Magyarország 1918 végére rendkívül nehéz helyzetbe került: az első világháború katonai veresége, a harctereken elesett katonák és a hadifogságban sínylődők magas száma, a Monarchia felbomlása, az idegen hadseregek állandósuló betörései, illetve egyes területek megszállása, a megroppant gazdaságból adódó ellátási nehézségek, mind-mind az egyének sanyarú helyzetét és a nemzet trianoni tragédiáját vetítették előre.
Ezekben a zűrzavaros hónapokban olyan vezetőkre volt szüksége a hazának, akik helytállásukkal, bátorságukkal és bölcsességükkel enyhítették a nép szenvedéseit. Habár sokszor a magasabb beosztású politikai kalandorok szeszélyei és dilettáns döntései miatt szűkült a mozgásterük, ők mégis az ország egységének megőrzése érdekében cselekedtek.
Ilyen kiemelkedő kvalitású politikusokat találunk Pozsony és Torontál vármegyék élén, akik a csallóközi Bakán élt Jankó család leszármazottjai.
Jankó Zoltán főispánként és kormánybiztosként az előbbi, testvérbátyja, Jankó Ágoston pedig az utóbbi megye alispánjaként védte a haza érdekeit. Ők ketten még akkor is ott álltak az ezeréves vártán, amikor lakóhelyük cseh ill. szerb megszállását követően szabadságuk és testi épségük forgott veszélyben. A Jankó fivérek nem futamodtak meg.
1.rész
Jankó Zoltán, a pozsonyi főispán
„1918. október 28-án Prágában
megtörtént a nagy esemény. (…)
Csak egy volt bizonyos:
Pozsonyban senki sem akart csehszlovák lenni.”
(Dr. Jankovics Marcell)
Jankó irodalmi munkásságát ITT és a felvidéki sport érdekében kifejtett tevékenységét ITT már korábban ismertettük. A most következő írásunkban a politikai pályájának legizgalmasabb és egyben legnehezebb időszakát, vagyis az 1918. november és 1919. január közötti hetek eseményeit tekintjük át.
Arra a kérdésre keressük a választ, hogy a főispánként irányító csallóközi magyar, a cseh megszállás idején, miképpen védelmezte Pozsony vármegye és a koronázó város érdekeit?
„Álruhában” vizitáló Jankó
A Közélelmezési Hivatalt vezető miniszter 1918 augusztusában a pozsonyi kormánybiztos mellé helyettesnek nevezte ki Jankó Zoltán dr., Pozsony városi tanácsnokot. Hatáskörébe tartoztak a kormánybiztosi kerület törvényhatósági joggal felruházott és tízezernél több lakost számláló rendezett tanácsú városok, valamint a balatoni fürdők ellátási ügyei. Nem volt egyszerű helyzetben, hiszen az ország erőforrásai igencsak megcsappantak a nagy háború öldöklő harcai során.
Új megbízatása elején a soproni közélelmezés minőségének ellenőrzése végett, ismeretlenül jelent meg a tejcsarnokban és a városi lisztosztóban, miközben elbeszélgetett a helyi fogyasztókkal. A viszonyok megtapasztalása érdekében kétszer is étkezett a hadikonyhán. Miután az érintettek előtt felfedte személyazonosságát, a városról és a közélelmezési üzemről csak jót nyilatkozott.
Az új pozsonyi főispán
Időközben felgyorsultak a Monarchia jövőjét meghatározó politikai és katonai események: kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot (október 28.), a Szlovák Nemzeti Tanács csatlakozott az új államhoz, a környező országok a Magyar Királyság területeire fogalmazták meg igényeiket, Tisza István korábbi miniszterelnököt meggyilkolták, az őszirózsás forradalom győzelme után Károlyi Mihály gróf vette át Budapesten a hatalmat.
A cseh betörés hírére az akkori pozsonyi kormánybiztos-főispán, Szmrecsányi György azonnal elégette a bizalmas irattárát, és az éjféli vonattal Budapestre menekült. A gondjaira bízott megye elhagyását így indokolta: „ha a csehek engem itt érnek, nyomban felakasztanak”.
A magyar kormány november 4-i minisztertanácsi ülésén, Károlyi elnöklete alatt, gróf Batthyány Tivadar belügyminiszter előterjesztésére arról döntött, hogy „Pozsony vármegye és Pozsony szabad királyi város főispáni teendőinek ellátására, valamint Nyitra, Pozsony, Moson, Turócz, Trencsén, Sopron, Vas és Zala vármegyék, továbbá Pozsony és Sopron szabad királyi városok egész területére nézve, a közélelmezés és közrendészeti ügyek kezelésére kiterjedő kormánybiztosi hatáskörrel Jankó Zoltán pozsonyi városi tanácsnokot, a pozsonyi Nemzeti Tanács elnökét ideiglenesen megbízza.” Erre azután került sor, hogy elődje felmentését kérte a főispáni teendők alól.
A harcteret megjárt csallóközi ügyvéd nem volt gyáva ember, ezért a menekülés helyett azonnal nekilátott megszervezni Pozsony védelmét.
Az impériumváltás előtt
A nemesi családból származó, a negyvenhetedik életévében járó főispán rendkívül nehéz helyzetben vállalta a súlyos döntésekkel járó magas hivatalt. Az addig ismert világ, az ún. boldog békeidők, amelyben ifjúkorát töltötte és ami egész addigi pályájára hatással volt, a háború kitörésével egyik pillanatról a másikra radikálisan átalakult. A birodalom, amelynek ő is a polgára volt, éppen a kinevezése előtti napon kötött fegyverszünetet az antanthatalmakkal. A katonai vereség, IV. Károly király lemondása az államügyekben való részvételéről, a népköztársaság kikiáltása egyértelműen tovább bonyolították helyzetét a hivatala élén.
A cseh csapatok hódításai, az új budapesti politikai és katonai vezetés vitatható döntései, egyre inkább kérdésessé tették a szülőföldje és az egész Felvidék jövőjét. Ő mégis a helyén maradt, miközben mentette a menthetőt.
A csehszlovák kormány utasítására cseh katonai alakulatok törtek be Magyarország területére, az új magyar hadügyminiszter mégis leszerelte a nem tényleges állományú legénységet és tiszteket. A román és a szerb sereg szintén az ezeréves határokat fenyegette. A magyar katonák Pozsony térségében ugyan kiszorították a megszállókat, ezzel még a területek védelme nem oldódott meg. Időközben az osztrákok is bejelentették igényüket az ország nyugati részére, a magyar honvédek és a tisztikar elküldése azonban tovább folytatódott. Vix alezredes, a budapesti antantmisszió vezetője, a Felvidék átadását követelte Csehszlovákiának.
A belügyminiszter utasítása Pozsonyba: kerülni minden katonai összeütközést!
A november 13-i újságok szerint „Pozsonyban Jankó kormánybiztos, Leölkes alezredes, valamint a helyi szervezetek közreműködésével sikerült nagyobb számú nemzetőrséget szervezni. Pozsonyban teljes rend lévén, ez a nemzetőrség a vidékre indult, hogy a rendzavarók ellen felvegye a harcot.” A kormánybiztos telefonon hosszabb megbeszélést tartott Bartha hadügyminiszterrel és Batthyány gróf belügyminiszterrel a város további sorsáról. A belügyminisztertől a kormánybiztos azt az utasítást kapta, miszerint lehetőleg kerüljenek minden összeütközést a cseh és magyar csapatok, valamint a csehek és a pozsonyi polgárőrség között.
A hír hallatán a Pozsonyi Nemzeti Tanács erélyesen tiltakozott a város elfoglalása ellen.
Jankó tárgyalása a cseh megszállókkal
A Pozsony megyébe kirendelt cseh csapatok legfőbb parancsnoka Malackán, Pálffy Miklós herceg várkastélyában rendezte be főhadiszállását. A magyar kormány proklamációban tiltakozott az Észak-Magyarországra történt bevonulás ellen. Miután Jankó értesítést kapott a miniszterelnökségről, a kiáltvány tartalmát azonnal közölte a pozsonyi katonaság parancsnokával. A kormánybiztos nem késlekedett a cselekvéssel: egy megyei hivatalnokot és egy magyar katonatisztet parlamenterekként a hódítók elé küldött. A követek a cseh főhadnagy előtt felolvasták azt a német nyelven írt jegyzőkönyvet, amely a magyar kormány proklamációjából rövid kivonatot tartalmazott, majd felszólították őt, hogy a közigazgatási ügyek intézését adja át a magyar hatóságoknak. A cseh parancsnok válaszában leszögezte, hogy a magyar kormány utasításai számára nem mérvadók, és Felső-Magyarországot mindenképpen bekebelezik a csehszlovák államba. A magyar megbízottak Pozsonyba visszatérve közölték a kormánybiztossal a főhadnagy elutasító kijelentéseit.
Budapest katonai segítsége nélkül, sőt az ellenállást megtiltó miniszteri utasítás ismeretében, Jankó főispán magára maradt az előrenyomuló ellenséggel szemben.
Felkészülés a véres összeütközésre
Jankó Zoltán az egyik politikai lap munkatársának adott interjúban beszélt a megszállásról. Elmondása szerint a forradalom kezdetén a cseh politikusok közölték velük, hogy a „tótlakta” területeken tapasztalható fosztogatások megfékezése érdekében csapatokat vezényelnek Magyarországra. A magyar kormány erre azt az utasítást adta, hogy a cseh rendfenntartó erők ellen ne lépjenek fel. Csakhogy ők a rendcsinálás ürügyén területeket annektáltak, és egyre közelebb nyomultak Pozsonyhoz, miközben magyar nyelvű községeket foglaltak el. A kormány válaszul ellenségnek nyilvánította a megszállókat, illetve elrendelte a fegyveres ellenállást.
A belügyminiszter utasításának megfelelően Jankó kilátásba helyezte a véres összeütközést. Tájékoztatása szerint kb. 350 matróz és 200 honvéd állt rendelkezésükre. „Még ezer emberre lenne szükség, hogy a cseheket kiverjük magyar földről” – adta hírül az újságíró.
A pozsonyi népszavazás terve
Pozsony városa memorandumban tiltakozott a Magyarországtól való elcsatolása ellen. A dokumentumot Jankó Zoltán kormánybiztos terjesztette fel a budapesti kormányhoz, amelyben történelmi alapon és gazdasági érvekkel támasztották alá véleményüket. Szerintük a szlávoknak a város alapításában szerepe nem volt, másrészt Nyugat-Magyarország gazdasági önállósága megszűnne, ami ebben a helyzetben gazdasági pusztulást hozna. Ebből kiindulva Pozsony sorsát a továbbiakban nem helyi, hanem országos magyar kérdésként kívánták kezelni. Ezért a dokumentum külföldi terjesztését javasolták, amellyel azt szerették volna elérni, hogy a város hovatartozásáról a lakosság körében népszavazást rendezzenek.
100 év elteltével tudjuk, ilyen népszavazásra Pozsony és környékén nem kerülhetett sor.
(folytatjuk)
***
A 2. részben megtudhatjuk, hogy a Károlyi vezette magyar kormány diplomáciai kudarcai ellenére, a budapesti vezetés által magára hagyott Jankó főispán hogyan óvta meg Pozsonyt a véres megszállástól. Választ kapunk arra is, hogy a magyar közigazgatás vármegyei irányítójának hogyan alakult a sorsa az új csehszlovák államban.
***
Felhasznált irodalom:
Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története, Jaffa Kiadó, 2018.
Dr. Jankovics Marcell: Húsz esztendő Pozsonyban, Méry Ratio, 2010.
Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (1918).
Popély Gyula: Felvidék 1914-1920, Magyar Napló, FOKUSZ Egyesület, Budapest, 2010.
Fogarassy László: Az őszirózsás forradalom Pozsonyban. In. Irodalmi Szemle, 1968/9., 810-816. o.
Korabeli újságok híradásai.
