Kassa bombázásával kapcsolatosan eljutottunk a kérdéshez, kinek állt érdekében? Láttuk, a németeknek akkor még nem. Az Unternehmen Barbarosa terv nem számolt Magyarországgal, mint hadviselő féllel. A terv néhány hetes villámháborút feltételezett, így a gyenge és elavult magyar haderőre nem tartott igényt. Franz Halder tábornok, akkor a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke 1941. március 17-én a következőket jegyezte föl naplójába: „Magyarország nem megbízható. Nincs alapja annak, hogy Oroszország ellen csatasorba állítsuk.” A német–magyar „összeesküvést” ma már senki sem tartja fenntarthatónak.
A magyar katonai vezetés inkább támogatta a hadba lépést, a magyar politikai vezetés óvatos volt és jobbnak látta, ha ebből kimaradunk. A kassai bombázás viszont eldöntötte a kérdést. Sokat elárul, hogy Hitler kancellár emiatt dühöngött. Ahogy Romsics Ignác történész legújabb nyilatkozatában kifejti, elhamarkodott volt a döntés. De kimaradni a háborúból a németek oldalán csak csoda folytán lett volna lehetséges.
A gyászünnepségekről szóló cikk
Az előző részben szóltunk Ondřej Andrle cseh pilótáról, akiről 1942-ben az a hír terjedt el, ő bombázhatta szovjet géppel Kassát.
Ennek köszönhetően, vagy teljesen függetlenül, elterjedt az a nézet, hogy szlovák területről szálltak föl a pilóták, megszökve a szlovák hadseregből átrepültek a Szovjetunióba és közben bosszúból, hogy Kassát elcsatolták Csehszlovákiától, megbombázták azt!
Ahogy Cséfalvay Ferenc pozsonyi hadtörténész 1991-es kassai előadásában világosan kifejtette, a szlovák légierő 1941-ben csak alakulófélben volt, nem volt használható bombázója ebben az időszakban. Ráadásul a Szlovák Állam területéről egy repülőgép-szöktetés sem sikerült a háború folyamán!
Érdekében állt a Szovjetuniónak Magyarországot bombázni? Egyértelműen nem! (A rahói incidensért bocsánatot is kértek!) Akkor mi történhetett? Az egyik feltételezés szerint tévedés történt. Kassa akkor a szlovák–magyar határon feküdt. Ha a szovjet gépek a már ellenségnek számító Szlovákia területét kívánták bombázni, akkor nyilván eltévedtek. Egy feltevés szerint, Eperjes lett volna a célpont, mert ott a német hadvezetésnek híradóközpontja volt. E két város központja hasonlít is egymásra. Orsószerű, észak-déli irányban húzódó tér, melynek közepén templom áll. A két város 30 km-re fekszik egymástól. Itt felmerül az a kérdés is, hogy milyen térképeket használtak a szovjetek akkoriban? Már be volt rajzolva az új, 1938-as szlovák–magyar határ, vagy nem?
Az egyik áldozat
A másik lehetőség, hogy háború kitörése esetén, minden parancsnok páncélszekrényében lapul egy boríték, amelyben utasítások vannak a teendőkkel kapcsolatosan ilyen esetben. Magyarország aláírta az antikomintern paktumot, tehát potenciális ellenségnek számított. Elképzelhető, hogy valamelyik katonai repülőtér parancsnoka ilyen írásbeli utasítást kapott.
Egyes feltevések szerint viszont, a szovjet hadsereg ugyanarra készült, mint a német: támadásra, csak a németek megelőzték őket. Akkor meg ennek a támadási tervnek lehetett része Kassa bombázása és azért került erre sor.
De ezek csak feltevések, melyeket bizonyítani kell!
A dilemmák
Mind a román, mint a szlovák politikai vezetés dilemma előtt állt. Ha Magyarország nem lép be a háborúba, hadserege intakt marad, és esetleg hátba tudja támadni őket, mivel hadseregük a fronton harcol. A románok Dél-Erdélyt féltették, de tarsolyukban volt Hitler ígérete, miszerint a győzelem után – ha derekasan küzdenek – lehetővé válik Észak-Erdély visszaszerzése. Magyarország belerángatásával azonban saját esélyeiket csökkentették volna. Viszont ha a magyar honvédség harcba indul, elhárul a hátbatámadás veszélye. De ha mégis a románok álltak volna a háttérben, honnan tudták már napokkal korábban, hogy Magyarország nem szándékozik csatlakozni a háborúhoz!? Ezt a kérdést szlovák vonatkozásban is feltehetjük.
A román bombázás lehetősége akkor került napirendre, amikor Zolcsák István Sao Pauló-i szerszámgépgyáros hitelesített jegyzőkönyvet készített arról, mi jutott tudomására a kassai bombázástól.
Ez 1981-ben sajtónyilvánosságot kapott. Futárgépét, melyet maga vezetett, 1943. március 27-én 22:15-kor Garamlődnél [vélhetően Garamlöknél] a szovjet tüzérség lelőtte. Először Vácott, majd a Kazán-környéki 119-es hadifogolytáborba internálták. 1947-ben vesegyulladással a kazáni hadifogolykórházba került, ahol a főorvosnő tolmácsa lett. Itt ismerkedett meg Ion Cernaianu román ezredessel, akivel vitába keveredett.
A postapalota ma (Fotó: Balassa Zoltán)
Egy ilyen alkalommal az ezredes azt találta mondani: „Ti még akkor sem akartatok Németország mellé állni, amikor a németek nektek visszaadták Erdélyt. [Ion] Antonescunak [miniszterelnök] kellett bombáztatnia Kassát, hogy részt vegyetek a kereszténységért folytatott harcban…” A gépek állítólag Suceaváról szálltak föl. Ennek a megjegyzésnek Zolcsák akkor nem tulajdonított jelentőséget, hiszen a háború alatt számos várost bombáztak Európa-szerte. A beszélgetés után vagy egy hónappal Cernaianu meghalt. Hagyatékát, mint barátjáét aláíratták vele. Egy jegyzőkönyvet is, melyben a román ezredes megismételte a Kassával kapcsolatos értesüléseit. Félreértés folytán ebben az szerepelt, hogy Zolcsák az egyik Kassát bombázó gép pilótája volt. Ezt tisztázták, hiszen nem a román, hanem a magyar légierőben szolgált. Ezt is jegyzőkönyvbe vették. Zolcsák 1947-ben szabadult…
A román haderő ugyan rendelkezett olyan bombázókkal, melyek – de csakis átépítés után – képesek lettek volna ilyen bombákat Kassára röpíteni. Csakhogy a háború első napjaiban maguk a németek sem zsákmányoltak ilyen, 1941-ben még újnak számító repülőbombákat. A románok még kevésbé, mert június 26-ig az egyesült német–román erőket a szovjetek azonnal visszaszorították, hídfőállásaikat felszámolták.
Felröppentek még további lehetőségek is (a bolgárok voltak!), de ezekre nem érdemes szót fecsérelni, mivel teljesen komolytalan agyszülemények.
A kassai konferencia
1991-ben a bombázás 50. évfordulója alkalmából a Kassai Magyarok Baráti Társasága nemzetközi konferenciát szervezett ebből az alkalomból a Rákóczi Szövetség anyagi támogatásával. Cikksorozatom is sokat merített az ott elhangzott előadásokból. Még sokan el tudtak jönni, akik részesei, szemtanúi voltak az eseményeknek. Borsányi Julián is élt még, de korára való tekintettel részt venni nem tudott. Előadásának ismertetésére azonban sor kerül. Felbecsülhetetlen érdemeket szerzett kutatásaival és azok közzétételével!
Az emléktáblát senki sem koszorúzta meg
„Az első nap vacsorával zárult beszélgetésén már nem voltak olyan hevesek a többségükben idős, a II. világháborút végigharcolt emberek. De csak nem tudták megállni, hogy ne rendezzenek egy közvélemény-kutatást maguk között a provokátor nemzetiségét illetően. Bár az is előfordulhatott, hogy orosz géppel, román pilóta német egyenruhában szlovák sugallatra dobta le iszonyatos terhét Kassára, a szavazás szerint 7-3 arányban a szovjet légierő a felelős a román repülők ellenében.” (b.t.: Majdnem biztos…, Új Hírnök /Miskolc/ 2. évf., 28.sz., 1991.07.18.,)
Összefoglalva a mondottakat, a Szovjetunióval hadban álló egyik félnek sem álltak rendelkezésére azon a napon olyan bombázók, melyekkel támadást hajthattak volna végre Kassa ellen. De ilyen 100 kg-os szovjet bombákkal sem rendelkeztek. Egyértelmű érdekükben sem állt Magyarországot belerángatni a háborúba!
Mérlegelési idejük négy napra korlátozódott. Magyarország „önbombázása” sem jön számításba. A Magyar Királyi Honvédség hazafiassága a fő gátló tényező. Rákóczi városát, ahol rokonok, ismerősök, bajtársak laknak, mely húszéves rabságból szabadult a minap, bombázzunk meg? Sajátjainkat gyilkoljuk!? Elképzelhetetlen! Ahogy Gosztonyi Péter berni hadtörténész megfogalmazta: „a magyar vezérkar – akárhogy is vesszük hibáit – nem egy dél-amerikai banánköztársaság kalandor tisztjeiből összeállított csoport volt, akik, hogy harci dicsőséget szerezzenek, ilyen alantas tettre vetemedtek volna.” (Zeley László: Egy hipotézis anatómiája – Román bombázók Kassa ellen, Ország Világ Téli Magazinja 32. évf., 1988.12., 13.)
Az első évforduló
Az első évfordulón Kassa minden házán fekete zászló lengett. Reggel 9-kor a különböző felekezetek templomaiban gyászistentiszteleteket tartottak. A dómban Madarász István megyéspüspök celebrált gyászmisét. A Szent Korona térre – az Országzászlóval szemben – a m. kir. gépkocsizó dandár három díszszázada vonult fel. Fél 11-kor az Országzászlónál tartottak gyászünnepséget. (Ma azon a területen a város címerének fejlődését bemutató angyalszobor áll.) Ezt a katonai helyőrség és a postaigazgatóság rendezte, hiszen a postának több alkalmazottja halt meg akkor. Több országos és helyi előkelőség és a hivatalok tisztviselői, az iskolák tantestületei jelentek meg. Lakatos Géza altábornagy, hadtestparancsnok – később kiugrási miniszterelnök – is jelen volt az ünnepségen, ahol Lukács Béla m. kir. titkos tanácsos, a hadigondozási ügyek tárca nélküli minisztere, a Magyar Élet Pártja országos elnöke tartott „mélyhatású” ünnepi beszédet. A Zenekedvelők Koszorús Dalegyelete a Nem, nem soha! c. dalt és a Szózatot énekelte. Ezután a katonák díszmenetben elvonultak. 12 után a postapalota előtt Schell Péter báró főispán és Pásztor Béla postafőigazgató leplezte le a „vértanúhalált haltak emlékművét” (Gyászünnepségek Kassán, Felvidéki Ujság 5. évf., 143. sz., 1942.06.26., 4.).
Az emléktáblák helye (Fotó: Balassa Zoltán)
Az áldozatok emlékére Terbóts Gábor szobrász és Vass Béla készített emlékművet, melynek közepén kőből faragott repülőbomba állt. Felirata szerint: „Vértanúk vére áztatta Kassa földjét 1941. június 26-án, amikor a városunk ellen intézett orosz bolsevista légi orvtámadás bombái 8 katona és 21 békés polgár életét kioltották. E galád támadás megtorlására szólította legfőbb Hadurunk fegyverbe vitéz honvédségünket…” A Postapalota falán a postás áldozatoknak avattak egy emléktáblát, melynek már csak nyomai látszanak. „Kassa városát 1941. június 26-án ért légitámadáskor ebben az épületben hűséges szolgálatuk teljesítése közben életüket vesztették Zsigmond László, Matzon Lajos, Vígh Pál, Reményi István, Takács Ferenc, Hlub Istvánné. Legyen emlékük szent és vértanúságuk erősítsen minket a haza hűséges szolgálatában.”
Az említettek közül az asszony tragikus sorsáról van tudomásom. Ezt fia mesélte el nekem. A postapalota szolgálati lakásában laktak. Ő gyerekként egy játékpuskával játszott azon a napon és meg is célozta a bombázókat, de már akkor robbantak is a bombák. Az édesanyja abban a pillanatban jött ki az udvarra, hogy fiát ebédelni hívja. Hlub Istvánnét csak délután – túl későn – találták meg, amikor a romok között fülbevalóján megcsillant a nap. Hiába részesültek juttatásokban és kedvezményekben, a szeretett édesanyát nem tudta semmi pótolni.
1945-ben pontosabban ismeretlen időpontban lebontották az emlékművet és az emléktábla is eltűnt. Ha a szovjeteknek semmi közük sem lett volna ehhez az eseményhez, akkor még propagandacélokra is kihasználhatták volna. Így viszont árulkodó jelnek is felfogható az emlékmű gyors eltüntetése. Hézselyi László mérnök évekkel ezelőtt kidolgozta az emlékmű rekonstrukciós tervét, s azt a városnak ingyen ajánlotta föl, de azóta sem történt semmi.
Csak 2009 óta emlékeztet ismét szerény, szlovák nyelvű emléktábla erre a tragikus eseményre a főposta falán, mely Zbigniew Nišponský alkotása. Idén senki sem koszorúzta meg!
Az elpusztított emlékmű
A Henszlmann Imre Történelmi Társaság e kerek évfordulóra megemlékezést hirdetett a temetőbe az áldozatok ritkuló sírjához. Kilencen pihennek Kassán. Hárman a zsidó temetőben (2 az ortodox, 1 a neológ részben), a többiek a köztemetőben. Halász György, a Társaság elnöke szomorúan vette tudomásul, hogy nagyon kevesen, főleg idősek jöttek el és hogy a Magyar Főkonzulátus nem képviseltette magát.
Márai Sándor a bombázásról
Nyolc évtizeddel ezelőtt sokkoló és váratlan esemény zavarta meg egy békés város mindennapjait. Az ezzel kapcsolatos döbbenetet Márai Sándor érzékeltette legmélyrehatóbban: „különös hevességgel éreztem azt a fanyar és szomorú csalódást, mely minden életbe eljön egyszer: hogy nincs varázslat és varázskör, az élet mindennél erősebb és kegyetlenebb, nem kínál semmit, azt a személyes területenkívüliséget sem, ami a gyermekkor emlékeinek talapzata. Egyének és népek tragédiáinak egyik legmélyebb oka, hogy az ember nem hisz a veszélyben, míg nem dörömböl közvetlenül otthonának ajtaján. (…) Az ember nem hisz egészen őszintén abban, hogy a szülővárosára bomba eshet. Oxfordra, igen. Nürnbergre, igen. De a Mészáros utcai házra, Kassán?… Ne vicceljetek. A veszélyt, mely örök, mint az élet – melynek egyik legfeltűnőbb sajátsága, hogy életveszélyes –, a történelmi baleset, melynek személyes esélyeit minimálisnak véljük, mint azt, hogy meteor is eshet fejünkre egy nyári éjszakán, csak akkor tudatosítja a legtöbb ember, mikor már bekövetkezett. A kassai bombák nemcsak háztetőket sértettek meg, hanem azt a nehezen elhárítható alapérzést, hogy a gyermekkor mítosza hatalmasabb, mint a világ gonosz erői.” (A kassai bombák, 1941. 09. 28.)
Az emlékmű helye (Fotó: Balassa Zoltán)
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
