„Fejben kell erősnek lennünk, annak ellenére, hogy a testünk nem az”

A Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) társulás a „Peer to Peer” elnevezésű projekt keretében felvidéki mozgáskorlátozott fiatalokat kért fel, hogy egy-egy kérdéskörben számoljanak be a tapasztalataikról, személyes példájukon keresztül segítsék a többi mozgáskorlátozott személy társadalmi elfogadottságát, beilleszkedését.

A többi nagykövet mellett a SZAKC felkérését elfogadta a 19 éves Orban Rebeka, akiről azt kell tudnunk, hogy édesanyjával és testvérével él egy háztartásban Szemeten.
Jelenleg a pozsonyi kereskedelmi akadémia harmadéves hallgatója, aki az idegbecsípődésből, csontvelő- és hátgerincproblémáiból kifolyólag születése óta kerekesszékes. Szabadidejében kézműveskedik és dekorációs technikával díszít tárgyakat, sportol, asztaliteniszezik, érdekli a zene, továbbá hegedűn is játszik.

Hogy látja, milyen helyzetben vannak a mozgáskorlátozott fiatalok a közoktatási rendszerben?

Ez nagy probléma, mivel nekünk nincs annyi lehetőségünk, mint az egészséges embereknek. Itt Pozsonyban is csak ez az egy olyan intézmény van, ahová a mozgáskorlátozottak járhatnak. Nekem már a nyolcadik évfolyamban azon kellett gondolkodnom, hogy melyik középiskolában tanulhatok tovább azon kevesek közül, ahol megfelelő a „pálya”. Ilyen gond volt az is, hogy a jó tanulmányi előmenetelem ellenére pont azért nem vettek fel a középiskolába, mert tolószékes vagyok. Már itt megmutatkozik, hogy az intézmények korlátai miatt nem tudjuk megvalósítani az álmunkat.

Mennyire veszik figyelembe a jelenlegi tanulmányai során, hogy mozgáskorlátozott?

Én kifejezetten olyan egyetemre jelentkeztem, amely a mozgáskorlátozottak igényeire szakosodott, vannak itt vakok, gyengénlátók, stb. Figyelembe veszik az elvárásainkat, asszisztens segíti a tanulási folyamatot, de a tananyag nem könnyebb, és a vizsgák alkalmával sem kapunk több időt, mint amennyi meg van szabva. Másképp adják át a  tananyagot, de ugyanaz a követelmény. Felvonó és rámpa van mindenütt. Az iskola internátusa is akadálymentesített, ráadásul itt is sok segítséget kapunk.

Ön szerint milyen mértékben vesznek részt a mozgáskorlátozott fiatalok a helyi közösségek életében?

Szlovákia nincs felkészülve az arra, hogy a mozgáskorlátozott fiatalok közösségi életet élhessenek.

Az iskolai időszakban, hétközben a kollégiumban lakom, így nem járok haza sem. Mégis úgy látom, hogy a járdák állapota egyáltalán nem megfelelő egy tolószékes szempontjából, főleg, hogy az autók is ott parkolnak. Az aluljárókban nincs felvonó és az lépcsők sem biztonságosak. A tömegközlekedés sem a legjobb. Úgy látom, hogy az újonnan épülő épületekben kicsit javul a helyzet, be lehet jutni tolószékkel is.

Ahogy említette, az akadálymentesítés nagy probléma. Mit gondol, hogyan tudnának ezen a városokban vagy a falvakban segíteni?

Ahogy említettem, a több felvonóval vagy ezek hiányában a feljárórámpával nagyban megkönnyítenék a mozgáskorlátozottak életét, de azzal is, ha legalább arra gondolnának, hogy elegendő helyet biztosítsanak, gondolok itt a járdák szélességére. A mi szempontunkból, a „minél kisebb, annál jobb” elv nem elfogadható, mert a tolókocsi gyakran nem fér át a bejárati ajtón sem.

Ha munkát vállalna, mi lenne az, amit képes lenne elvégezni?

Mivel érdekel a számok világa és a szak, amire járok, ezért a könyvelés területén szeretnék elhelyezkedni. Mindemellett érdekelnek a nyelvek, így fordítóként is el tudnám képzelni magamat. Remélem, hogy a jövőben szerencsém lesz és az iskola elvégzése után időben el fogok tudni helyezkedni.

Rebeka hitvallása szerint sohasem szabad feladni az álmokat és az életet sem, mert ha valaki valamit akar, azt meg kell valósítani. Jóllehet mozgáskorlátozottként vannak határok, de azokon túl kell lépni, mivel minden fejben dől el. Fejben kell erősnek lennünk, annak ellenére, hogy a testünk nem az.