Az emberiség történetében minden korszakban jelen volt a háború, a gyűlölet, a terror szomorú valósága. Ha csak az elmúlt századra pillantunk vissza, ott is felfedezhetjük ennek nyomait. Két olyan diktatórikus rendszer alakult ki a 20. században, amely rajtahagyta véres nyomait ezen a korszakon: a nácizmus és a kommunizmus. Míg az első a nemzetet és a fajt tette Isten helyébe az oltárra, addig az utóbbi a munkát, a haladást, a fejlődést, és nem utolsósorban a munkásosztály élcsapatát, a kommunista pártot istenítette. Mindkét ideológia szöges ellentétben állt a kereszténység tanításával, s az Egyház ezért el is ítélte ezeket. XI. Pius pápa a ,,Mit brennender Sorge” (1937) kezdetű enciklikájában bélyegezte meg a nemzetiszocializmust és annak ideológiáját.
A Szovjetunióban uralkodó embertelen rendszert ugyancsak elítélte, amikor a ,,Divini Redemptoris” kezdetű körlevelében (1937) a marxista-leninista, kommunista világnézetet a keresztény hittel összeegyeztethetetlennek nyilvánította.
Az Egyház minden olyan rendszert elítélt, amely az erőszakra, a terrorra, az emberi méltóság megsértésére alapozta ideológiáját.
A nácizmus és a kommunizmus a terror eszközével tartották fenn hatalmukat, esztelen vérengzésük több milliónyi emberáldozatot követelt. Hitler, Sztálin, Szálasi, Rákosi, Kádár és követőik egyformán szörnyű gonosztetteket követtek el, amelyeket minden jóérzésű embernek el kell ítélnie.
Nem csak egyszerűen emlékezünk minderre, hanem szembe is szállunk vele. Hiszen azt kérjük a Miatyánkban is: Szabadíts meg a gonosztól! Aki mindezt el akarja hallgatni, az lélekben maga is a terror képviselője, s ha megtehetné, bizonyosan élne is eszközeivel.
November 7-e arra emlékeztet bennünket, hogy a Gonosz jelen van a világban és működik. 1917-ben, az ún. Nagy Októberi Szocialista Forradalom idején megmutatta valódi arcát, a Vörös Sátán uralmának formájában.
Sokáig ünnepeltették az emberekkel ezt a gyászos napot, felvonulásokat szerveztek, amelyeken „önként és dalolva” részt kellett vennie mindenkinek, ha nem akart gondot okozni magának és családjának. Tehát kötelezték az embereket, csak azt hirdették, hogy mindez önkéntes… Felfedezhetünk itt némi aggasztó párhuzamot a napjainkban Szlovákiában elrendelt „önkéntes” teszteléssel is, ami, ha valaki dolgozni és normálisan élni szeretne, valójában kötelező, ahogy annak idején. Hova vezet mindez?
Modern világunkban is gyakorta tanúi lehetünk annak az igyekezetnek, amely arra irányul, hogy mindent, ami régi, azt elavultnak, ósdinak, maradinak állítson be. A piac a reklám segítségével arra ösztökéli az embert, hogy dobja el azt, ami régi és cserélje le a legújabbra. A fogyasztói társadalomban szédületes sebességgel változik a kínálat – a fogyasztó pedig kénytelen megvásárolni az újabb és újabb termékeket, ha lépést akar tartani a „haladással”. Mert megdönthetetlen elv a mai ember számára, hogy: „A haladás valami önmagában jó dolog.” Ezt a „megdönthetetlen” elvet bírálva tette fel a kérdést filozófia-órán dr. Bolberitz Pál, néhai professzorom: De mindegy az is, hogy milyen a haladás iránya? Lehet negatív és pozitív irányba is haladni…
Az ún. „felvilágosult” gondolkodás szerint az emberiség a fejlődés útján pozitív irányban halad. Eszerint minél tovább fejlődik az emberiség, a világ annál szebb, jobb és igazabb lesz körülötte. A középkor „sötétségét” felváltja az emberi értelem és tudomány ragyogó világossága…
Pedig ha körülnézünk a mi „fejlett” korunkban, akkor a Prédikátorral együtt megállapíthatjuk: „Semmi sem új a nap alatt.”(Préd 1,10)
Az emberi gonoszság megnyilvánulásai: a hazugság, a gyilkolás, a másik ember megalázása évezredek óta meghatározzák az emberiség történetét, sőt egyre ördögibb formát öltenek. Divatos dolog manapság kárhoztatni az inkvizíció, a keresztes háborúk vagy a vallásháborúk szörnyűségeit – de gondoljunk csak arra, milyen kegyetlenségekre képes korunkban is az ember: felidézve a sztálini rémtetteket, a vietnami vagy éppen a palesztinai, iraki véres háborúkat.
A múlt, úgy tűnik, nem szolgál tanulságul a mai ember számára. Hiába akar a múltra fátylat borítani, mégis megismétli az előző korok bűneit és hibáit. Múltunk értékeit azonban nem tagadhatjuk meg.
Nem szabad megsemmisíteni az emberi gőgtől vezérelve mindazt, ami az ember erkölcsi felemelkedését szolgálta és szolgálhatja ma is.
A kommunista diktatúra éveiben megtapasztalhattuk, hogy „új embert” kívántak formálni belőlünk: Isten nélkül élő „emberfeletti” embert. Ki is adták a jelszót: „A múltat végképp eltörölni!” Ennek jegyében meg is indult a pusztítás: a vallást, az Isten-hitet gyökerestül akarták kigyomlálni az emberekből. Sajnos, az új „demokratikus” rendszerben is vannak, akik azt akarják, hogy múltunkról elfeledkezzünk: az Európai Unió alkotmányában például nem történik említés sem Istenről, sem pedig a keresztény hagyományokról.
Amerikában s most már Európában is folyik a keresztények üldözése, hitük miatt gyilkolnak meg embereket, felgyújtanak, meggyaláznak templomokat!
Sokan szeretnék azt is, hogy nemzeti múltunk emlékei is a feledés ködébe vesszenek. Újra és újra be akarnak minket olvasztani az idegen közegbe, fel akarják számolni kultúránkat, hitünket. Sokszor nem a külső ellenség fenyeget bennünket a leginkább, hanem az önfeladás, az idegen eszméknek és hatalmaknak való önként behódolás hajlama rágja alattomos féregként nemzetünk testét. Feladatunk a „haladás és fejlődés” e modern korában sem könnyebb, mint egykor a történelem viharai közepette: Nem szabad igazodnunk mindenáron a divatos szellemi áramlatokhoz és a világ hatalmasainak pillanatnyi szeszélyeihez, hanem meg kell maradnunk azon az úton, amelyet Szent István és nemzetünk szentjei kijelöltek a számunkra!
Ha nem így cselekszünk, a múltunkkal együtt minket is eltörölnek a föld színéről azok, akik gyűlölnek mindent, ami keresztény és magyar.
