A hét elején Washingtonban megkötött Ábrahám egyezmény kétségtelenül a jelenkori politikaformálás egyik legjelentősebb állomása. Egyáltalán, hogy izraeli és arab felek között ilyen megállapodás létrejött, ez már önmagában is rendkívüli. Az, hogy a zsidóság, az iszlám és a keresztyénség számára egyaránt elfogadott Ábrahám, a hit ősatyja vagy előképe neve került a politikai dokumentum elnevezésébe, ez vajon csak verbális, szóbeli diplomáciai gesztus vagy több is annál, netán éppen kevesebb?
Szemfüles újságírók megjegyzik, hogy a Fehér Ház kertjében történt ünnepélyes aláírásnál a megszólalók – Trump elnök, Netanjahu miniszterelnök, az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein külügyminiszterei – hatszor említették Isten nevét.
Vannak megfigyelők, akik rámutatnak arra is, hogy ennek a megállapodásnak a magvait már korábban elültették a diplomácia világméretű kertjében azok az evangelikál, újprotestáns körök, amelyek Trump hatalomba emelésében is jelentős szerepet játszottak, s jó ideje mozgatórugói a Fehér Ház Izrael-párti politikájának – amiként ezt a The Jerusalem Post szeptember 16-i kommentárjában olvashatjuk.
Az Ábrahám egyezmény nemzetközi jelentőségén és ígéretes voltán a felmerülő kérdések abszolút nem csorbítanak semmit, éppen ezért is lehet feltenni azokat. Mint például: milyen világpolitikai modell van kirajzolódóban az egyezmény körül és nyomán? Vagy ahogy a politikát, hatalmi lépéseket követő, elemző, olykor bíráló teológiai reflexió közel ezer éve odateszi a mérleg serpenyőjébe azt a kérdést, ami az eredetinek állandó variálása. Az eredeti kérdés pedig ez volt: a hatalom és minden más ancilla theologiae, azaz a teológia, egyház szolgálóleánya vagy fordítva, a teológia, az egyház, a vallás a szolgája valami másnak, például a politikának, a hatalmi küzdelmeknek? A modern vallásszociológia saját képére és szóhasználatára lefordította ezt az ősi kérdést, s így fogalmaz:
mennyire instrumentalizálja, teszi eszközévé a politika hatalmi céljai érdekében, saját érdekei szolgálatában a vallásokat, felekezeteket?
Jelen esetben sarkítva így is megfogalmazódik a kérdés: világvallások a világpolitika szolgálatában? Mielőtt a választ megpróbáljuk megfogalmazni a tények alapján, ismerkedjünk meg fő vonalaiban az Ábrahám egyezmény tartalmával.
Új politikai modell születőben – ábrahámi világpolitikai modell?
Még az egyezmény előkészítése során teljesen világosan megfogalmazták a szakértők: mindegyik aláíró fél felismerte, hogy az arab és a zsidó nép egy közös ős, Ábrahám leszármazottja és ennek szellemében törekszenek a közel-keleti helyzet normalizálása, hiszen arabok, zsidók mellett keresztények is élnek a térségben. Csak békében, a kölcsönös tisztelet és a megértés bibliai, illetve vallási szellemében lehet a jövőben együtt élniük.
Itt rögtön érdemes pár gondolatra megállnunk, s feltennünk a kérdést: ki és mire instrumentalizálja, eszközösíti a vallást? Jelen esetben talán nem tűnnek nagy szavaknak, de mégis az a helyes fogalmazás, hogy
az emberiség statisztikailag jelenleg is többségét – több, mint 57%-át – kitevő három világvallás egymás közötti megbékélése és konstruktív együttműködése a világbékét, a jövőt szolgálja az eredeti és deklarált szándék szerint, de vallásföldrajzi, statisztikai túlsúlyuk miatt is.
Hiszen a történelemben már annyiszor indítottak sok-sok milliónyi emberáldozatot követelő háborút, akciókat Isten, Allah, Adonai nevében. Mára éppen a 24. órába érkezett el az emberiség, hogy ez a három világvallás végre együtt Isten, Allah, Adonai nevében megbékélést kezdjen el ne csak hirdetni, hanem meg is valósítani az élhető jövő érdekében. Pontosan napjainkban, amikor az évezredeken keresztül oly békésnek tartott és tapasztalt buddhizmus nacionalista szélsőségeseken keresztül egyre agresszívebbé és militánsabbá alakul át, főként Indiában és Pakisztánban, vagy amikor a hinduizmusnak is egyre brutálisabb megnyilatkozást látjuk Távol-Keleten főként keresztyének ellen, akkor bizony rendkívüli jelentősége van az ábrahámi modell megvalósításának. Politikai paradigma is lehet az Ábrahám egyezmény. Ennek révén is egyre inkább súlyt és hangsúlyt kap Hans Küng svájci római katolikus teológus 1990-ben világszerte ismertté vált Weltethos világméretű etikájának a megfogalmazása:
Az államok közötti béke nélkül nem lesz világbéke. Az államok közötti béke pedig nem valósulhat meg a világvallások közötti béke megteremtése nélkül.
A 21. században is a világdiplomácia, a világbéke éltető gyökere a világvallások sok évezredes termékeny lelki humusza, ami generációk százain keresztül adott esélyt az emberiségnek a jövőképes élet megvalósítására egyéni, nemzeti szinten és nemzetközileg is. Jobbára nem a világvallások belső lényege volt az, ami szembeállította sokszor a népeket egymással, hanem egyes részek kiemelése, fundamentalista vagy éppen hatalmi-militarista félreértelmezése. Itt az ideje, hogy a Weltethos szellemisége az ábrahámi világpolitikai modellben is tovább működjön.
A kérdések kérdése…
Az igazi veszély abban van, ha a politika pusztán verbális eszközként használja fel a vallási tartalmakat. Ha csak nevében lesz az ábrahámi megállapodás vallási, mert akkor ténylegesen bekövetkezik a vallás hatalompolitikai instrumentalizálása, eszközzé degradálása. Hiszen a kérdések kérdése éppen ez: ha az Ábrahám egyezmény a három világvallás egymáshoz való viszonyát is segíti normalizálódni, konstruktívvá formálni, akkor ez olyan hatalmas, nem csak hatalmi, morális, vallási, eszmei potenciált hoz létre, ami jó esélyt ad a belső és a külső konfliktusok megelőzésére, kezelésére nemcsak Izraelen és az arab világon belül, hanem világméretekben is. Hiszen ez a három világvallás térben és lélekszámban is lefedi a világtérképet, s az emberiségnek közel 60%-át foglalja magában. Mi tükröződik az egyensúlyteremtés szándékából az egyezményben?
Az Ábrahám egyezmény tartalmáról – a béke világkultúrájáért
Az aláírók a Közel-Kelten és az egész világon elismerik a béke megőrzésének létfontosságát, aminek alapja a kölcsönös megértés, az együttélés szándéka, továbbá az emberi méltóság és szabadság tisztelete, ami a valásszabadságban is kifejezésre jut. Ösztönzik és támogatják azokat az erőfeszítéseket, melyek a vallások és a kultúrák közötti párbeszédet segítik, hogy a béke kultúráját tudják megvalósítani a három világvallás, illetve a többi világvallás között. A párbeszéd és az együttműködés az országok között a legfontosabb eszköz az államok közötti baráti kapcsolatok kiépítésében. Még az elvi alapok megfogalmazásához tartozik annak a hangsúlyozása is, hogy
a deklaráció türelmet és tiszteletet kér minden ember iránt annak érdekében, hogy ez a világ olyan hely legyen mindenki számára, ahol emberhez méltó és reményteljes életet élhetünk, függetlenül a faji, hitbeli vagy etnikai hovatartozástól.
Konkrét vállalásokat is megfogalmaz a deklaráció. Például azt, hogy az aláíró felek támogatják a tudományt, a művészetet, az orvostudományt és a kereskedelmet, hogy ezek hozzájárulhassanak az emberi lehetőségek maximalizálához, és így a nemzeteket még közelebb tudják hozni egymáshoz. A gyermekeknek úgy kívánnak jobb jövőt biztosítani, hogy véget vetnek a radikalizmusnak, és olyan konfliktusoknak, amelyek veszélyeztetik az ő életüket is. A béke, a biztonság és a jólét jövőképét követik szándék szerint az aláíró felek a Közel-Keleten és az egész világon.
Rövidtávú hatalmi kalkulációk vagy hosszú távú tervek a béke világkultúrájáért?
A nemzetközi „kalkulátorok”, politikai börzenagymesterek elkezdték azonnal beárazni az Ábrahám egyezményt. Harsogó szalagcímek szóltak arról, hogy az egyezmény „megváltoztatja a történelem alakulását”, a Közel-Keleten „új hajnalhasadást” jelent. A nyertesek közé sorolja például a CNN Izraelt, illetve Netanjahut, amikor ezt állítja: „A Washingtonba vezető út Jeruzsálemen át vezet”. A Washington Post másképpen látja a dolgokat: „Békemegállapodás helyett inkább fegyverkezési hajsza kezdődött”. Utalás ez arra, hogy az emírségek minden további nélkül hozzájuthatnak a legkorszerűbb F-35-ösökhöz.
Kétségtelen, hogy rövid távon van személyes politikai hozadéka is a megállapodásnak. Például Trumpnak, aki a novemberi választásoknak ezzel a nemzetközi diplomáciai sikerrel indulhat neki, és a fegyverbiznisz nagy lehetősége a mögötte álló katonai üzleti körök révén hozhat neki előnyöket.
Az Ábrahám egyezmény ugyanakkor győzelmet jelent a Trumpot támogató mintegy 60 milliónyi evangelikál, újprotestáns szemében is. De az egyezmény megerősítette közel-keleti béketeremtő imázsában az izraei miniszterelnököt is, akinek ez belpolitikailag hozhat erősödést.
Legalább ennyire fontos, hogy bár a palesztinokkal még mindig rendezetlenségek nehezítik a kapcsolatokat és az Ábrahám egyezmény hitelességét, mindazonáltal máris pozitív következményeiről is hírt ad a nemzetközi sajtó az arab világból. Például, hogy az emírségekben máris az iskolai tanterv része az izraeli kapcsolatok normalizálása. Az emírségi hírügynökség, a Khaleej Times pedig azt adta hírül: „A béke Ábrahám legszentebb hagyományai alapján köttetett meg”.
Mennyire eszközei a tehát a világvallások a világpolitikának? Az már tény, hogy az Ábrahám egyezmény a három világvallás több ezer éves történetének a bázisára épül, még ha talán verbálisnak is tűnik ez, de a békemodell ígérete nóvum a közel-keleti és a világpolitikában is.
Ha e három világvallás a világbéke tényleges előmozdítását szolgálja, akkor a világpolitika békekirálynőjévé avanzsálódhatnak. Ez pedig teljes összhangban van Isten, Adonai és Allah akaratával.
S arról se feledkezzünk meg, amit Peter Berger világhírű vallásszociológus írt le 20 évvel ezelőtt: A 21. század a világvallások soha nem tapasztalt újravirágzását, reneszánszát hozza majd el. Ez óriási dolog, de legalább ekkora buktató, veszélyforrás is. Vagy békében megférnek egymással, vagy terjedésük és növekedésük miatti konfliktusaik elhozhatják a történelem végét. Csak Mózesnek az Úrtól kapott üzenetét tudjuk kijózanító intésként idézni:
Elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is! (5Mózes 30,19).
