(Fotó: Papp Sándor archívuma)

Most mi van?! Az lettem és kész! Nekem ne mondja meg senki, hogy nem lehetek szlovák. Szlovákiában élünk, itt mindenki szlovák. Jól van, na, nem mindenki, mert a szomszéd cigánygyerek az nem szlovák. Ő nem lehet szlovák, hiszen cigánynak született, anyja, apja is cigány volt.

Igaz az én édesanyám meg édesapám se volt szlovák, de én már fejlődök. Olyan jó szlováknak lenni! Olyan izgi! Divatos! Magyarnak lenni az olyan öreges, mint amikor hazamegyek a faluba anyáékhoz. Azok a régi bútorok, a maradi hengerminták a falon, meg az az öreg szag. Olyanok, mintha nem is itt élnének Szlovákiában. A múltkor is olyan ciki volt, elmentem otthon anyával a helyi üzletbe és magyarul beszélt hangosan az eladóval, akivel régi barátok. Rá is szóltam, hogy anya, azért ne legyél már ennyire maradi, te nem tudod, hogy hol élsz?! Értetlenül nézett rám, aztán egész délután csak szótlanul sütötte a palacsintát. Én meg csak néztem a Facebook-sztorikat a szlovák hírességekről. Mégiscsak jó, ha az ember intelligens és tudja, hogy milyen a szlovák élet.

Amikor hazaértem, kicsomagoltam a gyerekeknek a palacsintát. Sztarká küldi nektek, mondtam örömmel a gyerekeknek, akik aztán boldogan és fülig nutellásan nézték egész este velem a szlovák tévét. Egyszer csak felpattant mellőlem a kisebbik és kiviharzott a konyhába, egyenes bele a táskámba, és onnan kiabált vissza nekem, hogy mást már nem küldött nagymama? Sztarká! – kiáltottam neki, hogy jól neveljem őt, de mire kimondtam már bent is volt mellettem és egy képet szorongatott. Ez te vagy anya? – kérdezte tőlem. Maminka! – emeltem a hangom, miközben ő a fotót szinte az arcomba tolta. Nézem, nézem… igen én, meg a többiek… Mennyi sok kismenyasszony! – kiált fel és nevet a maszatos szájával. Igen, azok, megfordítom a fényképet, rajta tintás tollal ez áll:

elsőáldozási emlék Kálmán atyától. Soha ne feledd a hitedet és soha ne tagadd meg a magyarságodat!

Alatta az összes elsőáldozó társam ákombákom aláírása. Ezt kaptuk és adtuk akkor egymásnak emlékül.

Akkor milyen jó volt, sóhajtok, de az már a régen volt, jobb lesz ez így a gyerekeknek is a szlovák iskolában. Alkalmazkodni kell, meg modernnek lenni.

Késő van már, de én még görgetem az ágyban a mobilomat, valakik azon veszekednek, hogy Bratislava vagy Pozsony… milyen hülyék, hát persze hogy Bratislava. Ott a gyerek történelemkönyvében is, hogy itt már akkor is Szlovákia volt, amikor az ősember a barlang falára rajzolt mamutot, meg a magyarok is csak elnyomták a szlovákokat.

A ködös késő éjszakában álmatlanul forgolódik az ágyában egy idős özvegyasszony.

Vajon megtalálta-e a lányom a táskájába bedugott régi fényképet – ez forog a fejében, és kimegy a konyhába vizet inni, de a hideg padlón rálép valamire. Sóhajtva lehajol és felveszi. Egy kis hajcsat, az unokája csatja, biztosan akkor esett ki a lánya táskájából, amikor azt induláskor lazán a vállára dobta.

Visszafekszik, markában szorítja a parányi hajcsatot, és azt az altatót dúdolja könnyek között, amelyiket mindig a pici lányának énekelt esténként. Csendesen álomba sírja magát. Kint az égbolton lassan fordulnak a csillagok.

Álmában Kálmán atyát látja az oltár előtt, amint a gyerekeknek mondja: Soha ne feledd a hitedet és soha ne tagadd meg a magyarságodat!

(Papp Sándor/Felvidék.ma)