Akaratlanul is a kedvenc versem jut eszembe, Juhász Gyula Szerelem című költeménye. Igaz, amikor megtanultam, még magam is úgy éreztem, ahogy a költő (valószínűleg) Annához írt, gyönyörű sorai vallják: Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, fájása édes, hadd fájjon, hagyom…
Egy életen át kell, hogy végigkísérjen bennünket a szerelem – s nem szabad, hogy múljék, idővel, korral. Nemcsak a párunkhoz fűződő, a biológiai és érzelmi szerelem kapcsán, de egy életen át mindennapjainkban.
Sokszor tűnődöm azon, hogy vajon mi az, ami a lángra gyúlt embereket ösztönzi, hajtja, napi szinten vagy százhúszon tartja, s ötletek halmazával tettekre „kényszeríti”, a szó legnemesebb értelmében.
Legyen az a hivatás, a munkahely, a művészet bármely ága, a sport, az írás, a természet imádata, élvezete, a közösségért, nemzetünkért való állandó cselekedet, a jelhagyás, hogy voltunk-leszünk, és megmaradunk.
S a hit! Az Istenbe vetett nagyon mély hit, remény! S a segítőkészség, emberek, elhagyatottak, szegények, betegek iránt!
S rajongás, az emberekért, akik mindezért teszik a dolgukat, fáradhatatlanul!
S mindezen gondolkodva, rajongó emberként rájöttem: szerelem ez a javából. Csak azok érnek el igazi eredményeket, bármely területen, akik a munkájukat lelkesedéssel, lendülettel, érzelmi feltöltődéssel, és valami nagy-nagy hittel tudják végezni akár a kőműveslapáttól kezdve a műtőasztalig bezárva.
Ha megfigyeljük egy művész átélését zenében, festészetben, táncban, a szerelem legmagasabb fokát élik meg munkájukban. Így volt ez az őseink idejében is, amikor dolgoztak a határban, dagasztották a kenyeret, készítették a télirevalót, mindenbe a szívüket-lelküket adták, egymásért, a családért, Istenért!
S nem érezték terhét még a legnehezebb fizikai munkának sem, melynek megvolt az eredménye!
Korunk embereinek egy része pedig úgymond „kiégett”. Magyarázzák ezt mindennel. Ha nemzettudatról van szó, vagy összefogásról, közösségépítésről, kibeszélik magukat, és szidnak pártokat, vezetőket, rendszert, családot, de nincs önmagukba vetett hitük, nincs önbizalmuk (igaz nem is kapják meg), s nincs istenhitük sem, mert nem tudják, hogy nem lehet csak kapni, de adni is kell.
Fiatal, alig 30-40 évesektől az ötvenet betöltőkig a nyugdíjat várják – mert nem tudják, hogy mi következik azután. Az „édes” semmittevés hamarabb öl, mint bármely vírus.
Nos, a mai társadalomból, ifjakból meglátásom szerint hiányzik a lelkesedés (tisztelet a kivételnek), a tenni akarás, egymásért, másokért. Az a jó nagyon érzés, amit egy-egy szép eredmény ad, az a lelki kielégülés, amellyel példákat is adunk gyermekeinknek.
Hál’ Istennek azért vannak pozitív példák, akik erőt, hitet adnak a csüggedőknek, hogy csak így érdemes, másokért tenni, szerelmes lélekkel cselekedni, amiből aztán az emberek iránti szeretet is erősödik. Adunk és kapunk! Mert valahol mégis beérik a gyümölcs.
Nemrég egy szolgáltatónál történt várakozás közben egy fiatal, kisminkelt falusi hölgyet kérdezett meg valaki: Mi újság a falujában? Büszkén felelte: Nem tudom, nem érdekelnek az emberek.”
Az érdektelenség, az ego, a pénz, az anyagi javak imádata egy bizonyos kor után lelki nyomorékká teszi az embert.
S hogy Juhász Gyulával fejezzem be gondolataimat:
Én nem tudom, mi ez, de érzem, hogy megszépült megint az életem.
Mert hiszem és vallom, hogy csakis e mindennapi szerelmi állapotunk visz át bennünket a szeretet állapotába, melyre mindannyiunknak szükségünk van.
