Palóc Határkereszt (Fotó: Sebestyén Sándor István)

A Felföld hegyektől védettebb ódon városait, Besztercebányát, Lőcsét, Körmöcbányát, Bártfát, Korponát, Késmárkot, illetve épen maradt várait, Bajmóc, Árva és Krasznahorka „büszke várát” látogatva érzékelhetjük, milyen is lehetett a török hadak által föl nem dúlt középkori településeink képe, elődeink élete e tájon.

„Bizony fiam, minden mulandó
Mindörökké sír a harangszó.
Fiam, a föld mindent betemet
Csak a dal él, meg a szeretet!”

(Pósa Lajos)

A Gömör-Szepesi-érchegység nyugati szélén találjuk Zólyomot, Balassi Bálint szülővárosát és Európa első bányászati akadémiájának székhelyét, Selmecbányát. Keleti szélén találjuk a festői szépségű, dimbes-dombos Eperjest, ettől délre pedig Kassát, Kelet-Szlovákia mai központját, melynek katedrálisa őrzi Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc sírját. A város nagy szülötte, Márai Sándor így ír szülővárosáról és a kassaiság lényegéről:

„Mindig mérges leszek, ha idegenek udvarias egyetértéssel, lanyhán dicsérgetik előttem Kassa szépségeit. Kassa nem ‘szép’, Kassának lelke, életmódja, titka van. Ezt csak mi tudjuk, akik ott születtünk. […] Mert az igazi urbanitás nem a sugárút, nem is az aszfalt vagy a hirdetőoszlop, hanem a legenda, mely egy valóságos város lakóinak lelkében kialakul a város egyéniségének titkáról.”

A Mátyusföldtől keletre fekszik az állattenyésztéséről, jó gazdáiról és középkori műemlékeiről híres Léva városa. A Palócföldön fekvő Garam mente központja Balassagyarmat, melynek közelében van Mikszáth Kálmán szülőfaluja, Szklabonya, tőle kissé keletre Losonc, annak közelében pedig Madách Imre szülőfaluja, Alsósztregova is. A tudós polihisztor, Bél Mátyás, Herman Ottó néprajztudós, és Ipolyi Arnold kultúrtörténész, jeles váradi püspök szintén e táj gyermekei. Ipolyi korát megelőzve előfutára a népi kultúra értékeit fölismerő 20. századi nagyjainknak, a teljesség igénye nélkül Bartóknak és Kodálynak, Lajthának, Manga Jánosnak és annak a sok-sok kiváló tudósnak, helyi tanárnak, tanítónak, akiknek jóvoltóból ma rendelkezésünkre áll a feledésre ítélt népi emlékezet valóságos kincsestára:

„Őrizzük emlékeinket, gyűjtsük össze maradékjainkat, nehogy végre is elvesszenek, s ezáltal üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen és kétesebb a jövő.”

E vidék lakói a palócok. Nevük írásos említése a XVII. sz. óta ismert. Nyelvészeink szerint az orosz, lengyel palovec ’kun’ jelentésű szó átvétele, azonban valószínűleg a kunok XIII. sz.-i tömeges beköltözése előtt kis csoportokban, a magyarság között megtelepült kun elemek megjelölésére szolgált. Feltehetően rájuk utal a bélapátfalvi kolostor 1232-es a „kunok bélháromkúti apátsága” – ként való említése is. Hasonlóan történetileg mély gyökerű és hiteles lehet egyes mátrai helyeknek a palócokhoz való kötése. A korai Árpád-kori hevesi-borsodi palóc-kun telepek szórványosak, elszigeteltek lehettek, ezért a palócok – más csoportoktól eltérően- nem kaptak közjogi kedvezményeket, kiváltságokat, és nem történt letelepítésük rögzítése krónikáinkban, okleveleinkben sem.

Hiszem, hogy szíve van e földnek…

Egész népi műveltségünkre, hagyományainkra igaz az a gondolat, amelyet Erdélyi Zsuzsanna vetett papírra az archaikus népi imádságok kapcsán:

„Értéke nemcsak az, hogy magyar, hogy a mienk, hanem az is, hogy úgy magyar, hogy közben egyetemesen európai. Ezért, amit vele kapcsolatban megállapítok, az többé-kevésbé Európa mindazon népi örökségére vonatkozik, amely örökség a középkori keresztény kultúrát ily mértékben és ilyen életszerűséggel tudja az élőszó által átmenteni, közvetíteni.” Változó korunk sajátos jelensége az identitásválság. Épp ezért különös hangsúlyt és jelentőséget kap korunkban a családi, a magyar s adott esetben, ezen belül a palóc kötődés megtartása is. Mint ahogyan erről Sajó Sándor, a trianoni fájdalom jeles költője ír:


„Hiszem, hogy szíve van e földnek,
Megérzi búnkat, örömünket,
S a mi szívünkkel egy ütemben
Örökké magyarul dobog…”

A Felföld adta a magyar festészet 20. századi nagy alakját, Csontváry Kosztka Tivadart, a nagy folyamszabályozó Vásárhelyi Pált, Görgey Artúr tábornokot és sok más kiválóságunkat is. A Habsburg-uralkodók elleni szabadságharcosoknak, Thököly, Zrínyi Ilona és Rákóczi Ferenc kurucainak fészke e térség keleti felében volt. A kor s az azt követő bujdosás emléke élénken élt népi hagyományunkban, népköltészetünkben is:

„Kuruc Kassa felől
Hidegen fúj a szél,
Hidegen fúj a szél.
De rossz hírt hallok a
Magam sorsa felől.

Énekes kis madár
Mindig ezt énekli,
Mindig ezt énekli:
Jól vigyázz te betyár,
Mert megfog valaki!”

„Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belőlük.” Mikszáth Kálmán

A XVIII. század végéig a magyar irodalom és kultúra központjai működtek itt. A XVII. század végétől a lakosság e tájról nagy csoportokban, folyamatosan települt vissza, illetve át a török uralom alól felszabaduló alföldi és dunántúli területekre. Innen érkezett az Alföldre Békéscsaba, Szarvas, Tótkomlós tót (szlovák) ajkú népe is. A 19–20. században, a jobb élet reményével a Felföldről vándoroltak ki a legtöbben Amerikába.

A Felföld kétharmad része ma Szlovákiához tartozik. Területe 49.036 km2, 5,4 millió főnyi népességének mintegy 10%-a magyar nemzetiségű. A szlovákság történelmi emlékezetében, hagyományában volt, az a 20. század elején még szinte kivétel nélkül a magyarokkal közös történelem kiváló alakjaihoz, jeles eseményeihez fűződött. Ekkor még a közösségi tudat összekötő kapcsát királyaink és hőseink jelentették számukra is s a szlovák identitás alapját képező közösségi emlékezet teljes harmóniában volt az ország más népeinek köztudatával, úgy, hogy abban a legkisebb jel sem árulta el azt, hogy közös történelmünk során bármiféle érdekek ellentétesek lettek volna.

A magyarok zöme a határ menti félszáz kilométeres sávban főként mezőgazdaságból él. A magyar kulturális intézményrendszer főként Dél-Szlovákiában él és működik. Magyar színház csak Komáromban és Kassán van, Komáromban pedig magyar nyelvű magánegyetemet létesítettek néhány évvel az ezredforduló előtt.

A Felföld kisebb része, az Északi-középhegység és vidéke tartozik ma Magyarországhoz. Kárpátalja néven ismert keleti sarkát a második világháború után a Szovjetunióhoz, illetve Ukrajnához csatolták. Az évszázadok során formált néprajzi tájak azonban nem ismernek határokat.

„Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, – írja a nagy palóc, Mikszáth Kálmán – az nem is fogy ki soha belőlük.” Gondolatát, immár a kisebbségi lét keretei között Szombathy Viktor folytatja, írásai – saját vallomása szerint – a közösségi, kisebbségi létnek menedéket adó erdőn át vezetik az olvasót:

„Van benne tavaszi friss smaragd, nyári melegzöld, őszi aranysárga, téli hó fehér dunnája… Palócok tarka szőttese, bányászok ünnepe, meg hegy, meg szikla, meg kialudt vulkán és megannyi ember. Szeretném mind az egészet markomba fogni, majd tenyeremet szétterítve a kedves olvasó elé gurítani: látva láthassa, hallva hallhassa, ahogy a magam szemével látom, a magam fülével hallom, a magam szeretetével írom…”

„Ameddig áll Branyiszkód kőrakása,
Mint órjás harcaid emlékjele,
Regét mond róla a Kárpát vadásza
S viharként leng rajt hősök szelleme.
Nem féltelek hazám!”

Joggal vetődik föl a kérdés: mi az értéke művészkedő pásztoraink alkotásainak. Több, mint gondolnánk! Egy az ún. magaskultúrához tartozó alkotó, legyen az író, festő vagy éppen szobrász elkészíti, megírja a művet, hogy azt minél több ember láthassa, érthesse és megcsodálhassa. Ezeket a műveket zenészek, színészek adják elő, múzeumok installálják. Ha mondjuk egy dobozi pásztor cifra karikásnyele egy a világ szemében műveltnek tetsző ember kezébe kerül, az megmosolyogja, s úgy hiszi, hogy az egy tanulatlan, ráadásul nehéz kezű mester naiv munkája, nem más, mint valamiféle „ősi forma” állandó és kissé esetlen ismétlése.

Vegyük végre észre, gyökeresen másról van szó! Míg egy Arany vagy József Attila verset csak abban a formában lehet és kell olvasni, mondani, ahogyan a szerző leírta, a népművészeti, népköltészeti alkotásnak nincs eredeti formája, csak törvényszerűségei, változatai, variánsai vannak. Igen, ezekben az egyszerűnek tűnő alkotásokban a Teremtő végtelenség lenyomata tárgyiasul. Itt az alkotó, az előadó és a befogadó ember ugyanaz a személy. Éppen ez a lényege, e tárgyegyüttes születésénél nincs művész és nincs közönség sem. Egy személyben valósul meg a művészi alkotás, előadás és befogadás. Ebben találjuk meg népművészeti örökségünk egyszerűségében is utánozhatatlan felbecsülhetetlen értékének magyarázatát és mai szerepét is. Akár tárgyakat alkot, akár dalra fakad, közösségi alkalmakat tesz szebbé, emlékezetesebbé, valamiféle föntről kapott erővel alkot élhető közösséget, a helyére tesz mindent az emberi életben, feszültséget, örömöt, bánatot, csalódást vagy éppen gyászt. Lám, mindez ott van ezeken a tárgyakon, ott a kezdet és a vég, a lenn és a fönn, mélység és magasság, a kérdés csak annyi – van e szemünk látni és lelkünk érteni ezt a hallatlanul értékes hagyatékot?

Lehet tanulni az öregektől. Ma reggel például az jutott eszembe, hogy a régi egyszerű emberek tudtak úgy élni, hogy a legnagyobb nehézséget sem vették túlzottan komolyan. Még saját magukat sem. Ez az attitűd talán abból fakadt, hogy tudták, nem örök hazánk ez a világ, csupán úton lévők, átmenők vagyunk benne. Ez a tudat nem valamiféle nyugalmat vagy magabiztosságot jelentett, hanem sokkal inkább egyfajta összhangot. Olyan lelki állapotot, amelyben mindennek és mindenkinek megvan a maga helye. A lelkük mélyén érezték, hogy van az emberi létezésnek egy eszményi, egy ideális állapota. Persze csak akkor, ha ezt nem torzítja el az önzés, a hatalomvágy, az önsajnálat és a kényszeres rögeszmék sokasága. Ez a szabadság volt az, ami segített abban, hogy a legnehezebb időkben is emberek tudtak maradni. Arcuk derűs volt, léptük táncos, ajkukon nóta termett. Történt velük a csoda, hogy akár a földi pokolban is jól érezték magukat. Nem ragaszkodtak fölöslegesen semmihez, mert tisztában voltak azzal, hogy itt semmi sem a miénk…

A második, záró részben újabb két Ipoly-menti imádságot közlünk Harangozó Imre gyűjtéséből

 

Ottan látám az Úr Jézust hålvå fekve…

Én lëfekszëk én ágyåmbå,
Mint Úrjézus koporsóbå,
Nehéz álom mëg në nyomjon,
Csalárd ördög mëg në csåljon,
Örizz ångyål éjfélig,
Szűz Móriå virradtig,
Édës Jézuskám mindéltig.
Én kimëgyëk åjtóm elejibe,
Föltëkintëk å mågos mënnyëkbë,
Ottan látám az Úr Jézust hålvå fekve,
Ezer angyal körülötte,
Szent keze, szent lábå kinyújtva,
Piros szent vére å fekete fődre lëhullvå,
Årrå mëgyën ezer ångyal ezer åpostolvål,
Åzok mëg sëm becsülték,
Mëg sëm tisztelték,
Årra mënt Szen Lukács ëvångélista,
Mëg is tisztelte,
Mëg is becsülte,
Aki ezt åz imádságot este rëggel elmondjå,
Hét hålólos bűnë mëg lësz bocsájtvå.
Ámen.

Pásztor Istvánné Saliga Borbála Szül.: 1932. Palást.
Gyűjtötte és lejegyezte: Harangozó Imre, 2002. július 08.

Håmporka, håmporka, åhonnan jöttél, erdőbe menjél…
(A zséb gyógyítása.)

Az Atyának, fiúnak és Szentlélek Istennek neviben. Ámmen.

Édes Jézuskám,
A Te Szent Nevedbe teszem,
Hogy a beteg meggyógyuljon!
A Szent Szívedre kérjük,
Hogy ne az én akaratom,
Hanem a Tied történjen,
Hogy a Jóisten segítsen!
Hamporka, hamporka,
Ahonnan jöttél, erdőbe menjél,
De ne az én segítségemvel,
A Jóisten gyógyítsa meg ezt a beteget,
Minél hamarább,
Cukorból, vízből, tejből lettél,
A Boldogságos Szűz Mária gyógyítsa meg ezt a beteget,
Minél hamarább!
Amme’, Amme’, Amme’

– Mari néni! Kitől kapta maga azt a tudást, hogy ezzel foglalkozik?
– Édesanyómtól. Édësanyóm åkårtå átådni, de egy testvérem se’ pártolta. Erre oszt åkkor én azt mondtam, hogy én elpártolom. Hát oszt Isten segítségével, még eddig használt!

Kiss Istvánné Saliga Mária Szül.: 1921. Palást.
Gyűjtötte és lejegyezte: Harangozó Imre, 2002. július 08.