Brit morálfilozófusok, olasz és amerikai, francia bölcsészek írásai özönlenek laptopomra, amint beírom a keresőbe angolul: filozófusok és a koronavírus. Az kivehető, hogy legalább két hónapnak kellett eltelnie, míg a reflektáló emberi tudat világszerte felocsúdott a döbbenetből, s keresni kezdte az összefüggéseket, magyarázatokat. Nem összeesküvés-elméletek között mérlegelve, nem kínai katonai laborok körüli hírek, álhírek után szaglászva, hanem egészen más dimenzióban.
Jó, hogy a teológiai-bibliai válaszkeresés már nagyon korán beindult, szinte a január eleji hivatalos vuhani bejelentést követően. Kínai és külföldi keresztyén körök forgatták a Bibliát, a középkori járványteológusok írásait, tanításait. De jó, hogy áprilistól aztán a filozófusok is megszólaltak, így az egész világjárványt közösen próbálva kiemelni a totális horizontalizmusból, a rettenet csőlátásából. Vagy a csak virológiai és politikai, gazdasági, munkahelyi, egzisztenciális-megélhetési, banki és tőzsdei szoros és kínlódásteli összefüggésrendszerből. A bezárkózó, izoláló, karanténos önvédelem jogos és szükséges, de mégiscsak horizontszűkítést mutató térvesztéséből.
Kell, nagyon is kell a kétfajta látásmód emelkedője, felhajtókarja eszmeileg éppúgy, mint a valóságos lépések sorozatában. A „benne, mégis egy lépéssel fölötte” immanens filozófiai látásmód egyfelől, meg az eleve égtávlatosabb és történelmi időkkel mérhető bibliai, keresztyén (és filozófiai) látásmód, ami vertikális-transzcendens lélegzetvételhez segíti a valós válaszokat, és a differenciált, helyes értelmezést keresőket. Mintegy a lélegeztetőkészülékek mesterséges oxigénáramlása mellé odatéve a kékes-tetői friss hajnali levegőt, aminek zöldes, avaros, rügyillatú, édes-fanyar íze-zamata is van.
Vannak, akik egyenesen a koronavírus pozitív gondolkodást serkentő hatásait próbálják megfogalmazni, az innovatív izoláció hatásait. Mások a filozófia vigasztaló és segítő gondolati-gondolkodtató támasztékát keresik-kutatják a krízishelyzetben. Ismét mások paradox módon csaknem hálásak a koronavírus járványnak, mert ez a morálisan elaludt, érzéketlenné vált embervilágnak világszerte bekattintja a túlélésre riasztó szirénákat.
John Authers a Bloomberg eszmefórumán így kezdi agytornáját:
A koronavírus világjárvány igazi teszt. Az orvosi kapacitás és a politikai akarat tesztje. A kitartás és a türelem tesztje. Hívőknek a hit tesztje. Sokaknak az emberi eszmék és eszmélődés tesztje, ami morális megközelítéshez, véleményalkotáshoz segít, és alakítja a személyes, meg közösségi viselkedésmódokat, s ezek továbbfejlődését.
Nekem mégis a fiatal olasz filozófusnő és a brit filozófiai újságíró felvetései, megközelítésmódja áll bibliai, kálvini járványszemléletemhez közelebb. Mindkettőjük hozzáállása a világjárványhoz az okoskodók, az új világról már most ideológiákat fabrikálók siserehada közepette azért figyelemre méltó, mert képesek először kitartóan hallgatni, figyelni, csendben gondolkodni, kérdéseket megfogalmazni, s így megfontoltan keresni a válaszokat… Ezeket visszatérőleg ujjhegyre vesszük. Nagyon izgalmas szabad szárnyalás ez, de földközeli felelősséggel…
Dublinból haza Itáliába – a Föld önrendelkezési jogainak felismerésével
Silvia Panizza az ír Dublin egyetemén vendégtanár. Amint a koronavírus járvány híre, annak a szépséges szülőföldje, Itália történelmi vidékeire történt egyre növekvőbb mértékű behatolása és halálaratása tudatosult benne, ez azonnal riasztotta őt, s hazatért. Akkor még lehetett. Reflexióit már a karanténból írta.
Érdekes, hogy ott is két női gondolkodó vezette vagy éppen ellenpontozta tudatának felgyorsult eszmélődését „a helyzetben”. Mert ott aztán „helyzet” volt. Az egyik az 1979-ben elhunyt Jean Rhys volt, aki Wide Sargasso Sea címmel a messzi Sargasso tengerről írt, 1966-ban megjelent filozofikus regényt. Ebben
élesen felmerül a teremtett világgal való emberi visszaélés, s a Földhöz mint a teremtésben minket megelőző idősebb testvérhez való viszonyulásunk radikális megváltoztatásának sürgető parancsa, ami nélkül nem lesz túlélés.
Ezt a szemléletmódot jó 50 évvel, a koronavírus-járvány előtt fogalmazta meg Jean Rhys.
Őt megelőzte, de követte is a brit birodalomban és az új világban morálfilozófiai tanításairól elhíresült angol protestáns filozófusnő, a cambridge-i Királyi Kollégium protestáns egyetemi lelkészének a lánya, Mary Midgley. Mindketten a „titokzatos” másik, a teremtett világ, a természeti világ visszahódítására, megszelídítésére, emberközelbe hozatalának az utolsó óráira figyelmeztettek.
Ezt a nem-emberszintű, de embernél nem alacsonyabb szintű világot próbálták a megbecsülés, a teremtésszámba vétel közelségébe hozni ahhoz a másik, olykor embertelenül emberi, de emberséghiányos világhoz, melynek egyetlen „üdvszava”: profit, profit, profit. Nyereség, nyereség. Ez az attitűd az, ami az ipari forradalom óta két évszázados kiagyalt, ultracsavaros módszereivel úgy nyúlt bele a maga hasznára a természeti folyamatokba, hogy a bonyolult ártó folyamatok összefüggéseire még a tudomány sem találja mindig a magyarázati kulcsot.
Várható volt tehát, hogy a Föld, amelyről az ír írónő és a brit morálfilozófusnő nem a személytelen „Az”, hanem a személyes „Te” kategóriájában gondolkodik, előbb, mint utóbb visszavág.
Visszaköveteli megalázottságában is a teremtés révén neki adott isteni méltóságot, törvényszerűségeinek sérthetetlenségét, amitől a védhetetlen újkori, modern és posztmodern individualizmus, gátlástalan emberi önzés megfosztotta.
Az anglikán intellektuális egyházi körökben feleszmélődött Mary már az 1980-as években kereste a szív és az értelem (Heart and Mind – 1981) kölcsönösen fejleszthető pozitív, egymással nem versengő, rivalizáló, századokon át kettősségben vergődő – mert ebbe szorított – valóságainak támogató összekapcsolását. Aztán a biológiai és a kulturális fejlődés egymásra utaltságának a fontosságát kutatta, elemezte (Biological and Cultural Evolution – 1984).
Ezredfordulónk előtti könyveiben ez a 99 évig élt vegetáriánus csodalény az etika elsőbbségéről (The Ethical Primate – 1994) fogalmazta meg milliókat eszméltető eszmefuttatásait. De ugyanígy éles kritikáját is az intellektuális vallássá, valláspótlékká kreált evolúcióról. Leleplezte a tudománynak az emberiség üdvöskéjévé előléptetett, önmagát fényező mítoszait, de írt a computer-utópiákról és veszélyekről is, már 2000 előtt.
Aztán belépve az új ezredévbe, kereste a kölcsönös szelídítés módjait, a tudomány és a poézis összeöleltetésével. Fantasztikus szellemi kalandokra hívta olvasóit. A neki organikus, élő személyként megjelenő Föld, a Gaia mindig ezt üzente: „Dühös vagyok – mérges vagyok az emberekre. Nagyon bántanak!”.
Leckék az elnémult szülőföldön a koronavírus nyomán
Az ír és a brit gondolkodó nők üzenetei koncentrálódtak a Dublinból Itáliába hazatérő Silvia Panizza COVID-19 nevű, honfitársait halomra öldöklő vírustól megrémisztett lelkében. És első leckeként megtanulta a vírustól: jusson eszedbe, tudatosítsd végre mélyen, mit jelent neked – a családod, a Föld, a szülőföld, az otthon – és önmagad!
A második lecke ez volt: gondold át, mit jelent Neked a szabadság! Mire vagy szabad, s mennyire? Bármit megtehetsz, kényed-kedved szerint bárkivel és bármivel? Vagy mégsem? A vírus iróniája: mégsem! Emberek nem, s a láthatatlan élőlények megállítanak?
Emberekkel, környezettel, a teremtett világgal hirtelen nem tudod folytatni üzelmeidet, kedvteléseidet.
Ki is vagy te tulajdonképpen, ó, ember? Ha a másik ember szabadsága nem lett a határod, akkor most a láthatatlan vírussereg barikádokat von köréd!
Harmadik nagy tanulság: a Földnek is lelke van, Isten keze lenyomata rajta, miként rajtad lehelete. Lelke. Tudatában vagy ennek? Hogy a Föld élő és hatalmas organizmus, teremtésbeli testvéred, társad. Co-creatura! Így bántál vele? Most, hogy az ember okozta minden órás szennyezés alól fellélegezhet kicsit a Föld, rögvest elkezd az ózonlyuk visszaépülni! Öngyógyítás? Igen! Hát nem intelligens a Föld?!
De meddig képes az intelligens, mert Isten által alkotott hatalmas élő organizmus regenerálódni, s miért kell ahhoz világjárvány, hogy a Föld lélegzethez jusson? Mert ha ez a pandémia a Föld-testvér jogainak, túlélésének az egyetlen módja, akkor bizony rettenetes árat kell fizetnünk az emberi természet okozta bántalmazásokért. És akkor – még belegondolni is borzalmas! – számíthatunk még újabb és újabb járványokra? El kellene nagyon is gondolkodnunk azon, s mielőbb hatékony védelmi és Föld-embervilág együttműködési multi-stratégiákat felépíteni, működésbe hozni azért, hogy humán-ökológiai, átértékelt, kímélő, teremtés-társas viszonyra, új szövetségre lépjünk Föld-testvérünkkel – nagyban és kicsiben, házunk, hazánk és a nagyvilág táján!
Ma még nem elátkozott Földön élünk – de a láthatáron már az ismeretlen homo sapiens genetica?
Nem lenne helyénvaló, ha most a Kedves Olvasó úgy vélekedne, e sorok írója túlzottan elfogult a női logika, gondolkodás iránt. Túlzottan nem, de meg kell hagyni, az a szenzibilitás, céltudatos és szenvedélyes érvelés, ami e három gráciából, az ír írónőből, a már évek óta nem élő, de egykoron ugyancsak szenvedélyes brit morálfilozófusnőből és az olasz „filoszkából” árad, az bizony elragadó.
Tíz körömmel ragaszkodnak ahhoz az élethez, ahhoz a Földhöz, ahhoz a Kerthez, Gaiahoz, amit Teremtőnk mesterséges intelligenciák milliárdjaival sem utolérhető precizitással az anyagból szelleme által létrehozott. Miként a beteg gyermekét védelmezi, dédelgeti, menti saját maga kockáztatásával az anya, úgy oltalmazzák ők a nagyobb testvért.
Ebben a lelkiségben szavaztak mindhárman arra, hogy a homo sapiens genetica-val, a genetikai módosításokkal „tökéletesített” ember sikermodelljével szemben ragaszkodnak „gyermekükhöz”, az Isten által teremtett homo sapiens creationishoz vagy naturalishoz, azaz a teremtett értelmes emberhez.
Silvia lombardiai otthonában eljutott a belső csendhez, a néma együttérzésig, sőt sokkal messzebbre. Nem csinált mást, mint a legmagasabb rendű emberi tevékenységet folytatta naponta, melyben sokan együtt vannak múltból, jelenből. Gondolkodott. Elgondolkodott. Bölcs-észkedett. És egy-egy alkotói mondattal – szellemi társalkodónőitől – átvéve-vegyítve a magáéval, kereste/keresi a válaszokat.
Szellemi védőkupolát épített a koronavírusos csendben maga fölé – s talán másoknak is. Silvianak úgy tűnik, ez sikerült. Ő maga ezt így fogalmazza meg: meghallotta Midgley-nek és a régi Róma filozófus-bölcsnek, Senecának a napi sorstragédiák közben is reménység ébresztő, horizontemelő, a mai keresőket esemény- és létértelmezéshez segítő üzeneteit. Seneca sorai jelentek meg Silvia emlékező pillanatában:
„Ugyanannak a tengernek a hullámai vagyunk, ugyanannak a fának a levelei, ugyanannak a kertnek a virágai”.
Mi következik ebből? Valakinek semmi, neki ez: együtt kell keresnünk a válaszokat, de keresnünk kell, hogy túljussunk a mostani planetáris próbatételen.
Vagy lesz szellemi-etikai innováció, a szív és értelem egymásra találása, vagy lehúzhatjuk végleg a földi rolót!
Silvia gondolatai eszembe juttatták azt, hogy Teremtő Istenünk Nóéval az özönvíz után úgy kötött szövetséget, hogy vagy 6-7-szer elmondta, Ő nem csak Nóéval és családjával köti meg azt, hanem örök szövetségre lép minden élőlénnyel, s nem lesz többé pusztító özönvíz a földön. Isten szövetséget kötött „minden földi élőlénnyel” (1Móz 9. fejezet, kivált 17. v.). Üdvtörténeti és ökológiai szövetségkötés volt ott valahol az Ararát környékén az özönvíz után – szivárvány pecséttel hitelesítve.
De az is eszembe jut, hogy Pál apostol intette az ősgyülekezetet, „minden szabad nékem, de nem minden használ” (1Kor 6,12). Isten szabadságot ad mindenkinek, de amint az pusztításba, önpusztításba, a teremtett világ rombolásába csap át, megteszi a védelmi intézkedéseket.
S ezek olykor nekünk nagyon fájdalmasak. Kálvin ismerte fel a teológia-, és gondolkodástörténetben a legvilágosabban, hogy a járványoknak az értelme nem a büntetés, hanem a tévutakról történő isteni visszavezetés. Még egyszer: nem Isten büntet, hanem a szabadságával rosszul vagy visszaélő ember bünteti önmagát és teremtésbeli társait. Erről a Keresztyén vallás rendszerében a reformátor több helyen is írt, hogy csökönyös engedetlenségéből felébressze, észhez, és Istenhez térítse kortársait.
És végül: puszta önámító helyzetideologizálás az, amikor a járvány közepén már a járvány utáni új világról beszél bárki is. De közben kihagyja az eszmefuttatásaiból a lényeget. A világ ugyanis nem gazdasági, politikai és virológiai folyamatok rendezetlen halmaza vagy nagyon is kiszámított hálózata csupán.
Aki elfeledkezik a rejtett, láthatatlan Nagyhatalomról, a Deus absconditusról, a rejtőzködve jelenlévő Istenről, aki nem a vírusok világának Ura csupán, hanem a makro-, és mikromindenségé, s nem számol Isten titkainak a birodalmával, az ugyanúgy vét önmaga és az emberek ellen, mint amikor valaki tudatlanságból vagy felfuvalkodottságból lebecsüli a vírust. Csak szintetizált, minden fontos elemet egyszerre és kiegyensúlyozottan integráló, alkalmazó és követő, innovatív gondolkodás, illetve cselekvési stratégia, operacionalitás az, ami hittel és értelemmel megmentheti a világot – ha ezt Isten is így akarja!
Merthogy erre is érvényes: Újuljatok meg elméteknek lelke szerint/változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó… (Róma 12,2).
Addig az „új világ” nem kezdődhet el, amíg az emberiség, mi magunk nem újulunk meg gondolkodásunkban, amíg nem lesz Lélek, pneuma és psziché, isteni tanácsadás, vezetés a döntéseinkben, életmódunkban, tervezésünkben, „számításainkban”. Ha csak a lelketlen ész kezd működni továbbra is, a még telhetetlenebb önzés, akkor lehúzhatjuk a rolót a jövő előtt.
A tét nem kevesebb, mint a túlélés – méltó módon. Istennek nem a pusztítás a filozófiája, hanem az élet, a jövendő, a megmaradás, a növekedés és a beteljesedés – nem csak egyeseké, hanem az egész teremtett világé. De ehhez a mi condition humaine-ünk, emberi kondíciónk, Lélektől vezetett, felelős gondolkodásunk és cselekvésünk is kell. A szellemi és erkölcsi megújulás, új hangsúlyok megtalálása az igazságosság, a méltányosság, a föld és felebarátaink, népek és nemzetek jogainak tiszteletben tartása és a szolidaritás tényleges gyakorlása révén. Talán ez a mai (keresztyén) filozófia legaktuálisabb üzenete…
