Súlyos műtéten sikeresen esett át, így május 7-én már otthon ünnepelhette 94. születésnapját vitéz Pongrácz György, aki érdekes módon vett részt a második világháborúban.
Élményeit az elmúlt években – többek között – megírta a Gépesített tatárjárás Közép-Európában, valamint az Igazodás jobbra című könyvében.
Pozsonyban és Felvidék visszatértével Szencen volt gimnazista, levente, majd egyetemista előbb a pozsonyi, majd a budapesti műegyetemen.
Háborús visszaemlékezések című könyve borítójának a hátoldalán az áll, hogy a Todt szervezet, egy német paramilitáris építő szervezet katonájaként került ki a háború befejező szakaszában Csehországba, ahol amerikai fogságba esett, majd onnan Németországba és Ausztriába, ahonnan viszont menekült zsidóként érkezett haza felvidéki szülővárosába: Magyardiószegre.
Pongrácz György:
Gimnazistaként levente voltam a háború alatt. A háború végén a magyar Hunyadi Páncélos SS Hadosztályba akartak besorozni, amihez nem volt igazán kedvem. Igazam lett, mert Székesfehérvár térségében vetették aztán be őket az oroszok ellen és súlyos veszteségeik voltak. Ennek elkerülése végett, egyik osztálytársammal Galántán egy német műszaki alakulatnál jelentkeztünk, az Organisation Todt-nál, ami frontvonalakat építő szervezet volt. Velük kerültem ki Csehországba, Oberplanba, amely mai nevén Horny Plana, ahol amerikai fogságba estem. Onnan gyalog keltem át kimerülten, éhezve, a Sumava magas hegyein át Linzbe.
Linzben azt a hírt kaptuk, hogy a közelben Dachauból zsidók vannak elszállásolva és olyan embert keresnek, aki a német mellett ismeri a cseh és szlovák nyelvet, valamint a magyart is, mert szeretnének haza jutni.
Ketten jelentkeztünk Morovics Györggyel, aki Kosútról származott, hogy segítsünk a zsidóknak. A csehszlovák konzulátuson hivatalos dolgokat kellett fordítanunk: hogy került ki az illető, miért, stb. A többségük Kelet-Magyarországról került Dachauba. Miskolcon és Szerencsen élt a nagyobbik részük, egyikük sem beszélt se szlovákul, se csehül és szerettek volna a biztonságos, győztes Csehszlovákián keresztül haza jutni, mintsem a magyarországi útvonalon.
Megkeresett bennünket két zsidó srác, és mondják, hogy hallották, hogy vannak itt magyar buszok. Ugyanis Magyarországról sokan MÁVAG autóbuszokkal menekültek ki az oroszok elől Németországba. Azt mondja nekünk az egyik zsidó srác: ha szerzünk egy buszt, 5000 cigarettát (ami ekkor elképesztően nagy hiánycikk volt!), továbbá 1 kg aranyat ad érte.
2 nap múlva előállt a busz. Én ültem előre, mert a többiek nem tudtak szlovákul.
Kaptunk egy ruhát Dávid csillaggal és elindultunk.
Linznél az egyetlen fel nem robbantott Duna-hídon Prága felé indultunk el összesen olyan negyvenen. Amikor az amerikai zónát egy sorompó lezártával elhagytuk, orosz zónához érkeztünk. A senki földjén hat sorompón kellett átjönnünk, amíg a szovjetek felségterületére nem értünk. Persze, közben a biciklinktől el kellett búcsúznunk, mert az megtetszett az oroszoknak.
Bebuszoztunk Ceské Budejovicébe vagy Budweisbe, ahol a hangosbeszélőbe bemondták, hogy megérkeztek a Dachauba deportált zsidók, kérik a lakosságot, hogy némi élelmiszerrel lássák el őket! Egy fél óra múlva a városházán már arra kellett vigyáznunk, nehogy túltegyük magunkat, mert az ilyenkor életveszélyes! Brünnbe, vagyis Brno-ba vettük aztán az utunkat. Oda megérkezve, a sofőr és az utasok többsége aludt, de az asszonyok közül néhányan besétáltak a városba, amely orosz kézen volt.
A gyűrűiktől és a nyakláncuktól megfosztották őket.
– Honnan voltak ékszereik?
Linzben az amerikaiak a Dachauból megmenekülteknek három napig szabad rablást engedélyeztek, onnan!
Ezután megérkeztünk Pozsonyba, ahol azt mondtuk nekik, most már itthon vagytok, menjetek Isten hírével!
Várjatok, mondták, majd bementünk az amerikai zsidó jótékonysági szervezethez, a Jointhoz, ahol mindenféle finomságot kaptunk! Amikor sorban álltunk, mondom: Te én bajban vagyok, mert nem vagyok zsidó! Azt mondja nekem egyikük, ne törődj vele,
mondd azt, hogy Schwartz József dachaui deportált vagy, akit Budapestről 1944 májusában vittek oda. Így is tettem, és meg is kaptam a csomagot!
Szinte haza érkeztem, hiszen 1937-38-ban Pozsonyban jártam gimnáziumba.
Gondoltam, megkeresem Habánékat, akiknél pozsonyi éveim alatt laktam. Ők azt tanácsolták, hogy ne menjek a főúton vagy vasúton Diószegre, mert az oroszok gyűjtik az embereket, különösen a magyarokat málenkij robotra. Nem szerettem volna mindjárt Szibériába kerülni, így egy német katonai térképpel erdei utakon, szántóföldeken, elindultam gyalog szülővárosomba, Diószegre.
Édesapámék hétszobás házáról aztán Diószegen kiderült, hogy a szovjet állambiztonság, a GPU lefoglalta és úgy negyvened magukkal oda be is költöztek. Nem lett volna okos hirtelen azzal előállni, hogy ez a ház a miénk, ezért aztán a nagybátyámat kerestem meg, ahová csak egy GPU-s tiszt volt beszállásolva, és mint kiderült, az édesapám is már ott lakott.
Hamarosan szólítottak a diószegi városházára, ahol egy orosz alezredes várt. A szlovák nyelvtudásom segítségével boldogulni tudtam oroszul. Azt kérdezte tudok-e harmonikázni, amire igennel válaszoltam. Kezembe adott egy harmonikát. Kipróbáltam és mivel szenvedélyesen szeretem a zenét, még 1944 nyarán megtanultam néhány orosz dalt is játszani. Egy-két szám eljátszása után azt mondta, hogy rendszeresen kell majd nekik muzsikálni. Attól kezdve hetente legalább kétszer harmonikáznom kellett az oroszoknak, így el tudtam kerülni a málenkij robotot is.
Galics főhadnaggyal még fénykép is készült rólam, ahogy muzsikálok nekik. Pazar életünk volt, mert Pestről melaszt kaptunk, az orosz zónából Bécsből viszont még háromcsillagos amerikai whisky is érkezett – az amerikai hadsereg jóvoltából, akik akkor az oroszokkal nagy barátságban voltak.
– Meddig maradtak az oroszok Diószegen?
Benesnek köszönhetően, aki hű szláv szövetségesnek számított, Csehszlovákia pedig győztes államnak, 1945. szeptember 15-től a szovjet csapatok elhagyták Csehszlovákia területét, ahová majd csak 1968-ban tértek vissza.
A magyar gimnázium után, 1946-ban szlovákul végül leérettségiztem és beiratkoztam a pozsonyi műegyetemre, ahonnan 1947. január végén kirúgták a magyarokat és a németeket. Nem maradt más választásom, hogy folytathassam tanulmányaimat, szűkebb pátriám elhagyására kényszerültem. Két hét sem telt bele és irány a zöldhatár! A Garam folyónál jöttünk át néhányan Csehszlovákiából Magyarországra. Kerülgettük a magas hóban a szőlőkarókat és amikor átértünk, mondja az embercsempész: de nagy szerencsénk volt, hogy nem robbantunk fel, mert aknamezőn keresztül szöktünk át!
A szüleimet csak 1947 júliusában telepítették ki, de ingóságaikat magukkal hozhatták, ami azért volt fontos, mert polgári nívóban legalább ötven év különbség volt Csehszlovákia és Magyarország között! A tanítókat és az orvosokat például a csehek kifejezetten jól megfizették!
Mi diákok, így egy fél évig még haza szökdöstünk Budapestről, hogy anyagi támogatást kapjunk szüleinktől, akik még ott maradtak. Egy alkalommal Párkánynál, szalmával teli vagonban bújtunk el, hogy átszökhessünk a határon. Szobra érve, amint kikászálódtunk a marha vagonból azt látjuk, hogy több helyen megmozdul a szalma. Meglepetésünkre velünk 8 zsidó menekült át Csehszlovákiából Magyarországra 1947 áprilisában, mert odaát
Benesék szláv nemzeti államot építettek ki, amibe nemcsak a magyarok, hanem a zsidók is csak ímmel-ámmal fértek bele!
1946-ban már lehetett tudni, hogy lakosságcsere lesz Csehszlovákia és Magyarország között. Magyarországról önként jelentkeztek a szlovákok, míg a Felvidéken a magyarok közül inkább azokat telepítették ki, akiknek ingatlan vagyonuk volt. Szüleimnek azért kellett Diószegről 1947 nyarán elmenniük, mert volt egy hétszobás házunk, de főszabályként a kitelepítéskor vagyonosabb magyar földművesektől szabadultak meg!
A Műegyetemen mindent tudtak, ezért nem kellett magyarázkodnunk. 1951-ben fejeztem be az egyetemet. Akkoriban nem oda mentünk dolgozni, ahová szerettünk volna, hanem ahová küldtek minket. Én gépészmérnökként végeztem, de először nem a cukorgyárban, hanem a húsiparban kaptam munkát, így dolgoztam a marha-vágóhídon még itt Pesten, ahol a húsiparban én voltam az első mérnök. Aztán áthelyeztek egy ennél is nagyobb gyárba, a sertés-vágóhídra, ahol a minisztertanács által kiemelt beruházás műszaki ellenőre lettem. Majd Szolnokra kerültem és később Ercsibe, a cukorgyárba.
1956-ban a forradalom idején Ercsiben, a cukorgyárban dolgoztam, ahova naponta jártam be Budapestről. Ekkor Pasaréten laktunk. Október 23-án reggel, már nem tudtam munkába indulni, mert megszűnt mindennemű közlekedés.
A történelem szele azonban ismét megérintett: a forradalomban híressé vált költő-újságírót, Obersovszky Gyulát személyesen is ismertem, mivel szomszédok voltunk. A forradalom leverése után hajnalban, 1956. december 4-én jöttek a házunkhoz az ávósok és az oroszok Obersovszkyért. Gyula felesége átdobálta nekünk a lichthofon keresztül azokat a dokumentumokat, amelyekről úgy gondolták, hogy bajuk lehetett volna, ha megtalálják náluk. A dokumentumokat elrejtettem, és csak a rendszerváltás után adtam át Obersovszky Gyulának, aki csak nemzetközi nyomásra, hajszál híján úszta meg az akasztást.
Kislányunk a forradalom alatt a jugoszláv határ közelében lévő Vaskúton volt a kitelepített szüleimnél.
Nem vettem részt az ’56-os események harci cselekményeiben, de feleségem a Népművelési Minisztérium főkönyvelőjeként egy Balázs nevű főosztályvezetővel szemben véleményt nyilvánított a forradalmi eseményekről, amiért a forradalom után kirúgták és évekig alacsony státuszban tudott csak munkát találni.
