David Lloyd George, Vittorio Emanuele Orlando, Georges Clemenceau és Thomas Woodrow Wilson

„Időnként összegyűlnek a magyar, a román, a szlovák és a szerb történészek, és arról tanácskoznak, miképpen lehetne olyan történelemkönyvet írni, amely a megbékélést és nem a gyűlöletszítást szolgálja, de a gyönyörű bevezetés után mindig arról kezdenek beszélni, hogy melyek azok a hazugságok, amelyeket mindenkinek el lehet, illetve el kell fogadni.”

Az idézetet Kocsis István: A mai magyar és a mai európai történetírás válsága című könyvében olvashatjuk. Az idén éppen 80 éves író, történész tanulmányát és néhány kordokumentumot a Magyar Emlékekért a Világban Közhasznú Egyesület ahhoz a meghívóhoz csatolta forrásként, amelyben online-kvízt hirdet a trianoni diktátum századik évfordulója alkalmából. De aki nem készül részt venni a június 2-án este tartott történelmi játékban, az sem tudja letenni Kocsis Istvánnak a Püski Kiadónál megjelent könyvét – azaz a tabletet –, mert számos új kérdést vet fel nemzetünk feldarabolásának okaival és következményeivel kapcsolatban.

Kocsis István: A mai magyar és a mai európai történetírás válsága

A Trianonban elcsatolt Szatmárból származó író azt állítja:

a párizsi békekonfe­ren­ciát nem azért tartották meg, hogy ott döntsenek, hanem azért, hogy egy már meglévő döntést igazoljanak.

A döntéseket már meghozták a konferencia meg­nyitása előtt, amelyre a cinizmusban felülmúlhatatlan szer­vezők csak azokat hívják meg a különböző bi­zott­sá­gokba, akiknek országa kedvezményezettje lesz azokban a döntésekbe­n, ame­lyekről azt fogják hazudni, hogy a békekon­ferencia döntései. A leendő kár­vallottak az ér­demi vitákon nem vehetnek részt, nem is kap­nak ezekre meghívást ad­dig, amíg értelme lenne a jelen­létüknek.

Az önrendelkezési jog, amelyet a világháború egyetlen valóban győztes nagyhatalma, az Amerikai Egyesült Államok elnöke Wilson hirdetett meg híres 14 pontjában, nem érvényesült. Látványos megcsúfo­lá­saként népszavazás helyett nagygyűléseket tartottak, mikor felismerték a ve­szélyt, hogy a népszavazás nem a kívánt eredményt hozná, és Magyarországot nem tudnák feldarabolni. De még ezekre a nagygyűlésekre sem hívják meg a magyar nemzet képviselőit, kifejezve ezzel azt, hogy a Magyar Királyságban a döntéshozók szerint minden nemzetiség­nek van önrendelkezési joga, csak az államalkotó nemzetnek nincs.

Wilson elnök 14 pontja. Nem lett belőle több múló „címlapsztorinál”…

A békecsinálás hatalmasai azt is eldöntik, hogy Ma­gyarországtól nemcsak azokat a területeket veszik el, ahol a nem­zetiségek többségben vannak, hanem színmagyar vagy majdnem színma­gyar vidékeket és városokat is, ha az el­csa­tolás megoldható. Így kaptak a békediktátum kedvezményezettjei legalább kétszer ak­kora terü­letet, mint amekkorára az irredenta mozgalmak irányítói szá­mí­tottak a világháború előtt.

Mindezt azért – mutat rá a szerző – mert

a kulisszák mögött már előzőleg elhatározták a béke­teremtés leghatalma­sabb­jai, hogy létre kell hozni egy új biro­dalmat, amelyet majd Cseh­szlovák Köztársaságnak fognak ne­vezni.

Kocsis István számos dokumentum közül Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért című könyvében közöltekből is idéz. A Párizsban élt történész, lapszerkesztő a különböző levéltárakban, köztük a fran­cia­or­szá­gi Nagy Ke­let sza­bad­kő­mű­ves pá­holy le­vél­tá­rá­ban végzett kutatásai alapján vonja le következtetését:

„…a sza­badkő­mű­vesség – ez az elitisztikus, jól felépített és a po­litikai pártoknál jobban szervezett és központosított tömörülés – ját­szotta az élcsapat szerepét abban, hogy a nagyhatalmak hábo­rúja ide­ológiai háborúvá változzon át abból a célból, hogy Eu­rópát köztár­sa­sággá alakítsa át. (…) miután végre levágták a klerikalizmus és a militarista mo­­narchizmus hidrájá­nak fejét.”

Károlyi Mihály tudatában van annak, hogy a békekonferencia a kor vezető szabadkőműveseinek akaratát fogja teljesíteni, és feltételezi, hogy legtöb­bet az nyom majd a latban, hogy ő megalakította Ma­gyaror­szágon a maga szabadkő­műves kormányát. Csupán azzal nem volt tisztában, hogy személyének messze nem volt olyan presztízse, mint Tomas Garrigue Masaryk cseh filozófusnak, sőt – mint Kocsis István megjegyzi – az amerikai szabadkőműves vezetők szemében annyira nem számít, hogy elmulasztják figyelmeztetni: a világháború utáni béketeremtés valódi döntéshozói a magyar nemzetre nem vonatkoztatják a népek önrendelkezési jogát. Ezt André Tardieu – a békekonferencián a területi bizottság fő­em­bere – így fogalmazta meg később:

„Vá­lasz­ta­nunk kel­lett a nép­­sza­va­zás és Cseh­szlo­vá­kia meg­al­ko­tá­sa kö­zött”.

A problémát csupán az jelentette, hogy felmérték: az így létrehozandó cseh­szlovák állam biztonságos létének feltétele Magyarország végleges meggyengítése, azaz le kell választani róla keleti területeit (Er­délyt, az ún. Partiumot és a Tiszántúl keleti részét) is.

Románia megjutalmazását nehéz lenyelni, hiszen az megszegte szövetségesi hűségét, amikor 1918. május 7-én különbékét kötött a központi hatal­makkal, de végül túltették magukat ezen és megszületik az 1918. november 6-i diplomáciai jegyzék, amelyben

„…az Egyesült Államok kormánya hoz­zá­járul a román népnek a királyság határain belül és kívül tá­masztott kívánságaihoz. Tanúja volt a szabadság ügyéért ellensé­geitől és elnyo­móitól származó nagy szenvedéseinek és áldoza­tainak.”

Napokon belül megszületik a hasonló tartalmú angol és francia jegyzék is. A  román politika pedig hamar levonja a megfelelő következtetést: Magyarország közprédává vált, szabadon megszáll­ható, kifosztható. Ennek megfelelően Brătianu miniszterelnök a békekonferencián az elcsatolandó magyar területek „Romániához való visszakerüléséről” beszél, és szemrebbenés nélkül mondja jegyzőkönyvbe, hogy a Kárpátok keleti hágóitól a Tiszáig mind­össze 687 000 ma­gyar él. Ő javasolta azt a „kis egyszerűsítést” is, hogy ezt az egész Bánságot, Partiumot, Kelet-Tiszántúlt is magába foglaló területet nevezzék együtt Erdélynek. (Szomorú, hogy a mai anyaországi köznyelvben ez meg is honosodott.)

Magyarország közprédává vált. Román lovasság Budapesten…

Miért hazudoznak a történészek?

– kérdezi a szerző. Miért nem születik meg a megbékélést szolgáló történelemkönyv? A választ a trianoni pszichózisban véli megtalálni. Ennek lényege:

Az igazságta­lanság kedvezményezettjei gyű­lölik az igaz­ságtalanság kárvallottjait.

Szükségképpen, mert a kedvez­ményezettek lelkiismeret-furdalásából nő ki a gyűlölet kivág­ha­tatlan erdeje. Gyűlöletükben és félelmükben az igazságos ren­de­zéstől meg is akarják semmisíteni az igazságtalanság kár­vallottjait.

Mert mikor válik a trianoni igazságtalanság igazsággá? Ha eltűnt a föld színé­ről az igazságtalan­ság utolsó kárvallottja is.

Néhány példa: a román politika sür­­gősen és kapkodva színromán falvakat te­lepít az új magyar–román határ közelébe, aztán csökkenti akár földre­formra, akár másra hivat­kozva a magyar föld­tulajdont. A városokban a Magyaror­szágtól elcsatolt területek román művelődési életét egyszerűen úgy emelik, hogy a magyar intézményeket elveszik, és a románoknak adják.  Például Kolozsvárott el­ve­szik a magyar egyetemet, s a kolozsvári magyar színházat is. Délvidéken a szerbek háborítatlanul tizede­lik meg a délvidéki magyarságot, az áldozatok száma meghaladja a 40 000-et. A Felvidéken elsősorban a kitelepítést, a jogfosztást, va­lamint a va­gyonel­kob­zást sugalmazza a feléledő szlovák trianoni pszi­chózis.

A cseh-szlovák Trianon-pszichózis szelleme…

E pszi­chó­zis legfelfog­hatatlanabb em­lék­mű­vei  azok a ro­mán gö­rög­ke­le­ti temp­lo­mok, amelyeket ép­pen azért épí­tettek a szé­kely vá­rosok fő­te­ré­re, mert e vá­ro­sok­nak nem volt ro­mán gö­rög­ke­le­ti la­kos­sá­guk. De a pszi­chó­zis szlo­vák fer­tő­zött­jei is félelmetes em­lék­mű­vet emeltek: a bősi erő­mű­vet.

Mert őket nem ér­dek­li, hogy Csal­ló­köz tönk­re­megy, csak ab­ból tudnak kiindulni, hogy a majd­nem tel­je­sen ma­gyar­lak­ta Csal­ló­köz igaz­ság­ta­la­nul került Csehsz­lo­vá­ki­á­hoz, s ak­kor – az ő tu­da­tuk és ma­guk kre­ál­ta ellenségkép alap­ján – mi­nél virágzóbb a te­rü­let, an­nál na­gyobb a ve­szé­lye an­nak, hogy va­la­mi­fé­le igaz­ság­té­tel­re valamikor egy­szer csak sor ke­rül. Ezt nem le­het kiverni a fe­jek­ből.

És a szlovák katolikus egy­háznak is mintha az lenne ma a legfőbb törekvése, hogy ne csak püspökük ne legyen a ma­gyaroknak, de papjaik se. A módszer eredményesnek bizonyult a mold­vai ma­gya­rok, a csángók esetében.

De működik magyar pszichózis is, ami az önvédelmi ösztön akkori hiányából táplálkozik, és a feltételezésből, hogy a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág meg­ma­radt vol­na, ha mél­tó­kép­pen védekezik, ami­kor ro­mán, cseh és szerb csa­pa­tok meg­kezd­ték te­rü­le­té­nek a meg­szál­lá­sát.

Az igaz­mondó történelem­köny­vek megszületését is a trianoni pszichózis akadályozza meg. A szlovák, román és szerb történészek nem­zetük érdekében hamisítanak – leg­alábbis ezt hi­szik –, míg a magyar történészek a megbékélés reményében igazodnak az európai tör­téne­lemhamisítás – a II. világháború után elsősorban a szomszéd országok – hazugságaihoz.

Például az 1907. évi Apponyi-féle iskolatörvény megítélői az eredeti törvényt nem is olvasták. A „hirhedt” Lex Apponyi valójában Lex Anghelescu. A román oktatá­sügyi mi­niszter talált ki a magyar oktatás visszaszorítására olyan intézkedéseket, amilyeneket Apponyinak tulajdonítanak. És a magyar történészek nem tiltakoznak. A magyar öntudatot romboló magyaror­szági történe­lemhamisítás sem más, mint a trianoni pszichózis egyik különös és beteges változata.

Nyugat-Európa népei nem fogták fel Trianon évében, nyilván a politikusok többsége sem, hogy ami­re a végsőnek szánt csapást mérik, azok az éltető hagyo­má­­nyok. A  sa­játjaik is. Nem volt még tudomásuk a közelgő veszedelemről, de ma már a keresz­tény nem­ze­teknek szembe kell nézniük vele: a nem­zethalál rém­ké­pével.

A gyű­löl­ködés szelleme az egész Trianon megha­tározta térségben csak addig uralkodhat, amíg az itt élő nemzetek – magyarok, románok, szerbek, szlová­kok és a többiek – nem ismerik meg, illetve nem fogadják el múlt­juk és jelenük minden igazságát. Ha elfogadják, megszületik a Kárpát-medencében is a hi­teles törté­nelemtudomány, és ha ezzel egyidejűleg hagyják ér­vényesülni az egyenlő esélyek elvét is, akkor legyőzhetővé válik még a legyőzhetet­lennek tűnő trianoni pszichózis is.