Illusztráció: pixabay.com

Nyolcvankét évvel ezelőtt – legalább rövid időre – felcsillant egy reménysugár. Az első bécsi döntés nyomán a cseh megszállás alatt sínylődő felvidéki, magyarlakta területek többsége újraegyesült a megcsonkított Magyarországgal. A háború borzalmai miatt azonban a magyarság nem tudta maradéktalanul átérezni az idegen rabságból való megszabadulás fölött érzett örömét. Aztán jött Beneš, a kitelepítések, a bolsevik rémuralom. 1989 – a Vörös Sátán bukása – után újra reménykedni kezdett a felvidéki magyarság, ám gyorsan kijózanodott, miután a régi elvtársak ezúttal nemzeti köpönyegre váltva folytatták az üldözésünket, a fokozatos megsemmisítésünkre irányuló intézkedéseikkel.

Az Európai Unióba ugyancsak sokan vetették közülünk bizodalmukat, remélve, hogy az majd megoldást hoz minden nemzetiségi problémára. Hamarosan azonban

kiderült, hogy egy álmessiás csalta lépre őket, mert az EU értékközösség helyett csupán érdekközösségként működik, ahol a gazdagabb és erősebb országok félgyarmatként kezelik az újonnan csatlakozott államokat, miközben nem sokat törődnek a nemzeti kisebbségek jogaival.

A legnagyobb csalódást a felvidéki magyarság számára talán a fájdalmas emlékű magyarországi népszavazás jelentette, ahol kiderült, hogy a csonkaországi lakosság többsége – a nemzetidegen kormány propagandájának hatására – „kiszavazott” minket a nemzetből.

Azután éreztük, hogy egyre inkább felbátorodtak a magyarellenes szlovák erők, hiszen tudták, hogy magunkra vagyunk hagyatva.

Így nyugodtan keresztülvitték a magyar közösséget feldaraboló közigazgatási elrendezést – amelynek sikerén felbuzdulva még a katolikus egyházmegyéket is a magyarok számára hátrányosan osztották fel.

Az akkori, nemzeti-szocialista szlovák vezetés az addig elért sikerek fényében még inkább fokozta a magyarellenes harcot, és szisztematikusan haladt a végső megoldás („Endlösung”) irányába. Amint a nemzet megittasodott vezére, a zsolnai Janó, harciasan kiadta a parancsot: „tankokkal vonulunk Budapestre!”, azt „lájtosabb” csomagolásban, de ugyanolyan engesztelhetetlen magyargyűlölettel szajkózta a szlovák „elit” többi tagja is.

A szóbeli agressziót pedig követte a tettlegesség. Ennek áldozatává vált Malina Hedvig és sok más, szélsőséges nacionalisták által megfélemlített felvidéki magyar ember.
De mindez még tovább volt fokozható! Hiszen amit magyarellenes cselekedetként eddig egyének vittek végbe – a hivatalos szlovák szervek cinkos odakacsintásával – azt

2008. november 1-jén, Dunaszerdahelyen, a DAC-Slovan mérkőzésen maga az állami erőszakszervezet, a szlovák rendőrség is megismételte: ártatlan felvidéki és magyarországi magyar embereket támadott meg indokolatlanul és brutálisan!

Égi csodának köszönhető, hogy a kegyetlen rendőrterrornak nem volt halálos áldozata, habár egy felvidéki magyar fiatalembert de facto a halálból hoztak vissza, miután újraélesztették!

A párját ritkító atrocitást máig sem vizsgálták ki, 12 év után, amikor most már a „Magyarok Nagy Barátja” uralkodik a Felvidéken korlátlan hatalommal, s egymásnak adják a kilincset palotája kapujában a mai magyar vezetők…

Szerencsére, az anyaországban azóta már nemzeti kormány van és támogatja a külhoni magyarságot, sok támadást el is szenved emiatt. Nekünk azonban továbbra is élesztgetnünk kell a magyarországi, az európai, s főleg a szlovákiai közvélemény lelkiismeretét!

A megfélemlítés, a terror légköre nem válhat honossá a XXI. század Európájában!

Mi, felvidéki magyarok békében szeretnénk élni szülőföldünkön, egyenrangú félként minden nemzettel! Nem adjuk fel identitásunkat, jogainkat! Nem vonulunk bárgyún bégető birkaként a vágóhídra!

Kérhetjük, velünk együttérző magyar testvéreink, valamint a más nemzetekhez tartozó jóakaratú emberek segítségét, s fordulhatunk a nemzetközi fórumokhoz, de elsősorban rajtunk áll, hogy megmaradunk-e magyarnak!

82 évvel ezelőtt eleink még hittek a magyar feltámadásban, s tenni is tudtak érte. Ma – amikor a magyarság rohamosan pusztul és elkorcsosodik – rajtunk függ a magyar nemzet megsemmisülése vagy feltámadása, s ezért nagy a felelősségünk Isten színe előtt. Ébresszenek fel bennünket tespedtségünkből Deák Ferenc bölcs szavai:

„Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.”