Születésnapja alkalmából felkerestük Stoffán György írót, újságírót, aki, bár ritkán esik szó róla, kiváló történész is, és jelenleg Magyarország egyik legismertebb egyháztörténet-, és ezen belül Zadravecz- és Mindszenty-kutatója. Rendkívüli tudását gyakran igénybe veszik a történész kollégák is, felhasználva kutatási eredményeit. Több művét is felhasználták már államvizsga és doktori dolgozat alapjául. Őt kérdeztük történészi munkájáról, kutatásairól, életéről.
Mi sarkallta arra, hogy történelemmel foglalkozzon?
Beleszülettem. Olyan környezetben nőttem fel, amelyben kikerülhetetlen volt a történelem iránti érdeklődés, vonzalom. A kommunista diktatúrában suttogva mesélték családom históriáját, amely visszavitt egészen az 1260-as évekig.
A budai ferenceseknél az öreg, Gulágot, Andrássy utat megjárt, vagy a Felvidékről, a tótok bosszúja elől Budára menekült barátok sem a kornak „megfelelő” történelmet tanították, mesélték a gyerekeknek…
Igaz, arról is volt szó, de ez egy más kérdés… Kisgyermekként alkalmam volt találkozni Zadravecz István püspökkel, de ekkor hallottam a 20. század több nagyszerű példaképéről, vértanújáról: Mindszentyről, dr. Bogdánffy Szilárdról, a somlyói páter Fortunátról és Márton Áron püspökről is, akik a kommunizmus áldozatai voltak.
Édesapám egykori cserkészvezetője, Gerritsen Vili bácsi pedig elindított azon az úton, amelyen gróf széki Teleki Pál miniszterelnök Őexcellenciája meggyilkolásának bizonyítékait keresem azóta is, eredményesen. Professzorom, dr. Szántó Konrád atya pedig, mind egyháztörténetből, mind teológiai ismeretekből felkészített. Faddy Otmár, szintén ferences szerzetes és korábban Majsai Mór, a Magyar Szentföld megálmodója „cizellálták” a tudásomat és olyan ismeretekkel halmoztak el, amelyeket akkor egyetemi előadáson nem lehetett hallani… tehát számomra különleges kegyelem volt, hogy ezeket a nagyszerű embereket ismerhettem és tanulhattam tőlük. Hadd említsem meg dr. nagykállói Kállay Miklós miniszterelnök fiát is, Kállay Miklóst, aki az Angelika kávéházban képezte az érdeklődő fiatalokat politika- és társadalomtudományokból. A kurzusokat Faddy Otmár ferences szerzetes szervezte titokban. Ezeken a kurzusokon tanultam és ebből élek ma is. A családomban is számos történelmi személyiség volt. Hogy csak a legnagyobbakat említsem: Steiner Fülöp volt székesfehérvári püspök, vagy Grősz József kalocsai érsek.
Tehát, számomra a történelemtudomány mind civilként, mind katolikus újságíró-, íróként megkerülhetetlen. Édesapám miszlókai és szepességi származása pedig egyenes út a felvidéki magyarság történelmének kutatásához. Ezt Halmay Paskál, volt kassai ferences házfőnök, később budai hitoktatóm erősítette meg bennem.
Sok írásában, tanulmányában, könyvében hangsúlyozza Magyarország és a Kárpát-medence egységét. Szinte kétlaki életet él, hiszen évtizedek óta otthon érzi magát Erdélyben éppúgy, mint szülővárosában, Budapesten, vagy lakhelyén, a Fejér megyei Besnyőn. Hogyan lehetséges ez?
Ez is – mint már lassan minden, amit csinálok – évtizedekre tekint vissza. Az általános iskolában Benedek Elek unokája, Lengyel Mária volt az osztályfőnököm, és magyar-történelem tanárom. Ő nem sokat törődött a kommunista előírásokkal, amelyek szerint nem lehetett volna beszélni, tanítani Erdélyről, Trianonról, székelyekről, partiumi magyarságról. Mária néni minden órán valahogy becsempészte a tananyagba az elcsatolt magyar területek iránti érdeklődés felkeltését. Mesélt nagyapjáról, Benedek apóról, akivel nyári estéken a kisbaconi villa teraszán kártyáztak, a székelyekről, akik megfordultak a háznál, és elmesélte, miként menekültek el Barótról Budapestre, amikor az oláhok betörtek.
Ennek tudható, hogy bennem erős vonzalom alakult ki Erdélyt illetően. Negyvenöt éve járok Erdélybe és odakötnek a baráti szálak, szerelmek, találkozások és nagy beszélgetések erdélyi püspökökkel, az erdélyi arisztokrácia ottmaradt tagjaival. Sütő András barátomnál is sokszor megfordulhattam. A forradalom előtt és után Tőkés Lászlónál is több alkalommal – mint a Panoráma munkatársa – jártam. Később már nem riporterként, hanem lelki, szellemi harcostársként, talán nem túlzok, ha azt mondom: barátként.
És megemlítem a temesvári főrabbit, Neumann Ernőt, akitől szintén rengeteget tanultam. Évtizedekkel ezelőtt elmondta, hogy jönnek olyan idők, amelyekben ma élünk, és, hogy miként kell ezeket az időket túlélni. A túlélésre pedig, egy másik jó barát, Réthy Mihály parajdi tiszteletes úr volt az etalonom, akit meghurcoltak, aljas vádakkal illettek, felajánlották neki az útlevelet is az oláhok, ő azonban ottmaradt és szenvedte a veréseket, de nem hagyta el a rábízott népet.
A felvidéki kutatásoknak mi a fő iránya?
Ez egy érdekes téma, amivel nem sokan foglalkoztak eddig. A Trianon utáni magyar katolikus és református egyház helyzete a Felvidéken. Azért nem publikáltam még ebben a témában, mert igen kellemetlen, és azt hiszem, ma egyelőre kimondhatatlan tényeket kellene közreadnom a vatikáni magyar politikát illetően, valamint a felvidéki magyar papok és lelkészek drámai sorsát tekintve.
Kevesen tudják, hogy bosszúból Csernoch János esztergomi érsek testvérét is megölték a megszállók… A Vatikán pedig nem volt kegyes a magyar katolikusokkal szemben ezekben az időkben – sem! Az egyháztörténészi munka nem hálás feladat, mert az ember keze – szája – jobban be van kötve, mint a világi történelemmel foglalkozóké.
Sokkal több szempontot kell figyelembe venni ahhoz, hogy hiteles és ugyanakkor az elvárásoknak is megfelelő, de a valóságot is teljes mértékben tükröző publikációk jelenjenek meg. Sok száz oldal egyelőre az íróasztal fiókjában, a külső tárolók memóriájában marad…
Miben tér el az ön történészi munkája a megszokottól?
Sokban. Először is nem minősítem mások kutatásait, állításait, ahogyan ez ma szokás történészi körökben. Nem függök a politikától semmiben, és nem pénzért kutatom azokat a területeket, amelyeket a régiek rám bíztak. Én végzem a munkámat, bizonyítok és hála Istennek ezzel a csendes és csak olykor-olykor publikált munkával többet elérek, mint a nagyhangú, politikától és anyagiaktól függők.
Mint említettem, én még első kézből is kaphattam információkat, és ettől válik logikusan is bizonyítottá, bizonyíthatóvá mindaz, amit letettem az asztalra. Újságíróként pedig részleteket is van módom közölni, ha annak idejét látom vagy szükségét érzem. Ezt korán felfedeztem és volt egy időszak az életemben a rendszerváltás körül, amikor hat-nyolc lapban publikáltam egyszerre, és mindenhová más és más információkat tudtam írni, az érdeklődési körnek megfelelően. Izgalmas korszak volt! Ma már a szabad, magyar és keresztény újságírás erősen leszűkített keretek között létezik Magyarországon, így a lehetőségek is erősen megváltoztak. A lényeget azért le lehet írni, és van is rá érdeklődés. Ám, ma már itt jobb a helyzet, mint a korábban irigyelt Nyugaton. És ez némileg vigasztaló…
Milyen a viszonya ma Erdéllyel, a Kárpát-haza gondolattal a rendszerváltás után 32 évvel?
Ez a viszony nem változik. Az ember nem mond le semmiről, amit eleink hagytak ránk. A Kárpát-haza számomra Magyarországot jelenti, és a határokat nem a politika, hanem az érzelmeim húzzák meg. Amikor Csángóföldön járok, tudom, hogy határon kívül, de magyarok között járok, és ez jó érzés. Amikor az árva gyermekekhez Dévára, a pálosokhoz Hargitafürdőre, vagy a barátokhoz Csíksomlyóra megyek, akkor viszont nem érzem, hogy idegen földön lennék.
A Székelyföldön, Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben sem érzem, hogy egy másik országban járok, mert a tudatom és a lelkem azt diktálja, amit Budapesten, Besnyőn vagy Sopronban érzek: otthon vagyok, saját országomban.
Régen, amikor Jakab Antalhoz vagy Bálint Lajoshoz mentem, akkor Erdély püspökéhez, érsekéhez mentem Gyulafehérvárra, és nem Romániába, Alba Iuliára… és bizony alapigazságokat hallottam Jakab püspök úrtól is. Ezek közül egy már végre közszájon forog, Tőkés Lászlónak köszönhetően, akinek elmondtam Jakab püspök gondolatait, ő pedig, egy európai uniós felszólalásában nagyon bölcsen világgá kürtölte:
A kereszténység és a magyarság egy! Ha elválasztjuk a kettőt, akkor az olyan, mint amikor a testet elhagyja a lélek. Az a halál!”
És ez a mondat elhangzott végre a Jakab Antalról szóló dokumentumfilmben, amelyet a Duna TV készített. Jó volna egy hasonló filmet látni Tempfli püspök úrról is. Ő is sokat szenvedett és harcolt a magyarságért, Nagyváradért, és sikerült is visszaszereznie a püspöki palotát. Számos alkalommal megfordultam a Kanonoksoron és minden találkozás lelki feltöltődés volt. Tempfli püspök olyan főpásztor volt, akinek a közelségében az ember csak jó tudott lenni… Ritka kisugárzása volt, tele kegyelmi ajándékokkal!
Mely művei kötődnek Erdélyhez?
Eddig megírt és megjelent könyveim mindegyike kötődik Erdélyhez… és az összes elcsatolt terülthez, hiszen a természetes irredentizmus, a ragaszkodás a lelkemben él, így ennek a szellemében tudok csak írni. Erdélyi vonatkozású, és minden olvasómnak ajánlott könyveim közül két gasztronómiatörténeti könyvet ajánlanék. Régi emlékeket, találkozásokat, beszélgetéseket is leírok a ferences rendi szakácstudományon kívül. Receptek százait sorakoztatom fel benne, miközben ott vannak az emlékek is. A könyv 1693-tól napjainkig követi az erdélyi ferences konyha fejlődését. Az „alapanyagot”, amit feldolgoztam a könyvekben, az esztelneki ferences házfőnöktől, Szilveszter testvértől kaptam, aki maga is nagy mestere a gyógynövényeknek és az azokból készíthető gyógypárlatoknak. Talán hamarosan újra kiadásra kerülhetnek az Erdélyi Szalon Kiadó gondozásában – immár egy kötetben.
Az évtizedek során rengeteg interjút készített uralkodókkal, vezető politikusokkal, főpapokkal. Melyek a legemlékezetesebb találkozások ezek közül?
Sok ilyen találkozásom és visszatérő találkozásom volt kis híján fél évszázados pályám alatt. Ezek közül egy különösen kedves a számomra: Kölley Gyurka bácsit, az Európai Magyar Cserkészek tiszteletbeli és örökös elnökét elkísértem a müncheni érsekségre. Gyurka bácsi az évi rendes „Kárpátalja” cserkésztáborra akart támogatást kérni a müncheni érsektől. Az érsek úr – ha jól emlékszem –, Friedrich Wetter igen kedvesen fogadott, beszélgettünk Magyarországról és a kelet-európai változásokról. A beszélgetésbe bekapcsolódott az éppen látogatóban, Münchenben tartózkodó Joseph Aloisius Ratzinger bíboros, korábbi müncheni érsek is. Ebédidő lévén, Kölley Gyurka bácsit és engem is meginvitált Wetter érsek úr a refektóriumba. Így elmondhatom, hogy (a későbbi) XVI. Benedekkel együtt ebédelhettem 1991-ben. Igaz, Kölley Gyurka bácsi kissé elégedetlennek tűnt a látogatás után: „Na, ezekből sem lehet egy fillér támogatást sem kivasalni… de legalább imádkoznak értünk, és még jól is laktunk” – mondta nevetve a mindig fiatal lelkületű, sokat szenvedett öregcserkész, akinek életrajzát sikerült kiadnom a rendszerváltásnak mondott időszak után, Magyarországon, „Értetek és miattatok” címmel.
Egyháztörténészként egyszerre foglalkozott és foglalkozik a múlttal és a jelennel. Melyek voltak a legemlékezetesebb momentumai ennek a nem mindennapi munkának?
Minden pillanata emlékezetes. Hiszen olyan korban dolgozom, amely kor nyugodtan nevezhető történelminek 1989 óta, napjainkig. A Zadravecz-, Mindszenty-, Teleki-kutatás is érdekes és nagyon behatárolt, hiszen vannak események, tények, amelyeket nem szabad vagy nem illik emlegetni, de olyanok is vannak, amelyeknek a kimondásával inkább ártanánk. Átmeneti állapotban vagyunk egy diktatúra és egy polgári állam között, miközben egy másik, új, meglehetősen szokatlan életszemléletű, a kereszténységet minden ízében elvető, európai diktatúra veszélyével nézünk farkasszemet. Így tehát a múlt és a jelen, a jelen és a jövő együtt alkotja a munkám lényegét… Történelem volt Mindszenty hazahozatala, amelynek minden eseményén ott voltam, vagy Szent II. János Pál pápa magyarországi látogatása, amikor irányítottam a kollégákat Esztergomtól Pécsig, és javítgattam a tudósításokat, mert az egyházi újságírás nem igazán ment a korábban szoci újságíró elvtársaknak. Közben pedig rettegtünk néhányan, akik tudtunk a moszkvai eseményekről, hiszen az akkori értesüléseink szerint a KGB a Hősök terén tervezte lelőni a pápát…
Hatalmas kihívást jelenthetett és rengeteg munka előzhette meg a még szakmai berkekben is nagy visszhangot kiváltott könyvét, amelyben gróf Teleki Pál halálának körülményeiről írt…
Rengeteg dokumentum jutott a birtokomba az évtizedek során… Személyesen beszélhettem szemtanúkkal, és a kutatásaimról könyvet is írtam, amelyet már háromszor bővítettem, adtam ki.
Barátom, Vígh Sándor filmet készített a Teleki-gyilkosságról, amelyben könyvemet kiegészítve, rendőrségi és más szakembereket kérdezett a Teleki-ügy tisztázása érdekében. Hála Istennek a szakemberek is a gyilkosság mellett tették le a voksukat. Tehát a majd húszéves kutatómunkám nem volt hiábavaló.
Már csak a NAT-ba kellene végre belefoglalni a valós tényt… de ez még sokat várat magára. Sajnos, ma is azt tanítják, hogy a miniszterelnök öngyilkos lett…
Jelenleg min dolgozik?
Elkészült a „Sum paratus” című könyvem, amely Mindszenty bíboros-hercegprímás utolsó, emigrációban töltött négy esztendejét mutatja be, kicsit másképpen, mint ahogyan azt megszoktuk. Az érseki székből való eltávolításának és temetésének történetét, valamint a hazahozatala körül kialakult méltatlan eseményeket is belefoglaltam.
Egyháztörténeti szempontból és a magyar történelem szempontjából is kiemelkedő jelentőségű ez a mű. Mi inspirálta a megírására?
A kormány támogatja a történelem újraértékelését és a rárakódott hazugságok eltávolítását, aminek éppen itt volt már az ideje. Az egyháztörténelem is tartalmaz efféle bizarr igaztalanságokat, amelyekkel le kell számolni.
Mindszentyt már kikiáltották szentnek, hazaárulónak, mindennek… de Mindszentyt, mint embert, mint szenvedő, de szenvedése ellenére is kitartó egyházfőt kevesen ismerik. Kevesen ismerik a humoros, felszabadult, nyugdíjas főpapot, aki államférfiakat és más politikusokat is képes volt a magyarság oldalára állítani néhány szóval, egy-egy levéllel… gondolattal.
Én az eddig ismerttől teljesen eltérően, egy másik Mindszentyről írtam.
Olvasói olyan termékeny írónak ismerik Önt, aki sohasem áll le. Következő könyvének mi lesz a témája?
Valóban, új könyv van készülőben… egy olyan könyv, amilyet talán még senki nem írt a rendszerváltás óta. Mesélek az Olvasónak. Elmesélem, hogy én mibe születtem bele, és az eltelt hatvanhárom év alatt az a világ miért, kik miatt és hogyan vált azzá, amivé vált. Azzá, amiben ma élnünk. Nem tudhatom, mennyi időm van még, és ezért az sarkall ennek a könyvnek a megírására, amit János evangéliumában olvashatunk: „Ha megmaradtok a szavamban, valóban a tanítványaim vagytok, és megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz.” (Jn. 8, 32.) Igyekeztem mindig az igazságot leírni, leplezetlenül és őszintén. Most, ebben az új könyvben összefoglalom… nevekkel, eseményekkel, tényekkel… a szomorú valóságot.
Köszönöm szépen az interjút! Isten éltesse sokáig erőben, egészségben!
(Az interjú a duol.hu hírportálon megjelent beszélgetés teljes változata)
