Május 26-án 89 esztendős korában budapesti otthonában elhunyt Diószegi István, pedig mi, a tanítványai reméltük, hogy a második világháború történetéről szóló könyvét még be fogja tudni fejezni és ott lehetünk valamennyien a kötet bemutatóján. Az utolsó 6-7 évben ugyanis ezen dolgozott, miután a korábban elkezdett kézirat alapváltozatát hét éve a jegyzetei között megtalálta!
A professzor most szeptember 20-án lett volna kereken kilencven éves és– a pandémiás helyzet mellett – ennek is szerepe lehet abban, hogy a család úgy döntött, hogy temetésére 2020. szeptember 17-én, csütörtökön 13 órakor kerül sor Budapesten, az Óbudai temetőben. Egyrészt azért, mert mostanában a budapesti temetőkben nem ritka, hogy legalább két hónapot kell várni egy temetésre, másrészt pedig azért, hogy mindenki ott tudjon lenni, aki ismerte.
A történész szakma nevében, egykori tanítványa Jeszenszky Géza volt külügyminiszter és nagykövet fogja búcsúztatni.
Ez azért is kifejezetten érdekes, mert Diószegi István nem értett egyet az alapszerződés-politikával. Ezért bírálta az Antall-kormány idején megkötött ukrán-magyar alapszerződést, amelyet Jeszenszky Géza készített elő. Ráadásul Diószegi István ezt nem is titkolta.
Kritikájának lényege: a fennálló határokat nemzetközi szerződések rögzítik, így újabb szerződésbe foglalásuknak semmi értelme, ráadásul pszichológiailag magyar szempontból kifejezetten káros, hiszen sérti a határon túlra kényszerült magyarok érzéseit, akikben – jóllehet irracionális, de mégis – létező vágy, hogy ezek a határok, amelyek elválasztják a határon belüli és túli magyarokat, kerüljenek a történelem szemétdombjára!
Diószegi István azok közé a történészek közé tartozott, akikre a magyar nemzeti kérdések iránti érzékenység jellemző volt. Ez az attitűd a csonka-magyarországi publikum számára persze többnyire unikum, hacsak nem volt saját vagy rokoni kötődései során „határon túli tapasztalata” vagy „élménye”.
Diószegi István ugyan 1930-ban Szegeden született, de a II. bécsi döntésnek köszönhetően édesapját, aki a katonai hivatást választotta, 1940 után Nagyváradra vezényelték és az 1944-45-ös impériumváltást Diószegi István diákként itt élte meg. 1945-ben néhány társával röpcédulákat osztogatott, hogy Erdély maradjon magyar, amiért aztán hamarosan román börtönben találta magát! Innen másfél év múlva engedték ki a tárgyalásra, de Diószegi István ehelyett inkább a zöld határt választotta, amelyen keresztül Magyarországra szökött!
Ahogy önéletrajzi írásában fogalmazott, apai nagyszülei még analfabéták voltak, neki a népi kollégiumi mozgalom és a saját akarata kellett ahhoz, hogy az egyetemen ne csak franciául és németül tanuljon meg kiválóan, hanem oroszul is annyira, hogy kutatni tudjon odakint. Valamennyit a románból is elsajátított – köszönhetően a nagyváradi éveknek, annak ellenére, hogy a város akkor még túlnyomórészt magyar volt.
Történésznek nem születik az ember, hanem lesz – vallotta Diószegi István és szerencséje is volt!
Mégpedig azért, mert az 1956 utáni években, a Kádár-korszak kialakulásakor konfliktus alakult ki a „szocialista” historiográfiában. A kommunista kultúrpolitikusoknak szembesülniük kellett azzal, hogy a Mód Aladár-féle függetlenségi tradíció („400 év az önálló Magyarországért”!)vezethet olyan „balesetekhez”, amikor a társadalom nagyobbik része megkérdezi, amennyiben ez egy önálló és független ország, akkor vajon miért vannak itt szovjet csapatok? A Mód Aladár-Andics Erzsébet-féle kommunista kánon ugyanis – bármennyire is furcsa a mai fülnek –, de azt állította, hogy hazánk soha nem volt annyira szabad, független és önálló, mint az 1948-ban megvalósult magyar kommunista mennyországban!
1956-ban ezt a kérdést aztán többen is firtatták Budapest utcáin és ebből egy másik kommunista kultúrpolitikus – akit Molnár Eriknek – hívtak, elgondolkodott. Ő egyébként 1958-tól kezdve majdnem ugyanannyi évig volt a Magyar Történelmi Társulat elnöke, miként előtte Andics Erzsébet. De Molnár Erik alighanem a számára traumaként megélt 1956-ból és a magyar történelemből más következtetést vont le, mint amit Mód Aladártól és Andics Erzsébettől ”megszokhattunk”. Leegyszerűsítve, míg Andicsnak és Mód Aladárnak minden, ami nemzeti volt, forradalminak számított, addig Molnár Eriknek minden, ami nemzeti, ellenforradalmi volt a magyar történelemben. Volt ebben a következtetésben bizonyos logika a magyar pártelit részéről, hiszen sokan közülük megtapasztalhatták 1956 őszén, milyen is az, ha az embert az önállóságot és függetlenséget követelve hajkurásszák a forradalmárok Budapest utcáin!
Azt is fontos ugyanakkor megemlíteni, hogy Andics Erzsébeték és Molnár Erik között azért abban egyetértés volt, hogy a két világháború között Magyarországon fasizmus volt. A két világháború közötti rendszer szeretett azért – ha nem is túl gyakran, de legalább néha – mint előképre a dualista Magyarországra hivatkozni. A Habsburg- vagy kvázi-német befolyást ezért a Mód Aladár-Andics páros a majdani náci befolyás és elnyomás egyfajta előzményének tekintette.Tegyük hozzá, hogy hatékonyságukat az is növelte, hogy ez a fajta monarchia-gyalázó hozzáállás harmonizált a környező szocialista országok történelemértelmezéseivel.
1956 viszont valódi vízválasztónak bizonyult. Kellett valamit kezdeni az idegen befolyással, hiszen nehezen volt tagadható, hogy Magyarországon – idegen befolyás ide, idegen befolyás oda – elképesztő mértékű volt a gazdasági fejlődés 1867, a kiegyezés megkötése után, amikor a Habsburg Monarchia egyik pillére lettünk.
A hatvanas években ezért aztán sokan fogtak a Monarchia történetének vizsgálatába. Hanák Péter, Berend T. Iván és Ránki György nevét érdemes megemlíteni, de mellettük még Kosáry Domokos is publikálási lehetőséghez jutott ekkor. Katus László lesz majd, aki máig időtálló tanulmányában 1967-ben eljutott oda, hogy a független nagyhatalom Oroszország és a nem teljesen független Magyarország fejlődését összehasonlítva feltette a kérdést:
miként lehetséges, hogy amíg Magyarország anyagi fejlődése a 19. század második felében töretlen és az 1880-as években amerikai léptékű, addig Oroszországé – az ottani elvitathatatlan fejlődés ellenére – problémás?
(Hozzátehetjük, hogy Oroszországgal a gond ma is ugyanaz, mint másfél évszázada folyamatosan: az ország gazdagsága a nyersanyagkincs kitermelésén és exportján nyugszik, ami alapvetően a gyarmati országokra jellemző. E nagy ország vezetői és lakói máig képteleneknek bizonyultak arra, hogy a nyugat- és közép-európai államokéhoz hasonló normális gazdaságot működtessenek és ebben a putyini Oroszország sem különbözik elődeitől!)
A magyar kommunista eliten belüli vita is hozzájárult tehát ahhoz, hogy a Habsburg Monarchia és benne Magyarország szerepe kutathatóvá, feltérképezhetővé vált.
Ennek a munkának az egyik fő motorja lett Diószegi István, akinek sikerült feltárnia és bemutatnia azt a mechanizmust, hogy mennyire volt nemzetek feletti a Habsburg Monarchia, miként érvényesültek benne a magyar és másfajta nemzeti érdekek.
Monográfiák sora jelzi ennek az útnak az állomásait (Az abszolutizmus és a dualizmus kora, Két világháború árnyékában, Nemzet, dinasztia, külpolitika, A magyar külpolitika útjai, A Ferenc József-i kor nagyhatalmi politikája, Üllő és kalapács: nemzetiségi politika Európában a XIX. században, A hatalmi politika másfél évszázada, 1789-1939) – amelynek egyik eredménye, hogy a dualizmus-kori Magyarország megszabadult előbb a fasizmus bélyegétől, majd a rárakódott többi mocsok egy részétől is. Lássuk be, nem volt könnyű ez a folyamat, tart még napjainkban is, hiszen, gondoljunk csak Bibó Istvánra, aki a kiegyezés korabeli Magyarországról „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” címmel írt tanulmányt, de lehetne itt hivatkozni Szabó Dezső, Németh László és Bajcsy-Zsilinszky Endre különböző írásaira is, hogy a 19. századi függetlenségi hagyományt most ne is említsük!
Diószegi István tevékenysége intézményvezetőként is említésre méltó. Volt az ELTE BTK dékánja 1979 és 1982 között. Szemtanúja voltam, amikor Szent-Iványi István 1999-ben a Külügyi Bizottság elnökeként egy Ravasz Károllyal és vele szervezett közös vitaest alkalmával megköszönte Diószegi Istvánnak, hogy dékánsága idején megakadályozta, hogy néhány társával együtt, az akkor még diák Szent-Iványiékat kirúgják az egyetemről. Idézem, miként emlékszik Diószegi István erre az időszakra:
Azt hiszem, hogy sikerült némiképp megóvnom a bölcsészeti kart a már akkor is divatos tanügyi hóbortoktól, és személyekre való tekintet nélkül érvényt szereznem a hatályos jogszabályoknak.
Diószegi István 1991 és 1999 között a Magyar Történelmi Társulat elnöke volt.
1994-ben Benda Kálmán akadémikus volt aki Diószegi Istvánt a Magyar Tudományos Akadémia tagjának javasolta volna, de az év márciusában Benda a Ferihegyi repülőtéren váratlanul meghalt.
1994 júliusát követően, amikor Horn Gyula alakított kormányt, nemcsak a román-magyar, hanem a szlovák-magyar alapszerződés előkészítése is megindult. Diószegi István álláspontja az alapszerződés-politikával kapcsolatban ugyanaz maradt, mint korábban az ukrán-magyar alapszerződéssel kapcsolatban volt:
nincs rá szükség, több feszültséget gerjeszt, mint amekkora a haszna és a határon túli magyarok nem örülnek neki. Az uralkodó politikának ez nem tetszett, míg a magyarországi ellenzék ebben a kérdésben ekkor már egységesen elutasító volt.
Diószegi István az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékének talán a leghosszabb ideig, összesen 17 esztendeig volt a vezetője, amikor itteni megbízatása 1995-ben lejárt. A Magyar Történelmi Társulat elnöke 1999-ig volt. Ekkor jelent meg Bismarck és Andrássy című könyve, amely a professzor többi könyvéhez hasonlóan évtizedek múlva is időtálló marad, amiben igen jelentős szerepe van annak, hogy könyvei nemcsak történeti, hanem nyelvi szempontból is briliánsnak tekinthetők.
Diószegi Istvánt felesége 2001-ben bekövetkezett halála oly mértékben rázta meg, hogy majd tíz évbe telt, míg fizikai-szellemi szempontból ismét a régi tudott lenni. Pedig hatvan éves koráig a professzor orvost se nagyon látott és utána is sokáig makkegészségesnek számított!
Az Óbudai temetőben a család nevében a ravatalánál fia: Diószegi László történész, koreográfus, míg a sírnál Londonban élő legidősebb unokája: Bálint, a tanítványok nevében pedig Tefner Zoltán történész fogja búcsúztatni szeptember 17-én, csütörtökön 13 órakor – Jeszenszky Gézát követően.
