Szent II. János Pál pápa kezdeményezésére 1993-tól február 11-én a katolikus egyház a betegekre irányítja a figyelmet. A jeles nap célját a szent életű pápa így fogalmazta meg: „Isten egész népe szenteljen kellő figyelmet a betegeknek és segítse elő a szenvedés megértését”.
A nemzetközi emléknap az 1858. február 11-ei lourdes-i jelenéshez kapcsolódik. Ezen a napon a francia Pireneusok lábánál, Lourdes-ban, rőzsegyűjtés közben egy barlangnál látomása volt a tizennégy esztendős Bernadett Soubirous-nak, egy beteges, szegény sorsú kislánynak.
Összesen tizennyolc alkalommal jelent meg a lánynak a Szűzanya
Bernadett a látomásában nem azonosította a Szűzanyát és „Hölgy”-nek nevezte, csodaszép asszonynak. Miként mindenki más, plébánosa is kételkedett a szavában. Arra buzdította Bernadettet, kérdezze meg a hölgy nevét.
A jelenések július 16-áig folytatódtak, a „Hölgy” összesen tizennyolc alkalommal jelent meg a lánynak, minden alkalommal bűnbánatot és engesztelést kérve.
Március 25-én nevét is elárulta: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.” Ez az üzenet (melyet Bernadett, az egyszerű kis parasztlány nem értett) meggyőzte a világot a látomások hitelességéről.
Négy évvel korábban ugyanis, 1854. december 8-án IX. Pius dogmaként hirdette ki, hogy Szűz Mária fogantatásának első pillanatától kezdve mentes volt az áteredő bűntől, és a megszentelő kegyelem állapotában volt. Ezt a korabeli hitetlen világ nagy gúnyolódással fogadta.
A jelenések idején elragadtatásában Bernadett természetfelettien megszépült, tisztaság és megilletődöttség sugárzott belőle, annyira, hogy a szemlélők között még a legkeményebb szívűek szemébe is könnyek szöktek.
Az utolsó jelenéskor a Szűzanya megígérte a lánynak, hogy boldoggá teszi, de nem itt, nem a földön.
A barlangnál történt jelenések és a forrásnál egymást követő gyógyulások a hívő és a hitetlen világot egyaránt megmozgatták. Lourdes a világ legnagyobb Mária-kegyhelyévé vált, a reménység forrásává, ahol sokan meggyógyultak és meggyógyulnak a mai napig.
A jelenések helyén 1864-ben templomot építettek, amelynek IX. Pius pápa bazilika címet és előjogokat adományozott. Lourdes-ban a zarándokok száma évente több mint félmillió és a természetes módon meg nem magyarázható gyógyulások száma is több ezerre tehető.
A jelenések utáni években Bernadett sokat szenvedett, zaklatták, vádolták, vallatták, sokszor ellenséges szándékkal. Türelemmel fogadott mindenkit, és mindig nyílt egyszerűséggel és őszinteséggel válaszolt a kérdésekre.
Ugyanakkor menekült mindentől, ami felhívhatta rá a figyelmet, soha senkitől egy fillért sem fogadott el, még családja javára sem. Legnagyobb vágya az volt, hogy eltűnhessen a világ szeme elől. 1866-ban felvételt nyert a nevers-i iskola- és szeretetnővérek Saint-Gilgard-kolostorába.
Rendi neve Marie-Bernard lett
A noviciátust Isten iskolájaként járta végig. A novícia-mesternő és a főnöknő egyaránt attól félt, hogy Bernadettet kevéllyé és beképzeltté teszik a jelenések. Ezért úgy gondolták, minden alkalmat meg kell ragadniuk, hogy megalázzák.
Bernadett azonban felismerte az igazságot, mely teljesen áthatotta: az ember semmi, semmire nem képes, semmije nincs, ami nem Isten ajándéka volna és nem a kegyelem műve lenne az emberben.
Ezért készséggel fogadott minden megalázást, s mindenben és minden mögött Isten akaratát látta:
Ha erősödik a vihar, emlékezni akarok Urunk szavára: „Ne félj, én vagyok!” Ha elöljáróim vagy társaim megaláznak, nyomban hálát akarok adni érte az Úrnak, és szívesen veszem a bántó szót, hogy egy lépéssel közelebb kerülhessek Istenhez.
Bernadett a kolostorban sokat betegeskedett
Ha nem volt ágyhoz kötve, akkor a betegszobában szolgálta testvéreit. Légszomja haláláig kísérte. Tüdővérzések és egyéb komplikációk léptek fel nála, s különösen nagy kínokat okozott neki jobb térdének gyulladása.
1879. április 16-án, harmincöt évesen halt meg Nevers-ben. Utolsó szavai ezek voltak: „Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja, imádkozz értem, szegény bűnösért!”
Teste nem látott romlást, ma is épen őrzik a nevers-i kolostor templomában. XI. Pius 1925-ben boldoggá, 1933-ban szentté avatta. Szent Bernadettet a betegek védőszentjeként tiszteli az egyház.
Február 11-én, a betegek világnapján a katolikus templomokban, intézményekben, kórházakban, a papok kiszolgáltatják a betegek szentségét mindazoknak, akik kérik.
A szertartásról Szent Jakab tanúskodik, a Jakab Apostol Levele 5,14-15-ös versben.
„Beteg valaki közületek? Hívassa el az Egyház papjait, és azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a beteget, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer.”
A hagyomány e szertartásban az egyház hét szentségének egyikeként ismerhető fel.
A betegek kenete szentségének célja, hogy különleges kegyelmet hozzon a keresztény ember számára, aki a súlyos betegség vagy az öregség nehézségeit tapasztalja.
A betegek kenete nemcsak a halálveszélyben lévők szentsége. Ezért fölvételére már az az időszak is biztosan alkalmas, amikor a hívő élete betegség vagy öregség miatt kezd veszélybe kerülni.
Valahányszor egy keresztény ember súlyosan megbetegedik, fölveheti a szent kenetet, illetve megismételheti, ha állapota súlyosbodik.
A betegek kenetét a papok szolgáltatják ki, a feladásához a püspök, vagy szükség esetén a pap által megáldott olajat használnak.
E szentség kiszolgáltatásának lényeges része a beteg homlokának és kezének (a latin szertartásban) vagy egyéb testrészeinek (a keleti szertartásokban) megkenése, melyet a pap e szentség sajátos kegyelmét kérő, liturgikus imája kísér.
„E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!”
Mint minden szentség, a betegek kenete is liturgikus és közösségi cselekmény, így kiszolgáltatásához (amennyiben lehetséges s megoldható) szükséges a szentgyónás, szentáldozás és a szentmisén való részvétel.
A jelenlegi járványhelyzetre hivatkozva, az európai országok közt egyedül Szlovákiában elrendelték a templomok bezárását, így a hívő közösség nem járulhat a betegek kenetének felvételéhez.
Papjaink közül sokan vállalják azt a szolgálatot, amikor lehetőség szerint, kérésre a betegekhez látogatnak, valamint a kórházakban, szociális otthonokban kiszolgáltatják a betegek kenetét a rászorulóknak és az utolsó kenetet a haldoklóknak.
