzetgyűlés elnökére, a Kisgazdapárt prominensére szintén letartóztatás várt, több más politikussal együtt szintén Svájcba menekült. Elég kalandos úton, hiszen át kellett jutnia Ausztria szovjet zónáján, de ehhez már hozzászokhatott. 1944-ben, Magyarország német megszállása idején a nácik elől, 47-ben pedig a kommunisták elől kolostorokban bújtatták, így jutott végül az Egyesült Államokba. Testben eltávozott a hazájától, de lélekben nem.
Lélekben soha. A hazámat mindig a szívemben hordoztam. Nem volt nekem idegen az a világ, édesapám ott kereste azt a kis pénzt, amiből a gyerekeit itthon taníttatta. A száműzött a hazáját sosem hagyja el, a szívében hordja. És örülök, hogy dolgozhattam Magyarországért. Sokat dolgoztam, és ebben Amerika mindig segített. Áldom Amerikát, az elnökeit, akik megtiszteltek barátságukkal. Tudtam, hogy elérkezik majd az idő, amikor a Kisgazdapárt programja: „szabadság befelé, függetlenség kifelé!” valóra válik. Biztos voltam benne, hogy eljön ez az idő.
Sokszor voltam az amerikai szenátus előtt, és csodálkoztak az én derűlátásomon abban az időben, amikor a szovjetek csillaga még felszállóágban volt.
Egy nagyon szép levelet őrzök Eisenhower-től, amit a Magyar Nemzeti Bizottmány elnökeként kaptam. Én nem mondtam le magyar parlamenti elnöki tisztségemről, s a magyar alkotmány szerint, ha a köztársasági elnök nem tudja gyakorolni a jogát, akkor a parlament elnöke lép a helyére. (A Magyar Köztársaság akkori utolsó elnökét, Tildy Zoltánt a kommunisták lemondatták. Szerk.) Tehát a magyar emigráció engem tekintett az országot képviselő vezetőnek. És ezt a feladatot, Isten segítségével, igyekeztem teljesíteni.
Önt, az említett minőségében Szűrös Mátyás hívta haza, aki a múlt évben (1989-ben) az Országgyűlés elnöke, illetve október 23-tól ideiglenes köztársasági elnök volt. Személyesen kereste fel a főtisztelendő urat Amerikában. Ő volt az első itthoni politikus, akivel találkozott?
Találkoztam én többekkel is, de Szűrössel különös kapocs keletkezett köztünk. Váltottunk levelet, aztán eljött. Nagy delegációval jött, ki akarta fejezni, hogy a parlament elnökét tiszteli bennem. Sok szeretettel megöleltük egymást, leültünk, és mint a régi magyarok szokták bemutatkozásul, kérdeztem: Hová valósi vagy? Püspökladányi szegény parasztgyerek – mondta. Én pedig hansági szegény parasztgyerek. Ugye, ez olyan kapocs: az ember magát szereti a másikban. Két szegény magyar parasztgyerek, neki is, nekem is meg volt szabva az életpályánk. És most a Parlamentben, még ő ült az elnöki székben, örültem neki, és nagyon meghatott, amikor úgy mutatott be: Hazánk nagy fia: Varga Béla érkezett hozzánk. Ennél szebb kitüntetést nem kaphattam volna. Varga Béla, a szegény paraszt, és a másik szegény paraszt üdvözli őt, mint hazánk nagy fiát. Hálás vagyok érte.
Szólnom kellett az első megalakuló ülésen, nem tudtam, mit is mondhatok ennyi év után? Próbáltam összeállítani egy beszédet, aztán mondtam, ami a szívemen volt: Szeressétek egymást, bocsássatok meg egymásnak!
Szeretem a hazámat, szeretem a magyarokat, és kívánnám, hogy térjenek észhez, mert ha a magyarok megértik egymást, megbocsátanak egymásnak, ebben a kis országban boldog élet teremhet. Mindenük megvan a magyaroknak, csak a szeretet hiányzik és az összetartás. Ha felülemelkednek, az egész világ csodál majd bennünket, ahogy csodált a forradalom idején, vagy most, amikor a keletnémeteket átengedtük.
Beteg öreg ember vagyok, 87 éves, két hete még nem volt biztos, hogy haza tudok jönni, de remélem, az Úr elfogadja az én életem áldozatát, megáld bennünket, és ez a második évezred egy boldog évezred lesz.
***
Amikor megköszöntem az interjút, és elköszöntem, búcsúzóul kis keresztet rajzolt a homlokomra Parkinson-kórtól reszkető kezével. A kijáratnál a fiatal tiszt, látva meghatottságomat igencsak eltért hivatalos, kormányőri szerepétől, megjegyezte: Szent ember, mindnyájunkat elvarázsolt.
Varga Béla negyedszázada nyugszik a boglári Szent Kereszt-templomban. Hajdani reményei összetartásról, a világ csodálatáról – úgy tűnik – még kissé távol vannak a beteljesüléstől, de végül is még csak 20 év telt el az évezredből.
