„Wilsonovo Mesto. Wilson-város.
Hát ez hol van? Marylandben vagy Connecticutben?
Nem, ez Pozsony.
Hja, ezt hívják önrendelkezésnek,
amikor a fegyveres erő rendelkezik
és elveszi, ami megtetszik neki.
Csak éppen ennyi az összefüggés Pozsony és Wilson között!”
(Dr. Jankovics Marcell)
Az előző részben megismertük Jankó Zoltán erőfeszítéseit, melyek Pozsony magyar államon belüli megőrzésére irányultak. Habár a koronázó város védelmében a katonai ellenállást is kilátásba helyezték, a budapesti kormány mégsem járult hozzá a helyben állomásozó honvédek és a pozsonyi polgárőrség fegyveres harcához.
Az új főispán ezért a diplomácia eszközeivel próbálta meg enyhíteni az elkerülhetetlen antant megszállás miatt várható nehézségeket, valamint a település jövőjéről helyi népszavazás megszervezésével kívánt igazságosabb döntést kicsikarni.
A „kiválóan eredményes” Jankó
December első napjaiban a kormánybiztos arról beszélt a sajtó képviselőinek, hogy a cseh katonák újabb akciójukban megtámadták a marchegi vasúti hidat, de a magyar csapatok visszaverték őket. A harc közel három óráig tartott, ami a vonatok késését okozta.
(Darnai Zsolt felvétele a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum Csehszlovákia megalakulása és a Csallóköz c. 2018-as kiállításán. Kurátor: Nagy Iván)
A magyar kormány december 11-i minisztertanácsi ülésén az „igen nehéz viszonyok között kifejtett kiválóan eredményes szolgálataival” kiemelkedő Jankó Zoltánt véglegesen megbízta Pozsony vármegye és Pozsony város főispáni és kormánybiztosi teendőinek ellátásával. Álláspontjuk szerint a felelősségteljes bizalmi állásra kiválóan hivatva volt.
A cseh betörés miatt a pozsonyi vármegyeházán állandóan jelen volt a nagy izgalom. Jankó Zoltán kormánybiztos egyre-másra kapta a távirati- és telefonjelentéseket a területfoglaló idegen csapatok észak-magyarországi mozgásáról. Pozsony polgármestere minden intézkedést megtett annak érdekében, hogy a bevonulók kezére semmilyen nagyobb érték ne kerülhessen.
A Károlyi-kormány diplomáciai kudarca
Habár a december 6-án elfogadott Bartha-Hodža-féle demarkációs vonal igyekezett igazodni az etnikai állapothoz, illetve Pozsonyt továbbra is magyar kézen hagyta, az adventi időszakban a városban már egyre többen beszéltek a cseh megszállásról. Félelmük utólag nézve nem volt alaptalan, hiszen a prágai vezetés ideiglenes helyzetnek és nem végleges állapotnak tekintette a megegyezést. A budapesti kormány ellenben a Felvidék városaiból érkező segélykéréseket figyelmen kívül hagyta, és nem készült az ország területi épségének védelmére. Azzal hitegették Pozsony lakosságát, hogy a nyugtalanságra okuk nincs, mivel semmi szín alatt nem adják át a várost. A bizonytalanság azonban így is rányomta bélyegét a karácsonyi ünnepekre.
(Darnai Zsolt felvétele a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum Csehszlovákia megalakulása és a Csallóköz c. 2018-as kiállításán. Kurátor: Nagy Iván)
A hazaparancsolt magyar egységek eközben harc nélkül vonultak vissza a demarkációs vonalra. Félő volt tehát, hogy a csehek nem állnak meg a számukra kijelölt terület határán, ezért egyre több helyen katonaviselt férfiak spontán szervezkedésbe kezdtek a szülőföldjük megvédése érdekében. Mindehhez támogatást kértek, de a magyar főváros továbbra sem sietett a segítségükre.
Vix alezredes december 23-án közölte Budapesttel, hogy Párizs a cseheknek még kedvezőbb határvonalat jelölt ki, amely már többségében magyar lakosságú részeket is érint. A Károlyi-kormány ugyan tiltakozott a további bekebelezés ellen, ám az ellenállás megszervezése helyett inkább végrehajtotta az utasítást, és kiürítette a magyar területeket. A déli részeket már nem a volt császári és királyi póttestek cseh-morva csapatai, hanem az olaszországi csehszlovák legionárius hadtest foglalta el. A magasabb parancsnoki tisztségeket betöltő olasz tisztek kb. 19 500 cseh és szlovák, ill. 500 olasz katonát irányítottak.
Jankó utolsó politikai sikerei
A budapesti kormány a cseh érdekérvényesítéssel szemben teljes diplomáciai kudarcot szenvedett, miközben a magyar katonákat tétlenségre ítélte. A miniszterelnök naivan abban bízott, hogy a békekonferencia végül úgyis kiparancsolja a megszállókat. Károlyiék álláspontja szerint a katonai ellenállás, vagyis a fegyveres önvédelem jelentősen rontotta volna Magyarország nemzetközi megítélését a tárgyalások során.
Ezzel szemben a fővárosi segítség nélkül maradt Jankó kormánybiztos-főispán reálisan felmérve a helyzetet, két fontos eredményt ért el a túlerőben lévő hódítók vezetőinél: biztosítani tudta az 1918-as pozsonyi karácsonyi ünnepek nyugalmát, valamint elejét vette a város véres megszállásának. December 23-án ugyanis találkozott a csehszlovák zsupánnal, akit sikerült meggyőznie arról, hogy csak karácsony után, december 27-én foglalják el a várost. Végül a cseh tisztek január 1-re halasztották a megszállást, így Pozsony az év utolsó napját is idegen katonák nélkül tölthette el.
A koronázó városnak ez volt az utolsó éve a Szent István-i államon belül.
A várost december 31-én a főpályaudvaron adták át a túlerőnek: „A magyar kir. kormány képviselői, így Jankó Zoltán, főispán és kormánybiztosa Pozsony vármegyének, Kánya Richárd, mint Pozsony szabad kir. város I. polgármestere és Mitterhauser Károly városi főjegyző ünnepélyesen óvást emelnek a városnak, mint magyar-német városnak a csehszlovák állam exponensei által való megszállása ellen. Ünnepélyesen kijelentik, hogy csupán a városban uralkodó állapotok figyelembevételével és a fölösleges vérontás elkerülésének kedvéért nem nyúlnak erőszakos eszközökhöz a megszállás meggátlására. Kijelentik továbbá, hogy Wilson 14 pontjában leszögezett önrendelkezési elv alapján állanak és követelik a népszavazást, hogy a várost és a lakosságot megmentsék az ősi hazától való erőszakos elszakítástól és a csehszlovák államterülethez való kikényszerített átcsatolástól” – olvasható a Pozsony magyar-német időszakát lezáró jegyzőkönyvben.
A magyar főispán eltávolítása
1919. január 1-jének hajnalán Dévény irányából érkeztek az első cseh katonák, akiket az Olaszországból hazavezényelt csehszlovák légió egysége követett, olasz főtisztek irányításával. A bevonulást követően Samuel Zoch modori evangélikus lelkész megjelent Jankó kormánybiztosnál, ahol arról tájékoztatta, hogy a csehszlovák kormány őt Pozsony város és vármegye kormánybiztosává nevezte ki. Kijelentette továbbá, miszerint a csehszlovák állam átveszi a megye és a város közigazgatását. Felszólította a magyar kormánybiztost hivatala átadására, majd utasítása szerint ezentúl csak mint magánember tartózkodhat a városban. Jankó Zoltán tiltakozásának hangot adva átadta a hivatalt, amelyről kérésére jegyzőkönyvet vettek fel. Ezt követően a pozsonyi zsupán proklamációjában a következőkre hívta fel a lakosság figyelmét: számoljanak azzal a megdönthetetlen ténnyel, hogy Pozsony a csehszlovák államhoz tartozik, és ezen változtatni nem lehet. Így vette kezdetét a cseh uralom az egykori magyar koronázó városban. A január 6-án éjfélkor életbe lépett rendelkezés szerint a polgárok és a katonák, akik nem a csehszlovák hadsereghez tartoztak, minden fegyvert kötelesek voltak beszolgáltatni. Ha valaki ennek nem tett eleget, azt haditörvényszék elé állították.
A megszállás ellen a szociáldemokraták 1919. február 12-én tiltakozó nagygyűlést szerveztek a régi vásárcsarnok előtti Vásár térre, ahol felszólították a csehszlovák légiót a város elhagyására. A pozsonyiak továbbra is Magyarországhoz akartak tartozni. Habár az olasz katonai parancsnok engedélyezte a nagygyűlést, a csehszlovák legionáriusok mégis sorozatlövéssel és szuronyrohammal vetettek véget a fegyvertelen tömeg véleménynyilvánításának. A pozsonyi sortűzként ismert véres megtorlásnak több halálos áldozata és száz fő feletti sérültje volt.
Jankó Zoltán túszul ejtése
Hónapokkal később Csehszlovákia lehetőséget látott újabb magyar területek elfoglalására, ám a Tanácsköztársaság által harcba küldött magyar Vörös Hadsereg ellentámadásba lendült. Válaszul a cseh vezetők a hatalmukba kerített felvidéki területen statáriumot hirdettek ki. A katonai diktatúra bevezetését követően a felvidéki városokban túszokat kezdtek gyűjteni, hogy elejét vegyék az őslakosság ellenállásának. A letartóztatott személyeket internálták, és szigorú karhatalmi őrizet alatt tartották.
Pozsonyban 1919. június 4-én több ismert közéleti személyt gyűjtöttek össze: laptulajdonost, szerkesztőt, jegyzőt, ügyvédet, plébánost, akadémiai igazgatót, tisztviselőt, orvosi dékánt, rektort, bankárt, kereskedőt stb., köztük Pozsony vármegye és város korábbi kormánybiztos-főispánját, Jankó Zoltánt. A túszokat a morvaországi Luhačovicébe internálták.
A megszállókkal szembeni felkelésre nem került sor.
(folytatjuk)
***
A Jankó fivérek helytállását bemutató sorozatunk harmadik részében az idősebb testvér, Ágoston történetét ismerjük meg, aki Torontál vármegye alispánjaként élte meg a szerb megszállást, ill. a Monarchia szétesését.
***
Felhasznált irodalom:
Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története, Jaffa Kiadó, 2018.
Dr. Jankovics Marcell: Húsz esztendő Pozsonyban, Méry Ratio, 2010.
Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (1918).
Popély Gyula: Felvidék 1914-1920, Magyar Napló, FOKUSZ Egyesület, Budapest, 2010.
Fogarassy László: Az őszirózsás forradalom Pozsonyban. In. Irodalmi Szemle, 1968/9., 810-816. o.
Korabeli újságok híradásai.
