Az én tanító nénim egy kerek piros alma. Úgy mosolyog ránk most is a világhálóról, mint tette azt 1977-ben, amikor az osztályfőnökünk lett. Nézem a fényképét és nem látom a ráncait, nekem még most is csak olyan huszonharminc éves, mint akkor, „ezer” évvel ezelőtt. Képtelen megöregedni az én szememben.
Az én tanító nénim minden nap a reggeli kávémhoz hozza a magyar- és történelemóráinkat. Minden reggel kész a friss posztja a Facebookon az aznapi aktuális magyar és világtörténelmi vonatkozású évfordulókkal, eseményekkel. Akkurátusan osztályozva a témákat, élvezetes magyarázó szöveggel, gyönyörű fényképekkel illusztrálva. Ő erre használja a Facebookot. Bennünket, régi diákjait, meg az egész magyarságot tanítja.
Minden reggel, mint egy friss péksütemény ott az aznapi tudnivaló az asztalunkon. Nem bocsátkozik parttalan vitákba jelentéktelen vagy jelentős témákban, ő bölcsen megmarad az, akinek ismerjük őt, a mi örök tanító nénink.
Vajon hogyan csinálja, hogy nem vesz tudomást a rengeteg negatív bejegyzésről, nem pöröl, nem kommentál akkor sem, amikor bizonyára megvan a saját véleménye az adott társadalmi eseményekről.
Talán azért, mert küldetésként tekint erre a tevékenységére és az „ördögi időrablót” csupa jóra használja, és ezt csak jó lélekkel és hatalmas szívvel lehet így csinálni.
Ha tehetném, én őt tenném meg Facebook-cenzornak és akkor rögtön szebb lenne az internet világa! Ő nem engedné, hogy a mélybe rántson bennünket ez a rengeteg rossz (ál)hír, amelyeket naponta zombi módjára görgetünk magunk előtt, már azt sem tudjuk, hogy miért.
Az én tanító nénim imádta Adyt és József Attilát, és velünk is megszerettette őket. Az én tanító nénim az alapiskolás éveimet tette színessé, és teszi azzá a nyugdíjaskor felé rohanó mai napjaimat is.
Tanít engem, bennünket, és nem alap-, sőt nem középiskolás fokon, hanem a lehető legmagasabb fokon, az Élet egyetemi katedrájáról.
Legyen ez még sokáig így drága Kati nénink!
Vajon holnap reggel milyen izgalmas témákat kapunk majd a kávénk mellé?…
