Martin Klus külügyi államtitkárral ott hagytuk abba, hogy talált egy magához hasonló kaliberű bohócot a magyar bennszülöttek között, nevezetesen Simon Zsoltot, s az immáron védjeggyé vált Klus-féle nagyarcú, befeszítős, ingujj alól kikandikáló toronyórás fotó erejéig előbb nevezett biodíszlet társaságában elsírta, hogy neki mennyire fontos a felvidéki magyarokkal folytatott párbeszéd, ezért vérzik az ő szíve a feszültségek miatt. Most ott folytatjuk, hogy ezt a két lábon járó diplomáciai katasztrófát persona non grata-nak nyilvánították egy pozsonyi kocsmában, több kormánytag társaságában – kifejezve ezzel a vendéglátóhely tulajdonosának véleményét arról, hogy mit gondolnak a bohóckormány úgynevezett „válságkezeléséről”.
Itt jegyezzük meg: ennek a kitiltásnak már éppen ideje volt. Le a kalappal a krimó előtt, megtette azt, amit a fél világnak rég meg kellett volna már tennie. Mármint a világ azon felének, amelyik egyáltalán valaha is hallott Szlovákiáról, melynek államjogi alapjai finoman szólva is kétségesek.
S itt térünk rá rögtön a lényegre: Martin Klus külügyi államtitkárnak soha nem kellett a szomszédba (pláne nem Zsolnára az emeritus magyarfaló Janko Slotához) mennie némi magyargyűlöletért, emlékezetes módon emlegette annak idején a magyar állampolgárság kapcsán a Krímet és Kelet-Ukrajnát stb. No és persze még inkább emlékezetes, hogy
a talpig liberális européer politikus semmi esetre sem tekinti aggályosnak a Beneš-dekrétumokat. Érthető módon, hiszen, mint fentebb utaltunk rá, ez Szlovákia létének alapja. Ezek nélkül a Földhivatal lenne a világ legelfoglaltabb intézménye…
Nos, minden idők egyik leggyengébb képességű vezető beosztású külügyi tisztviselője, Martin Klus a közösségi médiában fakadt ki a pozsonyi vendéglőből való kitiltás miatt. Ahogy az a magafajta belső éjsötétekre jellemző, szereti a közösségi médiát. Itt szokta például perrel fenyegetni azokat a magánszemélyeket, akik csúnyákat mondanak róla. Csak igazán extrém esetben, amikor már némi náculással vádolják (amit márpedig minden további nélkül meg lehet tenni, mert aki a kollektív bűnösségben hisz, az egy nyomorult barnainges, punktum), akkor fenyegeti a sajtót perrel, ahogy azt tette szerkesztőségünkkel is.
Tehát a közösségi médiában nem bírta leplezni sértődöttségét a kiutasítás miatt, s krokodilkönnyek kíséretében nyávogta bele a világba, hogy egyrészt nem érti, hogy ilyen nehéz idők után hogy becsülhetik ennyire kevéssé a leendő ügyfeleket a vendéglőben.
Illetve, és ez aztán az igazán bájos épp tőle: a kollektív bűnösség elvének alkalmazását fájlalta.
Így:
„Az ehhez hasonló hozzászólásokat elnézve úgy tűnik, mintha az egész járványt példának okáért én találtam volna ki, és hihetetlenül élveztem volna, hogy tönkretehetem az emberek életét (…) De arra is kíváncsi vagyok, mi köze van a környezetvédelmi miniszternek vagy a kulturális államtitkárnak a gasztrobizniszhez? A múltban már volt tapasztalatunk a kollektív bűnösség elvével, és mindannyian tudjuk, hogy mi lett a vége. Úgy gondolom, hogy mindenkit egy kalap alá venni messzemenően túlzás.”
Mit lehet erre mondani? Kedves államtitkár úr, azt hiszem, életében először végre igazat tetszett csuklani. A kollektív bűnösség nagyon nagyon csúnya dolog.
Ebben az országban – pontosan ennek a mesterséges kreálmánynak egy előző, szintén mesterségesen kreált verziójában – ezen elvek mentén pakolták fel a néniket-bácsikat-gyerekeket a marhavagonba és zsuppolták ki a szülőföldjükről.
Abban egyetérthetünk, hogy egy komplett nemzetrészt így kinyírni náci tempó. Aki ilyet csinál, az náci, és az is az, aki évtizedekkel később mindezt védelmébe veszi. Stimmel?
Egy vendéglátóipari egységből való kiebrudalás meg a marhavagon között még a külügyi államtitkári bársonyszékben ülve is van különbség – csak annak észrevételéhez két fontos biológiai hozzávalóra van szükség: szívre, és működő agysejtekre….
