Tavaly a békediktátum aláírásának századik évfordulóját elmosta a koronavírus, s nekünk, magyaroknak nem adatott meg a méltó megemlékezés lehetősége, ezért a belőlünk jóllakott országok államalkotó nemzetei elégedetten dörzsölhették tenyerüket. Az idei nemzeti gyásznapon a Rongyos Gárda 1921-es honmentő tevékenységének ismertetésével hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a legreménytelenebb helyzetben is érdemes volt szembeszállni a párizsi békecsinálókkal.
Az 1919. április 18-án létrejött Rongyos Gárda tevékenységét a fősodorhoz tartozó „nemzeti” történészek többnyire a proletárdiktatúra bedőlését követő rendcsináláshoz, az ún. „fehérterror”-hoz kötik – természetesen azt kellően túlhangsúlyozva –,
az 1921-es nyugat-magyarországi felkelésben betöltött szerepüket vagy az 1938-as felvidéki, 1939-es kárpátaljai tevékenységüket leginkább elbagatellizálják.
Héjjas Iván, Ostenburg-Moravek Gyula, Francia Kiss Mihály, Kaszala Károly, Prónay Pál. Az „osztályharcos sulykolás” eredményeként e névsort olvasva szinte mindenkinek az 1919-es „fehérterror” jut eszébe.
Pedig az egykori jászkun huszártiszt, Prónay Pál és Héjjas Iván tartalékos repülő főhadnagy fentebb említett bajtársaikkal együtt voltak azok, akik száz esztendővel ezelőtt kirobbantották a nyugat-magyarországi felkelést, amely kiharcolta a soproni népszavazást.
Trianon után sokan gondolhatták, hogy a háborúvesztés, a Károlyi-féle esztelenül pacifista, ország- és nemzetvesztő hőzöngés, a tanácskommün vérgőzös időszaka, a teljes kifosztással és kizsigereléssel felérő román, szerb és csehszlovák megszállás, majd a nemzet torkát átvágó békediktátum után rosszabb már nem következhet. Ám 1921 újabb próbatételek elé állította a Horthy Miklós kormányzó vezette, külpolitikailag teljesen elszigetelt, a békediktátum által megnyomorított csonka Magyarországot.
Az önmagából kivetkőzött szociáldemokrata Ausztria, a saint-germaini és a trianoni béke értelmében Magyarország testéből megkapta Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati részét, beleértve Sopron városát és környékét, nehogy létrejöjjön a Balatontól nyugatra tervezett csehszlovák–délszláv korridor.
A békecsinálók másik, nem titkolt szándéka az volt, hogy a háborúvesztes Ausztriát megjutalmazzák az Őrvidékkel azért, hogy nemet mondjon az Anschlussra.
1921. augusztus 20-án Sopronban tüntetés zajlott, a „póncikterek” nem akarták, hogy Sopron Ödenburg legyen. Träger Ernő visszaemlékezése szerint
„öklök százai emelkedtek a magasba, és Ausztriát átkozó hangok törtek fel a tömegből. Az antanthatalmak megbízottjai megrendülten néztek körül, és meghatotta őket a Magyarország iránti hűség és ragaszkodás”.
Mivel augusztus 29-én kellett átadni Sopront az osztrákoknak, a magyar hivatalok kiürítették az átadandó területeket, és a városból a Nemzeti Hadsereg is kivonult. Gróf Sigray Antal kormánybiztos ügyelt az átadás-átvételre, a közrendet pedig az Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy vezette II. csendőrtartalék-zászlóalj kakastollasai vigyázták. A helyiek úgy tartották, hogy „Sopron magyar kincs, ezer éve az”, „Sopron a soproniaké”, ezért kérték Prónay Pál alezredes, az 1. vadászzászlóalj parancsnokának segítségét, aki erről a következőkben számolt be:
„több soproni polgár, Thurner [Mihály] polgármesterrel az élén, felkerestek Budapesten, a Nádor laktanyában, mint utolsó mentsvárukat. – Uram segítsen! Nyugat-Magyarországot át kell adni – ez már befejezett tény –, csináljon valamit, legalább Sopront mentsük meg stb. (…) A föntiek hallatára azonnal megtettem úgy magában a zászlóaljban, valamint a vele összeköttetésben álló irredenta szerveknél a szükséges intézkedéseket.”
A Dél-Erdélyből menekült Maderspach Viktor tartalékos honvéd huszárszázados szerint „hivatalos katonáék nem csinálnak irredentát” és „1921 augusztus havában nyilvánvaló lett, hogy a magyar kormány elvesztette azt a diplomáciai hadjáratot, melyet Nyugat-Magyarország megmentése érdekében folytatott. Bekövetkezett az idő, amidőn hazánk ezen kulturális tekintetben pótolhatatlan értékű területének megmentésére a társadalmi szervezeteknek kellett akcióba lépniük.”
A rendkívül feszült helyzetben Magyarország külpolitikai mozgástere a nullára csökkent, és a bennünket körülvevő új államalakulatok csak az alkalomra vártak, hogy újból ránk támadjanak. A magyar kormány hivatalosan nem támogathatta a felkelőket, de titokban kormánymegbízottként Gömbös Gyula szolgálaton kívüli vezérkari százados is részt vett a felkelés szervezésében, kirobbantásában és támogatásában. A Nyugat-magyarországi Liga és más irredenta szervezetek, egyesületek toborzásba kezdtek, csakúgy, mint a soproni Ifjúsági Kör, amelynek frontot járt tagjai a következő tartalmú „felkelő-behívókat” küldték ki: „Kedves Barátom! A haza hív. Kényszer nincs. Aki teheti, önként és azonnal jöjjön el Sopronba, ahol ellátásáról gondoskodunk.”
Augusztus 28-án osztrák csendőrök lépték át a történelmi határt, hogy elfoglalják a kiürített területeket, azonban Ágfalvánál Francia Kiss Mihály gyalogos altiszt, Kaszala Károly repülő altiszt és Maderspach Viktor huszárszázados rongyosai tűzharcban szorították vissza a gyalogsági nehézfegyverzettel betörőket.
Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy csendőrei bevonultak Sopronba, hogy megakadályozzák a város és környéke átadását, Ágfalvát és Brennbergbányát is visszavették, s a harcokban
nagy segítségükre volt a Rongyos Gárda, amelyben hazaszerető, antibolsevista, gazdag haditapasztalatokkal rendelkező tisztek, altisztek és katonák (a fentebb említett személyek mellett Héjjas Iván tartalékos repülő főhadnagy), a hajdanvolt Székely Hadosztály katonái, Kecskemét környéki parasztemberek, soproni főiskolások, magyaróvári gazdászok, pesti műegyetemisták, menekült selmecbányai akadémisták, sőt, albán és bosnyák népfelkelők is küzdöttek. Ostenburg-Moravek őrnagy megfogadta, harc nélkül nem adja fel a várost, kijelentve: akkor „akkor élve nem hagyom el Sopront”.
Héjjas Iván emberei Sopron mellett több helyütt is felszedték a síneket, hogy elvágják az osztrákok utánpótlását. A Lajta és a Pinka vidékén kitört a mintegy két hónapig tartó nyugat-magyarországi felkelés, amelynek 200 kilométeres arcvonalán öt „felkelő hadsereg” tevékenykedett, s katonáit a magyar vasutasok mindenütt támogatták. A Sopron környéki harcokban huszonnégy felkelő esett el, egy pedig betegségben halt meg. Ahmed bosnyák katona, Baracsi László hentesmester, Ehn István, Gubicza Ákos főiskolás, Hanus Ferenc Károly műegyetemi hallgató, Kalocsay Imre hadnagy, magyaróvári főiskolás, Lossonczy Antal műegyetemi hallgató, Machatsek Gyula tartalékos hadapród őrmester, soproni főiskolás, Makó István, Nemetz Ferenc szegedi tanító, Németh István, Papp tizedes, Párvy Kornél László Komárom vármegyei főszolgabíró, Pehm Ferenc pénzügyi tisztviselő, Roskovits főhadnagy, Schmidt vendéglős, Szabó József szakaszvezető, Szechányi Elemér tartalékos zászlós, soproni főiskolás, Tóth Mihály tizedes, Válik László, Váló Mihály, Vámossy Tibor műegyetemi hallgató és három ismeretlen felkelő. Somogyváry Gyula És mégis élünk című regénye az ő emléküket is hirdeti.
A felkelők (akiket az osztrákok banditáknak tituláltak, a külföldi sajtó pedig inszurgenseknek) az általuk birtokolt területen – megmentendő azt a Lajtán túli „vörös szennyáradattól” –
1921. október 4-én kikiáltották a Lajtabánságot, amelynek bánjává Prónay Pált (Doborján Pál néven) választották. A 4000 négyzetkilométer területű, 200 ezer lakosú, kérészéletű államalakulat bevételei fedezésére vámot szedett, bélyeget is kiadott, már létezésével is segítette a magyar kormányt politikai célkitűzései elérésében, hiszen a második sikertelen királypuccs után, olasz közvetítésnek köszönhetően Magyarország és Ausztria tárgyalóasztalhoz ült Velencében.
A magyar fél vállalta, hogy kiüríti a felkelők kezén lévő területeket, Ausztria pedig elfogadta, hogy Sopron és vidéke hovatartozásának kérdésében népszavazás döntsön.
1921. december 14–16. között Sopron és nyolc, Sopron környéki falu (Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk és Sopronbánfalva) döntött úgy, hogy nem kér az osztrák uralomból, így került vissza 355 négyzetkilométer és 50 ezer 20 fő a magyar Szent Koronához, amellyel Sopron méltán érdemelte ki a „Civitas fidelissima” címet.
Horthy Miklós kormányzó visszaemlékezése szerint a soproni népszavazás jelentősége önmagán túlmutatott, hiszen reményt adott a békés revízióra, és „a Magyarország köré font börtönfalakon megnyílt az első rés”.
Igaza volt: 1923 márciusában Szentpéterfa és tíz Vas vármegyei falu, aztán 1924. február 15-én Somoskő és Somoskőújfalu következett, bizonyítva, hogy a „békeszerződések nem örökkévalóak”.
Babucs Zoltán, hadtörténész
