Alig egy hónap választ el minket attól, hogy kisebb-nagyobb szünetekkel megszakított, karanténban töltött teljes egy évet tudjunk magunk mögött. Bár a napjaink, mint a mókuskerék, kevés változással, csaknem mindig ugyanúgy, ugyanolyan hangulatban telnek el, a szélesebb képet nézve olybá tűnik, az idő ijesztő sebességgel száll el felettünk.
A napok, hetek és hónapok összefolynak
Minap, mikor édesanyám rákérdezett, egészen pontosan mióta is vagyunk itthon, karanténban: nem tudtam rá teljesen magabiztosan válaszolni. November eleje? Október vége? Esetleg már a szeptemberi hónap végét is a négy fal között, számítógép előtt ülve kellett töltenünk? Nem is emlékszem már, mikor voltam utoljára a gimnázium folyosóin, s félő, hogy ez a helyzet még egy jó ideig változatlan marad.
Az online órákra való csatlakozás, különböző platformok állandó használata már-már annyira megszokottá és nélkülözhetetlenné vált a mindennapi életünkben, hogy ideges izgalommal tölt el annak a tudata: valamikor a jövőben visszatérünk majd a „normális”, megszokott kerékvágásba, s valószínűnek tartom, hogy ezeket a karantén alatt felvett, technikától függő szokásokat éppolyan nehéz lesz majd levetkezni magunkról, mint amennyire nehéz volt azokhoz tavaly márciustól hozzászoknunk.
Nem csupán emberi kapcsolataink ápolását nehezítette meg az elmúlt év, az emberségünk és mentális egészségünk is meglehetősen sérülni látszik.
Fásult hangulatban telnek a napok, egyre gyakrabban érzékelem magamon a motiváció hiányát, s gyakorta kedvetlenséget látok az online órák alatt az osztálytársaim, tanáraim szemében, szintúgy a családom és a tükörképem esetében is.
Rendszeresen eszembe jutnak egy tanárom szavai, aki arra igyekezett ösztönözni minket, hogy a négy fal között próbáljunk meg könyveket és filmeket használni afféle alternatívaként utazás és saját tapasztalatként megélt élmények gyűjtése helyett.
Fotó: SJG
Az olvasás és művészetek iránti szenvedélyemnek köszönhetően egész eddigi életemben közel álltak hozzám a könyvek, filmek, mégis gyakran érzem úgy, hogy a lapok, betűk és hangos mozgóképek tömkelege, bármily szép is, már egyszerűen nem elég.
Hiányoznak életünkből a legalapvetőbb, legegyszerűbb emberi impulzusok
Természetesen nem csupán negatív és sötét gondolatokat szeretnék megosztani a kedves olvasókkal!
Előzőleg már többször említettem, hogy személy szerint örömömet lelem az önművelésben. Az elmúlt hetekben az iskolán és tanuláson kívül a maradék energiámat és figyelmemet leginkább nyelvtanulásra fordítottam, valamint a karácsonyi ünnepek óta a zongora billentyűivel is ismerkedni igyekszem, kisebb-nagyobb sikerrel.
Ezek mellett a Selye János Gimnázium Diákönkormányzata ismét aktív szerepet igyekszik játszani a gimnázium diákjainak életében, s a DÖK elnökeként természetesen a lehető legtöbbet igyekszem kihozni magamból.
A legújabb, egyelőre még próbaidőben levő akciónkkal az iskolánk diákjainak szeretnénk könnyebbé tenni az online formában történő ismerkedést, barátságok építését – osztályok, évfolyamok között.
Szeretnék néhány szóban, érintőlegesen említést tenni az alapiskolák alsó tagozatosainak és a középiskolák végzőseinek visszatéréséről is. Személy szerint nem tartom jó, sőt, bátorkodom azt mondani, észszerű lépésnek.
A távoktatás a tanároknak és diákoknak egyaránt megerőltető
A tanároknak sokkal inkább megerőltető, ahogyan persze a diákoknak is – mindezeket számításba véve közel kivitelezhetetlen, és nem tartom valószínűnek, hogy huzamosabb ideig tudna majd működni ilyen módon a tanítás.
Bár a jelen esetben terjedő, mindenféle irányból és kérdéses forrásból hallható információk nem mindig bizonyulnak feltétlenül megbízhatónak, remélem, mihamarabb elkezdenek érkezni a valóban megbízható, biztató hírek a vakcinával kapcsolatban, hiszen ez lehetne az olykor sötét és bizonytalan korszak végéhez vezető úton megtett első lépés.
(Mikulec Amina, a Selye János Gimnázium DÖK elnöke/Felvidék.ma)
