Nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1941. április 11-én vette kezdetét az 1938–1941 közötti országgyarapítás utolsó fejezete, a Délvidék visszafoglalása. A német támadás következtében széthullott Jugoszláviában élő, őshonos magyar nemzetrész védelme érdekében kezdett hadműveleteket a Magyar Királyi Honvédség. A Délvidék visszatérésével azonban a Magyar Királyság végzetes kényszerpályára került.
1941 tavaszán a német hadigépezet titokban már a Szovjetunió elleni háborúra készülődött, s ebben a helyzetben a Harmadik Birodalom számára fontos volt, hogy semmi se veszélyeztesse hadműveleteinek sikerét és csapatai hátában béke honoljon. Ezért is bírt nagy jelentőséggel, hogy Magyarország, Románia, Szlovákia és Bulgária után 1941. március 25-én Jugoszlávia is csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, és úgy tűnt, a Balkánon Görögországot sikerül elszigetelni, ahol angol expedíciós erők is tartózkodtak. Két nappal később azonban a volt jugoszláv vezérkari főnök, Dusan Simovič hadseregtábornok irányításával angolbarát tisztek sikeres puccsot hajtottak végre – amelynek hátterében a brit titkosszolgálat állt –, Pál régensherceget környezetével együtt félreállították, és nagykorúsítva a 17 éves II. Pétert, uralkodói jogaiba helyezték. Az új király Simovič tábornokot nevezte ki miniszterelnöknek, aki megnemtámadási szerződés megkötését javasolta a németeknek.
Ez keresztülhúzta a Führer számításait, ezért parancsba adta Jugoszlávia megtámadását, számolva az olaszok és a bolgárok bekapcsolódásával.
A németek ekkor elérkezettnek látták az időt, és benyújtották revíziós segítségükért a számlát, amellyel gróf széki Teleki Pál miniszterelnök félelmei váltak valóra.
A Führer Horthy Miklós kormányzónak küldött levelet, amelyben elismerte a magyar területi követelések jogosságát, s azt kérte, hogy a Wehrmacht magyar területről is indíthasson támadást Jugoszlávia ellen, és ahhoz a honvédség is csatlakozzon. A kormányzó válaszában engedélyezte a német csapatok felvonulását és reményét fejezte ki, hogy a támadásba rövid időn belül bekapcsolódik a honvédség. Előbb a minisztertanács, majd április 1-jén a Legfelső Honvédelmi Tanács ült össze és Teleki javaslatára három kitételt fogalmazott meg, amelyek közül bármely megvalósul, a honvédség megkezdheti délvidéki hadműveleteit: ha a jugoszláv állami keretek felbomlanak (egyúttal az örök barátsági szerződés is érvényét veszti), ha a térségben hatalmi légüres tér keletkezik, ha a délvidéki magyar nemzetrészt bármily veszély fenyegetné. A miniszterelnök titokban értesítette szorult helyzetünkről a briteket és az amerikaiakat, akik nem bizonyultak megértőnek és a britek kertelés nélkül kijelentették, ha Magyarország engedélyezi, hogy a németek átvonuljanak területén, megszakítják a diplomáciai kapcsolatokat, és
ha a honvédség részese lesz a jugoszláviai hadműveleteknek, az hadüzenetet von maga után.
A miniszterelnök úgy érezte, hogy politikai műve – a békés területi revízió és az 1939 szeptemberében meghirdetett fegyveres semlegesség – válhat semmissé, ezért reménytelenségében csak egy megoldással számolt, az öngyilkossággal.
Április 6-án megindult a német támadás Jugoszlávia ellen, megtorlásként a jugoszláv légierő magyar településeket (Körmend, Zalaegerszeg, Pécs, Siklós, Kelebia, Szeged) és vasúti szerelvényeket bombázott. Jó pár, a jugoszláv granicsárok által provokált határincidensre is sor került, de ezeket nem követték magyar válaszlépések. A Független Horvát Állam április 10-i kikiáltása új helyzetet teremtett, így a széthullott Jugoszláviában élő magyar nemzetrész védelmére siethetett a magyar politikai és katonai vezetés. A Gorondy-Novák Elemér altábornagy parancsnoksága alatti magyar királyi 3. honvéd hadsereg (budapesti I., pécsi IV. és szegedi V. hadtest), a gyorshadtest, a folyami dandár, valamint néhány Fővezérség-közvetlen csapattest mozgósítására április 4. és 6. között került sor és az alakulatokat – 10 gyalog-, 2 gépkocsizó-, 2 lovas-, 1 repülő- és 1 folyami dandárt – április 11-ig felvonultatták a déli határon, amelynek túloldalán a jugoszláv 1. hadsereg 3 gyalog-, 1 lovas- és 1 erődhadosztálya csoportosult.
A támadás megindítását április 13-ára tűzték ki, de a német sikerek miatt előbbre hozták az időpontot, mert vélelmezhető volt, ha a honvédség késlekedve csatlakozik a hadműveletekhez, akkor meghiúsulhat a Délvidék visszaszerzése.
A magyar csapatok így április 11-én, nagypéntek délután fél kettőkor kezdték meg a határátlépést, amely előtt kihirdették a kormányzó hadparancsát:
„Honvédek! A kötelesség ismét arra szólít bennünket, hogy elszakított magyar véreink segítségére siessünk. Mindig bevált katonai erényeitekre és fegyelmetekre építve bízom benne, hogy ezt az új feladatot is tökéletesen fogjátok megoldani. A magyarok Istene és a nemzet minden gondolata most is veletek van. Előre az 1000 éves déli határokra.”
A németek hamar megroppantották a jugoszláv védelmet, a honvédség villámháborúja pedig három nap alatt sikerrel járt, visszafoglalták a Bácskát és a Baranya-háromszöget, majd április 16-án puskalövés nélkül bevonultak a Muraközbe és a Muravidékre.
Magyarország területe 11 417 km²-rel és 1.02.5508 lakossal gyarapodott, közülük 36,6% volt magyar, 19% német és 16% szerb.
1938 és 1941 között javarészt vér nélkül gyarapodott a Magyar Királyság területe 172.149 km²-re, lakossága 14,6 millió főre, ám geopolitikai helyzetünk miatt egyre jobban a németek oldalára sodródtunk, akik ezt kihasználták.
Az utolsó országgyarapítás teljesen más volt, mint a felvidéki vagy az erdélyi virágesős „csókhadjárat”. A honvédeket csupán a magyarlakta településeken várták örömmel, a svábok hűvös és kimért módon, míg a szerbek többnyire ellenségesen. Szabadkán, Zomborban, Újvidéken, és másutt is az ott megbúvó csetnikek diverzáns és szabotőr cselekményeikkel nemcsak a lakosságot terrorizálták, hanem a bevonuló honvédek soraiban is zavart okoztak. Miután ezek a szerb fegyveresek nem viseltek egyenruhát, a partizánokhoz hasonlóan rájuk sem vonatkozott a hadijog és ha fegyverekkel a kezükben fogták el őket, nem volt számukra irgalom.
Horváth László altábornagy, a IV. hadtest parancsnoka április 14-i parancsában olvashatjuk az alábbiakat: „Beérkezett jelentések szerint az elfoglalt területeken csetnikek garázdálkodnak. Ezeket ki kell irtani.
A seregtest parancsnokságokat felhatalmazom, hogy a szükséghez képest túszokat szedjenek és mindenkit, akit lőfegyverrel a kézben találnak, agyonlövethessék. Az önkényes eltávozás és lövöldözés elkerülésére elrendelem, hogy a legénységet az elhelyezési körletben együtt kell tartani.
A körletek elhagyását és az őrszolgálatot a legfeszesebben kell szabályozni. Az alkohol fogyasztását meg kell akadályozni.” A budapesti „József Nádor” 2. honvéd gyalogezred közvetlen rohamszázadának parancsnoka, nemes eszenyi Eszenyi László főhadnagy arról számolt be emlékirataiban, hogy „ezredparancsnokunk a genfi egyezmény szellemében azt a parancsot adta ki a csapatoknak, hogy a polgári ruhában támadó orvlövészeket a helyszínen ki kell végezni.”
Zomborban április 12. óta a IV. hadtest részei harcban álltak a csetnikekkel. A hadtestparancsnok utasítást adott hirdetmények kihelyezésére, polgárőrség felállítására és az elfogott csetnikek kivégzésére. Fekete József hadapród őrmester, a kaposvári 36. honvéd gyalogezred I. zászlóaljának szakaszparancsnoka visszaemlékezésében megörökítette az eseményeket: „Április 14-én a lövöldözés tovább tart. Városszerte kutatás kezdődik az orvlövészek felderítésére. Alagútról is beszélnek, amely a középületeket összeköti. Századkörletünket is áthelyezzük a városcentrumban lévő kiürült tanítóképző intézetbe. Itt később vaklárma keletkezik az épület aláaknázásáról. Ez nem bizonyul igaznak. A felderítő manővereket is megkönnyíti, hogy délutánra már majdnem minden lakóházon látható egy fehér lepedő vagy törülköző, amely a lakók békés szándékáról tanúskodik. A város felett megjelenik egy saját repülőgép is, amely röplapokat szór. Ezeken három nyelven megfogalmazva kérik az orvlövészeket a tevékenység abbahagyására és figyelmeztetnek az engedetlenség következményeire. Sztentori tétel, ha a lövöldözés tovább tart, akkor a katonaságot a városból kivonják és a várost tüzérségi tűzzel rommá lövetik.
A harmadik napra elcsendesednek a fegyverek. A városba kezd az élet visszatérni. Törzslakók és megszállók kimért tartózkodással közlekednek. A polgári külsőkből nem lehet lemérni a hovatartozást. Ez igen lelassítja az új állapotok elfogadtatását.
A katonaságnál összetartás van érvényben. A gyakorlatoztatások is csak az utcán történnek. Pár nap múlva ez is oldódik.”
Szilágyi István tartalékos zászlós már szívet melengető élményekről számolt be: „Közeledtünk utunk végcélja, Bácsfeketehegy felé. Közben már leereszkedett az este, amikor a kocsisor bekanyarodott az egyik mellékútra, hogy elfoglaljuk kijelölt szállásainkat. Színmagyar utca volt,
a házakon vidáman lengtek a piros-fehér-zöld lobogók, az emberek mosolyogva álltak az út szélén, és amikor, eltörődötten az aznapi 46 kilométeres lovaglástól, leugrottam a lóról, egyszerre tízen is invitáltak. Az emberek ragyogó arccal ugráltak le a kocsikról, mindenki érezte, hogy megérkeztünk és egyben hazaérkeztünk.
A hatalmas udvarok kapui kitárultak, és sorban behajtottak a kocsik. A lovakat meleg istállók várták, a gazda kivezette saját jószágát, hogy a fáradt vendégnek helyet biztosítson. Félórával a megérkezésünk után már a legénység és a lovak fedett helyen voltak, az embereket behívták a szobákba, hogy vetett ágyban pihenhessék az út fáradalmait. Az egyik udvarból sertéspörkölt ínycsiklandozó illata szállt kifelé, a szakácsok készítették a fűszeres katonakosztot. A közeli péknél hófehér kenyeret vásároltam a legénység számára. A lovak a meleg istálló sötétjében ropogtatták a jó szagú szénát.”
Akadtak humoros esetek is, mint például a jászberényi 2/III. zászlóaljnál. Az első délvidéki település birtokbavételekor a 2/III. géppuskás század vonatának nyoma veszett. Fecske Sándor tartalékos zászlós, géppuskás szakaszparancsnok indult megkeresésére, s a következőket jelentette parancsnokának: „(…) alázatosan jelentem, a község felderítve, a lakosság ünneplőben, balra előre a vendéglő, de semmi innivaló, kenyeret, túrót, hagymát szereztem, rádiót a lövegtől balra lévő házban lehet hallgatni, a lányok csinosak, a vonat az X utca sarkán leállott, várja az elhelyezési körlet kijelölését.”
A Délvidék visszaszerzése során a honvédség véres vesztesége 21 tiszt és 708 honvéd volt. A hadműveletek idején 15 ezer jugoszláv katona esett hadifogságba, a honvédek 100 db löveget és nagy mennyiségű gyalogsági fegyverzetet zsákmányoltak.
A helyzet hasonló volt, mint 1939 márciusában, amikor Csehszlovákia széthullott, és a magyar hadműveletek eredményeként visszatért Kárpátalja, ám akkor a franciák és az angolok hallgattak.
1941-ben a Wehrmacht támadása zúzta szét a jugoszláv államiságot, a honvédség pedig csak akkor kezdte meg hadműveleteit, miután a horvátok kikiáltották függetlenségüket. A magyar politikai vezetés azonban hiába fogalmazta meg proklamációját, a britek megszakították a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal, az amerikaiak erre még nem szánták el magukat, a szovjetek pedig képmutató módon hazarendelték budapesti követüket.
A Barbarossa-hadművelet két hónappal később, 1941. június 22-én indult meg. A Harmadik Birodalom mellé sorra felzárkóztak a hazánkkal szomszédos államok, és a „bolsevizmus elleni keresztes hadjáratból” Magyarország sem maradhatott ki, ha területgyarapodásait meg akarta tartani. Fizetnie kellett, méghozzá a drága magyar vérrel.
Babucs Zoltán
hadtörténész
