A Felvidek.ma magyar portálon évek óta igyekszem számot adni a gyászos trianoni békediktátum évfordulóján, amely egy évtizede a nemzeti összetartozás napja és emiatt sokan június 4-én nem megemlékezést, hanem ünnepséget tartanak, odáig jutottunk, hogy szétszakítottságunk felett vigasságot rendezünk. Ez pedig baj, méghozzá nagy, ami ellen minden magyar embernek tennie kell.
A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány megbízásából a trianoni békediktátum századik évfordulójára több reklám is készült. Méghozzá profi módon, magyar szóval, de idegen szívvel és fals üzenettel, s bizony több sebből véreznek.
Láthatjuk a televízióban, olvashatjuk az óriásplakáton vagy az újságokban az üzenetet: „Összetartozunk, összetartozunk.” Ez igaz. De miért csak múlt és jelen időben? Mi lesz a jövőre nézve? Akkor már nem fogunk összetartozni?
Aztán itt van a két rövidfilm. Az elsőben, vélhetően 1920 tavaszán – hiszen a fákon még nincsenek levelek – két, tíz év körüli kisfiú rúgja a labdát faluhelyen, városi viseletben, városi sportot űzve, amikor a település közepén kettéhasad a föld, szimbolizálva a békediktátumot. Majd hirtelen napjainkba ugrunk, mintha nem történt volna nálunk más a XX. században – úgymint az országépítés és országgyarapítás Horthy Miklós kormányzó alatt, a II. világháború pokla, az 1947. február 10-i párizsi béke, a kitelepítések időszaka, a nemzetellenes kommunista terror, 1956, a kádári langymeleg állóvíz évtizedei, vagy a félresiklott rendszerváltozás –, a két lurkóból már öregapó lett, de unokáik örömére lelkesen hódolnak sportszenvedélyüknek. Az öregek úgy nyolcvan év körüliek lehetnek, de ha a „történet” szerint 1920-ban tízévesek voltak, akkor 2020-ban minimum száztíz évesen kell a labda után futniuk.
A másik reklámban a nagypapa születésnapjára igyekeznek a külhoni magyar rokonok. Ami még rendben is lenne, de amikor olvassuk a feliratokat, mintha kést szúrnának a szívünkbe. Az első tőrdöfés: Marosvásárhely, Románia. A második: Beregszász, Ukrajna. A harmadik: Párkány, Szlovákia. A negyedik: Szabadka, Szerbia. És hol vannak a mai Horvátország, Szlovénia és Ausztria területén élő magyarok? Talán nem így lenne helyes? Marosvásárhely, Erdély. Beregszász, Kárpátalja, Párkány, Felvidék. Szabadka, Délvidék. E tekintetben a magyar közmédia, az írott és elektronikus sajtó is elmarasztalható, mert amikor egy-egy elszakított országrész valamelyik városáról, falujáról tudósítanak, nem a történelmi megnevezéseket használják, amelyekkel tudat alatt a felnövekvő generációk magyar identitását is erősíthetnék.
Mert egyáltalán nem mindegy, hogy a gyermek odahaza és az iskolában miket hall, tanul az elszakított magyar nemzet- és országrészekről. Sosem fogja magáénak érezni Párkányt, Ungvárt, Kézdivásárhelyt, Zombort vagy Kismartont, ha folyton a szlovákiai Párkányról, az ukrajnai Ungvárról, a romániai Kézdivásárhelyről, a szerbiai Zomborról vagy az ausztriai Kismartonról hall és olvas.
Létezik aláírás gyűjtési kezdeményezés a trianoni békediktátum semmissé tétele érdekében, de sajnos az annál sokkal súlyosabb, 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés van érvényben, amely Trianont is alulmúlja. Ezt kellene nemzetközi fórumok elé vinni, hiszen az elmúlt három évtizedben szomszédos államok sora – Csehszlovákia, Jugoszlávia, a Szovjetunió – tűnt el a történelem süllyesztőjében, s minden fórumon követelni kell, hogy a nemzeti önrendelkezés jogát megkaphassák elszakított nemzetrészeink.
Történelmi bűnt követtünk el, nem tettünk katonai lépéseket, de még elszakított véreinkért sem álltunk ki a nemzetközi politika síkján. Minden elvett országrészünkben egy – és nem több – magyar pártot kellene támogatni, és száműzni szótárunkból a kisebbség titulust, hiszen bár szám szerint kisebbségben vannak magyar testvéreink a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, a Délvidéken és az Őrvidéken, de ennek ellenére az egy, és oszthatatlan magyar nemzethez tartoznak és mint ilyenek, őshonos magyar nemzetrészek!
Istennek hála, évek óta sikeresen halad a szellemi nemzetegyesítés folyamata. Ez igaz. De mi van Beke István és Szűcs Zoltán ügyével? Mi van a székely autonómiával? Mi van a székely zászlóval és az úz-völgyi hősi temetővel? Mi van a felvidéki magyar állampolgársággal? Mi van a kárpátaljai magyarok szabad nyelvhasználatával?
Tudjuk, voltak kormányzati, politikai lépések, de a „mosolydiplomácia” és a hangzatos kijelentések mellett az elszakított magyar nemzetrészek sorsának jobbra fordulása még nem történt meg.
Az egy évtizede regnáló nemzeti kormány rendkívül nagy nemzetközi és belpolitikai ellenszélben teszi a dolgát, s örömteli, hogy vannak eredményei. Igyekszik a gazdaságot magyar kézbe venni, nyolcvan évvel a győri program után megindult – végre! – a magyar hadseregfejlesztés, útját álljuk a migráns özönnek, vagyis ismét Európa védőbástyája vagyunk, amiért persze semmi köszönet nem jár.
Karitatív szervezetek, a Rákóczi Szövetség, a Magyar Patrióták Közössége erején felüli, áldozatkész nemzetmentő munkát végez, és sikerrel indult be a magyar cserediák program is.
Hatalmas áttörést jelentett a valóban magyar szemléletmódot tükröző Nemzeti Alaptanterv elfogadása, amely szintén kiverte a „zöld kommunistáknál” a biztosítékot. Ezzel azonban alaposan elkéstünk, mert
2010 óta felnőtt egy korosztály, amely elveszett a nemzet számára, s ezen fiataloknak legfőbb éltető eleme a momentumnak élés, a féktelen tivornyázás, nosztalgiával tekintenek a gulyáskommunizmus idejére, a nemzet pedig nem más számukra, mint idejétmúlt, kiüresedett fogalom, hiszen az Európai Unió is azt szajkózza, hogy a nemzetállamok kora lejárt.
Sajnos ezt igazolja az is, hogy a 2000 után születettek többsége úgy véli, Trianon már múlt idő. Pedig egyáltalán nem az! Trianon meghatározza mindennapjainkat, bennünk van sajgó lelki sebként, amelyet időről-időre feltépnek és sóval szórnak be szomszédaink, hogy ne feledkezzünk meg 1920-as nagy területszerző „dicsőségükről”.
Évek óta működik, és támadások kereszttüzében áll a balliberálisok által giccsesnek titulált, mégis rengeteg látogatót vonzó Szabó Pál Csaba által megálmodott várpalotai Trianon Múzeum, amelynek Budapesten lenne a helye. Felállt a Magyarságkutató Intézet, amely tavaly óta többet tett a magyarságért, mint az elefántcsonttoronyban kuporgó, az íróasztalfióknak dolgozó Magyar Tudományos Akadémia évtizedek óta. Hatalmas ellenszélben ténykednek a Magyarságkutató Intézet munkatársai, legfőbb bírálóik többnyire az akadémia háttérintézményeiből kerülnek ki.
Ha már akadémia, akkor említsük meg az évek óta közpénzen működő Trianon 100 MTA-Lendület nevű, MTA történészekből álló kutatócsoportot. A külföldi, szakmai kapcsolatépítő útjaik és beltenyészetnek szóló, zártkörű konferenciákon, kiadványokon és szakcikkeken kívül ugyan mit tettek annak érdekében, hogy az átlag magyar ember többet tudjon meg Trianonról?
Olyan vélemények is napvilágot láttak, miszerint 1920. június 4-én megszületett az önálló magyar államiság, vagyis ezt lenne célszerű ünnepelnünk, s az is remek dolog, hogy önmagunkkal vagyunk határosak! Más pedig arról értekezett, hogy örüljünk Trianonnak, mert megszabadultunk a nemzetiségektől, de ami még fontosabb, a gazdaságilag elmaradott térségektől, mint például a Székelyföldtől!
A Nemzeti Hauszmann Program keretében megújul a Várnegyed, régi fényében pompázik a Ludovika Akadémia patinás épülete, ismét áll a Nemzeti Vértanúk Emlékműve – a balliberálisok pedig ezek ellen folyamatosan ágálnak, természetesen brüsszeli hátszéllel. A nemzetben gondolkodó, konzervatív magyarokban él a remény, hogy a Trianon századik évfordulójára elkészült, kőbe vésett városaink, falvaink emlékműve mellett a budapesti Szabadság térre ismét visszakerül az 1945-ben eldózerolt Ereklyés Országzászló, hogy a félárbócra engedett, angyalos-középcímeres magyar trikolór minden nap emlékeztessen bennünket arra, hogy 1920-ban és 1947-ben mit veszítettünk, s nekünk feladatunk és Istentől hivatásunk van a Kárpátok koszorújában.
Beletörődtünk volna a sorsunkba, és úgy véljük, nem „lészen csillagfordulás megint”? Száz év alatt feladtuk eleink álmait? Ezért küzdött a magyar külpolitika, ezért rebegték nagyszüleink naponta a Magyar Hiszekegyet? Ezért folyt a második világégés alatt patakokban a drága magyar vér?
Nem vagyok az összeesküvés-elméletek híve, de a vak is látja, hogy a XXI. század első éveitől egy új világháború zajlik, de nem hagyományos eszközökkel. Az európai nemzetállamok felszámolása a cél, amelyet harmadik világbeli „menekültekkel” árasztanak el, megtagadják a kontinens keresztény gyökereit és most ránk szabadították a koronavírust.
„Derék” szomszédaink pedig bőszen ülnek a tőlünk rabolt területeken, naponta megalázzák az ott élő nemzettestvéreinket, a románok megünnepeltetik Trianont, s jót röhögnek a markukba, hogy a járványhelyzetre hivatkozva csak pár, kisebb eseményen lehet megemlékezni a száz éve történt gyalázatra.
Érvényben vannak a Beneš-dekrétumok, üldözik a székely zászlót és a magyar szót, ellopják nemzeti hőseinket – és teszik mindezeket száz évvel Trianon után, Európa közepén, miközben egy részükkel azonos politikai és katonai szövetségben vagyunk!
Nálunk odahaza a konyhában a Házi áldás mellett ott található a Magyar Hiszekegy, ebédlőnk falán pedig a Kogutowicz Manó-féle régi Magyarország térképe. Ott sorakoznak katonai felmenőim képei is az 1848-as olajnyomatokkal együtt. Egy régi világ emlékei, amelyek nap mint nap emlékeztetnek arra, hogy mit veszítettünk, s miért kell küzdenünk. Ezt kapják útravalóul a gyermekeim is. Legkisebb fiam már most tudja, hogy hol van Székelyföld, ahol a nagyszülei laknak, s amikor hazafelé menet áthaladunk az ortodox, félkész katedrálisokkal és román zászlókkal teletűzdelt erdélyi településeken, maga mondja, hogy ezt az „olán kutyák” azért csinálják, hogy mutassák, Erdély az övék.
Látni kellett volna nagyobb gyermekeim elképedését, amikor először jártak Székelyföldön és a Felvidéken, ahogy lenyűgözte őket nem csak a táj szépsége, ezeréves épített örökségünk, hanem az is, hogy mindenki, akivel csak találkoztunk, magyarul beszél!
Fontosak ezek a benyomások, mint ahogy az ottani magyar közösségek embert próbáló munkálkodásai, gondoljunk csak a népzene, népviselet és a katonai hagyományőrzés és istenhit és szülőföldhöz való ragaszkodás megtartó erejére.
Végtelenül tisztelem és becsülöm őket, akik másodrangú állampolgárként naponta vívják szélmalom harcukat, míg az anyanemzet többsége mostoha gyermekként tekint rájuk, leszlovákozva, leukránozva, lerománozva vagy leszerbezve őket.
Beke Istiék, a EMI-ifjak, a székely katonai hagyományőrzők, a Credo Verséneklő Együttes Kárpátalján, Dániel Erzsi Nánán, Berényi Nellike és cserkészei, a vörössipkás katonai hagyományőrzők Szőgyénben, Melecski Lajos és Danczi József Érsekújváron, Molnár Attila csenkei barantásaival, Szamák Zsuzsánna és Méry János Somorján, avagy a magyar gyökereire rátalált Falath Zsuzsa Pozsonyban.
Ők mind az elszakított nemzetrészek igazáért tesznek, s az anyaországnak fel kellene végre ébrednie évtizedes tespedtségéből, visszatalálnia Istenhez, és újra nemzeti egységet alkotnia politikai, társadalmi hovatartozástól függetlenül, úgy ahogy Trianon után történt, amikor Horthy Miklós kormányzó és munkatársai tetszhalott állapotából élesztették újra a magyarságot.
Trianon századik évfordulóján, ha a „reklámokat” és „ünnepi megemlékezéseket” vesszük figyelembe, balliberális uralom esetén azokat túl soknak vélnénk, de nemzeti kormányunk lévén, mindezek kevésnek bizonyulnak.
Nekem, valamint a magyar nemzetben gondolkodóknak június 4. nem a nemzeti összetartozás, hanem a nemzeti szétszakítás napja. Vagyunk még pár millióan, akik e gyásznapon is valljuk a Kolozsvárott, 1940. szeptember 15-én elhangzott kormányzói beszéd örök érvényű sorait:
„Gondolatban ma itt van minden magyar. Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk.”
Ezt fogják tudatni mindenkivel az ezeréves határokon belül a 2020. június 4-én délután fél ötkor megkonduló harangok, de mást is üzennek: Bízzatok a Fennvalóban, fogjatok össze, mert „magyarok voltunk, vagyunk, leszünk”!
(A szerző hadtörténész)
