Akik a pozsonyi koronázó dómtól indulnak a Duna-parti Magyar Múzeumba /Brämer kúria/ önkéntelenül is elhaladnak a váraljai katolikus templom mellett, melynek oldalán egy dombormű látható, rajta papot ábrázolva gyermekekkel és a szöveg: „Vaszójai Scherz Károlynak, a Terézváros felejthetetlen és érdemdús lelkipásztorának emelte Pozsony szab. kir. város lakóssága az 1908. évben.“
A ´60-as évek rombolásának esett végleges áldozatául a korábban Pozsony város IV. kerületének, vagyis a Terézvárosnak váraljai része, kivéve a templomot és mellette néhány patinás épületet. A Terézvárost Pozsony szegényei lakták, nevét Mária Terézia tiszteletére kapta.
Az ún. Zuckermandl is hajdan vödrici terület volt. A Templom téren áll a Szentháromság tiszteletére épült templom, melynek helyén 1713-tól egy faoszlop állott, mely kápolnául szolgált. 1734. április 15-én Berényi József püspök, vikárius tette le alapkövét, Mack Mátyás pozsonyi plébános szentelte fel 1738. május 18-án.
Három értékes képe Szent Pétert, Szent Pált és Krisztust a keresztfán ábrázolja. Szcitovszky érsek alatt lett káplánság, 1895-ben a káplán plébánoshelyettessé lett, aki köteles volt állandóan hívei körében lakni.
A Nyugat-magyarországi Híradó 112 évvel ezelőtti, szeptember 10-i számában olvasunk a két nappal azelőtti kedden, a terézvárosi impozáns ünnepségről. Az év folyamán találni híreket gyűjtésről, adakozásról az eseményre, csak magyar és német nevű személyekről.
Idézünk:
„Ez évi szeptember 18-án lesz húsz esztendeje, hogy a nagy emberbarát tragikus halállal kimúlt. Valódi és igaz felebaráti szeretettől áthatott működése azonban oly kitörölhetetlen nyomokat hagyott hátra városunk szívében, hogy Kisasszony napján ünnepi díszt öltött az egész városrész, s a reggeli óráktól a késő estig teljes lelkesedéssel vett részt azokban az ünnepségekben, melyek a Scherz emlékére készült dombormű leleplezéséhez fűződtek. A Scherz-reliéf leleplezését ugyanis a helyreállított terézvárosi templom beszentelése előzte meg, délután pedig óriási, ezrekre rúgó közönség jelenlétében népünnep volt a Vitéz utcában és a templom meg a part közötti részen. Az ünnepnek tekintélyes jövedelme a Terézvárosban létesítendő napközi gyermekotthon alapjául szolgált. Az ünnepségnek gyönyörű idő kedvezett“.
Scherz páter elhunytának alkalmából közli a Pozsonymegyei Közlöny 1888. szept 23-i száma:
“Vaszójai Scherz Károly váraljai káplánt szept. 18-án Nagy Miklós hivatalnok lovai elgázolták, félholtan vitték az irgalmasok kórházába, ahol szerdán reggelre kiszenvedett. Néhány világos perce még volt, mialatt az utolsó szentségeket felvette. Halálának híre, de leginkább módja, megdöbbentett mindenkit. Egészen balesetéig fiatal tetterőben és munkakedvben, ritka, sőt korához arányítva páratlan mozgékonysággal láttuk őt egyházi teendőinek végzésében. Gyors járása, munkássága, érdeklődése a mindennapi események iránt elfeledtették velünk, hogy vállait 82 esztendőnek súlya, öröme-bánatja nyomja. Pedig még évekig elélhetett volna, természete dacolt az idővel, de az erőszaknak engedett, miként a tölgy, amelyet nem betegség, hanem az orkán hatalma terít földre. A jó öreg úr, aki páter Scherz név alatt volt ismeretes nemcsak Pozsony falain belül, de lehet mondani országszerte, – 1807. jan. 17-én született Pozsonyban, Scherz Fülöp nagykereskedő és az akkori város legtekintélyesebb polgárának fiaként. 1824-ben a győri papnevelő intézetbe lépett, 1830-ban szentelték pappá, s Pozsonyban tartá első miséjét, amelynél a mai hercegprímás /Simor János/ is segédkezett, mint fiatal papnövendék. 1832-ben átlépett az esztergomi egyházmegye kötelékébe, s azóta Pozsonyban, részint a székesegyháznál mint káplán, részint a Lazaretnél, részint Váralján, mint helyi káplán működött, – áldásosan úgy, miként ily szerény állásban eddig talán senki. Nekrológot írni róla nem nehéz, ahány ember őt ismerte s vele érintkezett, annyi különöset, annyi jót és szépet tudnak róla.“
Pozsonynak egyik legrégibb tipikus alakja volt. Naponként megtette zarándokútját a temetőbe, hogy szülei sírjánál imádkozzék, s gyermeki kegyeletét el nem hamvasztották a megőszült fürtök, s az öregség szokásos sivársága.
Lelke mindig foglalkozott, ha járt-kelt, taglejtéseket csinált és beszélt önmagával – vagy jobban mondva azokkal, akiket lelkének ébersége maga elé varázsolt, úgy, hogy talán soha sem volt egyedül, pedig mindig egyedül járt. Hogy az összes keresztény világ káplánjainak Nesztora, azt talán fölösleges említeni, s vallotta: „sohasem akartam más lenni, ambícióm volt káplánnak maradni“.
Ő az Úrnak a szó szoros értelmében jó szolgája volt, szolgált mindenkinek az Úrért, szegénynek, gazdagnak úgy, miként egy hivatásos paphoz illik. Örült, ha dolgozhatott, s ama nap délelőttjén még ő áldotta meg két fiatal szívnek örök frigyét. Hogy mije volt ő a szegényeknek, azt mondják meg ama néma könnyek, melyek a szegények arcain csillognak. Úton-útfélen kérték, s neki mindig volt egy jegye, melyet az éhezőnek adott, hogy menjen vele a népkonyhába, kap érte annyit, hogy jól lakhassék. Kedves helye volt neki Máriacell. Évenkint elzarándokolt oda többször is, az idén 74.-szer.
Ő volt Pozsonynak legnépszerűbb alakja, s mi e sorokkal egy virággal járulunk ama hervadhatatlan koszorúhoz, melyet érdemei fontak halántéka körül. Híveinek legfőbb óhaja teljesült, a váraljai templomból kísérték papjukat az örök nyugalom helyére. Legyen a föld könnyű neki, a hála és tisztelet nem fogja engedni, hogy emléke szíveinkben elhamvadjon.
S a temetésről ugyanazon számban ezt olvassuk:
„Pozsonyban rég volt oly tüntetésszerű temetés, mint a derék aggastyáné. A gyászmenetnél eszünkbe jutott a régi mondás: Nép szava, Isten szava. Mert csakis a nép ritka és páratlan ragaszkodásának és szeretetének köszönhető, hogy az eléggé nem minősíthető, okadatolatlan akadályozása dacára a váraljaiak kívánsága teljesedésbe ment, s hogy abból a városrészből vihették örök nyugalomra, ahol évtizedekig teljesítette papi és polgári kötelességét oly híven, hogy már réges-rég megérdemelte volna a legnagyobb kitüntetést, ha az irigység és ármány nem gördítenek eléje nehézségeket. Kitüntette tehát a nép, feltette az elismerés koronáját ravatalára, amely besugározta annak hamvait, akinek szomorú osztályrészül jutott éppen azok részéről/ célzás Heiler Károly akkori városi plébánosra/ a mellőzés, akik magasztos és szent hivatásuknál fogva itt e földön az igaz érdemet elismerni, a szeretet erényét tényekkel bebizonyítani és buzdító példa gyanánt elismeréssel adózni volnának kötelesek. Szeretettel ölelte magához a népet, vigasztalója volt bajában, tanácsadója bonyolult kérdésekben, anyagilag gyámolítója a földhöz tapadt szegény sorsú néposztálynak. Csoda-e tehát, hogy elhunyta pótolhatatlan veszteség, s hogy temetése oly kegyeletes részvéttel ment végbe?! 20-25000 emberre tehető a gyászolók száma, kiknek soraiban láttuk Pozsony előkelőségét.“
A 112 évvel ezelőtti esemény leírása így folytatódik:
“Az ünnep a renovált terézvárosi templom beszentelésével kezdődött délelőtt 9 órakor. A Terézváros ünnepének jelentőségét a szószékről Fischer József plébános méltatta, Zandt Ödön pápai prelátus, városi plébános nagymisét celebrált. A templom előtt a terézvárosi iskola ifjúsága állott, továbbá a testületileg kivonult pozsonyi önkéntes tűzoltóság, a Vesta-gyár tűzoltó-zenekarával és a hadastyán-egyesület. A nagymise végeztével a megjelent honorátiorok a templomnak a Duna felé néző falához mentek, amelyen a Scherz-dombormű el van helyezve. Ott voltak Kumlik Tódor polgármester-helyettes, Zandt Ödön volt városi plébános, Molec Dániel városi főügyész, vaszójai Scherz Alfréd őrnagy és családja, Albrecht János, főreáliskolai igazgató, Albel Gyula rendőrkapitány-helyettes, Korcse János, az emlékszobor-bizottság elnöke, Zsákovits Károly templomatya, Sendlein János tűzoltó-főparancsnok, Nirnsee Bertalan dr., tűzoltó-szövetségi titkár, Göndör Károly a kath. népiskolák igazgatója, Merényi Ödön, id. Palugyay Ferenc, Weinert Győző, id. Fülöp Ferenc városi törvényhatósági bizottsági tagok, Kuncz Rezső dr., hitközségi jegyző, stb.
A kath. tanítókból alakult énekkar először a Himnuszt énekelte, majd Göndör Károly igazgató lépett a szónoki emelvényre, s mély hatást keltő magyar és német beszéddel leleplezte az emlékművet. Göndör Scherz pátert méltatta, mint az őszinteség mintaképét, mint tanítót, jótevőt és lelkipásztort, aki a faji, felekezeti, nemzetiségi és társadalmi különbségeket nem ismerő határtalan felebaráti szeretetet hirdette. Az emlékmű bizottság nevében köszönetet mondott mindazoknak, akik az ünnep sikeréhez hozzájárultak, elsősorban a Simonyi családnak, mely annak idején a gyűjtést kezébe vette. Mikor a lepel a művészi reliéfről lehullott, a zenekar a himnuszt játszotta, melyet az ezrekre rúgó közönség fedetlen fővel hallgatott végig. Göndör végül a bizottságnak hálás elismerését és köszönetét fejezte ki a dombormű zseniális alkotójának, Rigele Alajosnak, aki oly pompásan testesítette meg a pozsonyiak szívében élő ideát. A domborművet a kath. hitközség gondozásába ajánlotta.
A pozsonyi kath. hitközség nevében a művet Kumlik Tódor elnök vette át, köszönetet mondva az adakozóknak; a propaganda vezetőinek megfogadta, hogy a Scherz emléket a hitközség kegyelettel és hűséggel fogja gondozni.
Hosszú ideig tartott, amíg a közönség szétoszlott. A visszaemlékezők kedves reminiszcenciákkal, az ifjú generáció Scherz-eszméktől áthatva szemlélte a domborművet, melynek alkotóját melegen üdvözölték.
Kedves jelenet játszódott le déli fél 2 órakor a terézvárosi iskola udvarán, ahol Scherz Alfréd őrnagy ajándékából 15 szegény asszonynak 10-10 koronát, 150 iskolás gyermeknek pedig 1-1 csomag gyümölcsöt és süteményt nyújtottak át. A gyermekekhez ez alkalommal Korcse János intézett beszédet lelkes szavakkal buzdítva őket a magyar nyelv szorgalmas tanulására.
Az ünnepi hangulatot délután a vidámság és a jókedv váltotta fel. A Vitéz utcától kezdve a váraljai templomig 3-4 órától kezdve sötét éjszakáig csak úgy tolongott a több 1000 főnyi közönség, melynek szórakoztatására körhinták, csónakos hinták, különféle vásáros bódék, koriendoli-pavilonok voltak felállítva. Udvorka István 3 hatalmas sátorban mérte a kőbányai sört és borait. A gyermekeknek Kováts Lajos dr, városi tiszti orvos szerzett leírhatatlan örömet a szerencsekerékkel, melyen 6 filléres jegyekért a legszebb játékokat és egyéb tárgyakat nyerték. A katonai raktárnak azelőtt szivattyúzásra szolgáló helységeiben rögtönzött színpad volt felállítva. Itt, a Pozsonyi Jótékonysági Füzérke délután 6 órakor jól sikerült színi előadást, este 8-kor pedig változatos műsorú kabaretet rendezett.
A keddi ünnep után hálásak lehetnek az egész rendező bizottságnak, melynek e helyütt ezt a három főemberét kívánják kiemelni. Zsákovits Károly mint templomatya a templom renoválása, Koncse János a dombormű megalkotása és a délutáni ünnepség rendezőségének élén ennek érdekében fejtettek ki nagy fáradságot, melynek eredményeként megelégedve tekinthetünk vissza az ünnep minden részének teljes sikerére.“
Talán lehetett volna rövidíteni a korabeli lelkes leírásból, mégis azt gondoljuk, hogy az egészet idézve tudjuk a legmélyebben beleélni magunkat a hajdanvolt Pozsony kimagasló eseményébe, helyszínébe, akkori emberek lelkivilágába.
Szeretnénk, hogy a mai vándor elhaladva a dombormű mellett gondoljon kicsit vissza a 112 évvel ezelőtti eseményre, melynek résztvevői ezáltal talán könnyebben nyugodhatnak sírjaikban.
Felhívjuk a nagyérdeműt, hogy szeptember 19-én, szombaton a vödrici templomnál kora este emlékezni fogunk híres szülöttünkre.
