A sír - Köteles László felvétele

Gál Sándortól Buzitán vettünk végső búcsút szombaton, június 5-én, ahol termékeny életének utolsó évtizedét töltötte az általa Noé bárkájának nevezett udvaron. Sokan jöttek el közelről és távolról. A 90. zsoltárral kezdődött a református gyászszertartás: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…”, majd Nagy Zsolt búcsi lelkipásztor a Prédikátor könyvére és János evangélistára alapozta mondanivalóját. A prédikátor leszögezi, „Mindennek megszabott ideje van… az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak.” És tovább sorolja: az ültetésnek és kitépésnek, az ölelésnek és az attól való tartózkodásnak, a gyógyításnak, a rombolásnak és építésnek, a sírásnak és nevetésnek, a gyásznak és a táncnak, a megőrzésnek és eldobásnak, az eltépésnek és megvarrásnak, a hallgatásnak és beszédnek, a háborúnak és békének (3, 1-8.). Jánostól a közismert sorokat idézte: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiat adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (3, 16.)

A lelkipásztor azzal kezdte, hogy januárban a posta egy könyvet hozott neki. A címe: Néhány lépés az udvar kövein. Most tehát hallhatjuk Gál Sándor elhalkuló lépéseit. Majd áttekintette az író életpályáját, mely Búcson indult két testvérével együtt. A világháború alatt a katonákat lesi. Majd apjától tanulja a rétek, erdők gazdagságát. Ezért lesz vadász, de nem a ravasz a fontos számára, hanem a természet ölelése. Az irodalom berkeiben mond mesét, vagyis valóságot. Az Éden és Golgota között vezet útja. Néha előveszi apja hegedűjét. Kassai évei alatt legalább 25 könyvet írt. Kézzel, mert úgy hamarább jön az ihlet. Ahogy mondta: „Addig élek, míg írni tudok. És addig írok, míg élek.” Megadatott neki, hogy az utolsó pillanatig alkothatott. Az utolsó rádiós riport már nem készülhetett el, mert jött a vég.

Két héttel a nagy utazás előtt szülőfalujában járt, ahol könyvei ki vannak állítva. Senki sem tudta, hogy búcsúzik. De mindennek rendelt ideje van! 2000-ben életmentő műtéten esett át, így még kapott időt. De most az utókor elkezdődött.

Majd közéleti tevékenységét elevenítette föl és felsorolta kik és mely szervezetek búcsúznak tőle. Végül az ima a gyászról és az isteni vigasztalásról szólt.

Bartal Károly Tamás, nyugalmazott jászóvári apát A jelenések könyvéből indult ki: „Aki győz, (…) annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám… és angyalai előtt.” (3, 5) „Remélem, a győztesek között leszel!” Mint földijétől búcsúzik tőle, hiszen Karva Búccsal szomszédos. „Tiszteltük, szerettük, nagyon fog hiányozni.” Majd hozzá szólt: „Remélem, odaát találkozni fogunk! Nyugodj békében!”

A 42. zsoltár volt a kedvence, így ezt énekeltük el. „Mint a szép híves patakra A szarvas kívánkozik…”

A legszívesebben így emlékezünk rá

A Magyar Művészeti Akadémia nevében Márkus Béla irodalomtörténész, egyetemi tanár búcsúzott tőle. Aligha lehetett volna avatottabb személy erre a küldetésre, hiszen Márkus kismonográfiát írt róla. Ő maga nem tudott eljönni, így sorait felolvasták. Gál Görömbei András temetésén mondott gondolataiból idézett (2013): „Beszédek, koszorúk s a hiány űri mélysége.” Sírt, mert nem hitte, hogy mindenki pótolható. „Voltak, vannak és lesznek is pótolhatatlanok.”

Most nekünk kell rádöbbennünk: „Gál Sándor azzal, hogy elköltözött közülünk, maga is beköltözött a pótolhatatlanok közé.

S még ne is az igen gazdag költői, írói munkássága jusson eszünkbe. Elég csak arra gondolni, ami közéleti, művelődésszervező tevékenységének, nemzetiségi kultúrateremtő munkálkodásának immár több mint fél évszázadon átívelő pályája. Egy nép sorsa volt a tét! És a búcsúzó sorolja vég nélkül: Jókai Napok, Fábry Napok, Csemadok, a kassai Keleti Napló és a miskolci Holnap, Anyanyelvi Konferencia, Magyarok Világszövetsége, Tokaji Írótábor, Magyar Művészeti Akadémia… Egybegyűjtött munkái 16. kötetüknél tartanak.
Ha Németh László tervhalmozó volt, akkor Gál Sándor megtestesült tervteljesítő – tréfálkozott vele egyik költőtársa.

Mihályi Molnár László tanár a Csemadok Területi Választmánya nevében búcsúzott. Szaporodnak a fejfák és sírkeresztek temetőinkben. Az ő elnémult szája hívott össze minket. „Halld meg hát odaát, túl a nagy folyón: itt vagyunk! (…) És tudjuk: itt leszel velünk, amíg emlékezünk.” Felvidéki magyar közösségünk egyik megtartó oszlopát búcsúztatjuk. Rabszíjra fűzték nyelvünket és szülőföldünket. A megfélemlítés, a fosztogatás, a történelemhamisítás folyamatos. „Immár felbérelt janicsárok és megtévesztett világpolgárok hadának támogatásával. Ezt nem szabad tűrnünk! „Erre biztattál, figyelmeztettél minket. Ez az indulat forrt ajkaidra az utolsó leheletig. Ez hatotta át írásaidat is.”

Bárdos Gyula, a Csemadok országos elnöke ebben a szervezetben kifejtett tevékenységét méltatta.

„Nincs feladat, amely elől kitérne. A Csemadok Központi Bizottságának tagjaként követeli, hogy a testület foglaljon állást a magyar iskolák létét veszélyeztető törvénytervezettel szemben, ő is ott van azok között, akiket berendelnek a kommunista párt Mély úti székházába, így próbálva meggyőzni, megfélemlíteni őket. Kiállásuk a tervezet visszavonását eredményezi. És tiltakozik az alkotmánytörvény tervezett módosítása ellen, amelyből kihagyták az 1968-as, a nemzeti kisebbségeket államalkotónak nyilvánító passzust.”

Majd jön 1989 és vele az újabb kihívások. Harc Márai Sándor elfogadásáért. 1991-ben a Csemadok alelnökévé választják, ami sok-sok lemondással járó munkát jelent. Ezért kapta meg 2009-ben – az elsők között – a Csemadok Életmű Díját.

„Sándor! Te mindig azon fáradoztál, hogy az arcunkat felemeljük! Hogy ne legyünk a lehajtott fejűek, a csüngő vállúak arasznyi világából valók. Hogy végre már tudatosítsuk és kimondjuk: van miért felemelnünk az arcunkat és igenis: a világ nekünk is kitárul!” Majd köszönetet mondott közösségi szolgálatáért.

A gyászoló tömeg

Hodossy Gyula elnök a Szlovákiai Magyar írók Társaság nevében hajtott fejet. Gál Sándor egész életében mesét mondott, valóságot. Ez semmitmondó életműnek tűnhet. De nála „bogarak írják az élet törvényeit, nála az akácok ujjas lombja közt pattog a fehérség, s tüzes ostorként kering a múlt. Gál Sándorból az idő, a tér, s az értelem háromszöge pattintotta ki a szót, hogy gyönyörködtessen, hogy értelmet adjon, hogy felfedhessük a titkot. A titkot az ismeretlen madárról, melynek szárnya alatt lerogy az alkonyat, az arc nélküli szobrokról, a márványlapba zárt nemzedékről, az ónos égen megfagyott lépésekről, vagyis… a mi örökségünkről. Isteni tehetsége új műfajt is teremtett: „Nos az öregség bizonyos tekintetben lehet akár új irodalmi műfaj is. Nem napló, nem vers, nem széppróza, de nem is filozófia, hanem ez az egész – együtt!” – vallotta. „Majd megteremtette a létezés műfaját – teszi hozzá Hodossy –, kiindulva alapvető hitéből, miszerint az írás maga a létezés. A létezés értelmét pedig a halál teljesíti be, mert tudja, minden halandó, így maga a halál is meghal, s amikor a halál önmagába hal, akkor elérkezik a mindenség örökkévalósága, amikor szeretetbe ágyazva csak tűz van és szenvedély. Elérkezik a mindenség örökkévalósága és a leírt szó örökkévalósága.”

A leírt szavak is feltámadnak, néha nagy vihart gerjesztve.

„Kedves Sándor, nagyon fogsz hiányozni. Hiányozni fog féktelen lelkesedésed, hitet adó támogatásod.”

Köteles Ágoston a Komáromi Mezőgazdasági Technikum 1959-ben érettségizett IV. A osztálya és a „halálra ítélt iskola” nevében búcsúzott.Ez a háborús generáció különösen fogékony volt kisebbségi létünk iránt és folytonos érdeklődést tanúsított, amelynek Fülöp Rezső osztályfőnök volt a katalizátora. Külön szerencséjük volt, hogy ő tanította a magyar irodalmat. A Sarlós Mozgalom tagja két diplomával rendelkezett, de a hatalom száműzte. Ballagáskor a következő útravalót kapták tőle:

„Legyetek olyan magyarok, mint Arany János volt. Szeressétek úgy a magyar népet, mint Petőfi Sándor szerette. Tudjatok lelkesíteni úgy, mint Vörösmarty Mihály tudott. Tudjatok aggódni úgy, mint Ady Endre tudott. Tudjatok szenvedni úgy, mint József Attila tudott.” És hozzátette: „De egyet ne felejtsetek: nektek legalább kétszer annyit kell tudni, ha azt akarjátok, hogy ne mások irányítsanak titeket, de ti irányítsatok másokat.”

Ebben a szellemben szocializálódtak Komáromban.

Az iskola igazgatójának, a nagy tekintélyű Blabla Károlynak feltűnt, hogy Gál nem jelentkezett felsőoktatású intézménybe, holott kitűnő tanuló volt. Nekiszegezte a kérdést: Te miért nem jelentkezel főiskolára? A megkérdezett felugrott és tiszteletteljesen válaszolt: Nem érek rá – és leült.

Később így vallott alma materéről: „Ennek az iskolának… az volt a legnagyobb érdeme, hogy arra tanított, hogyan lehetünk emberek, magyarok, s hogy mi az útja a szakmai és általános műveltség megszerzésének. Egyszerűbben, könyvet adott a kezünkbe, hogy művelődjünk és nem csak szakmai értelemben.”

Az osztálytársak arra büszkék, hogy Sándor életműve a felvidéki magyarság élet-halál harcának „kőbevésett bizonyítéka”. Meggyőződése, hogy nemcsak a kortársak, hanem az utánunk jövő nemzedékek is erőt merítenek majd életművéből, irodalmi hagyatékából.
Szigeti János, Búcs polgármestere 1994–2014 között, többedmagával úgy érzi, saját életünk egy darabja távozott most. „Most, Sándor, a te példád döbbentett rá minket a halál jelenvalóságára. Mi is elmúlunk egyszer. (…) A búcsúzás nehéz és könyörtelen pillanata tölti meg súlyos tartalommal az üres szavakat. (…) Előttünk vannak apró szokásaid, vállrándításaid. Hallani véljük nevetésedet, kedvenc szavaidat és azt a különös hangsúlyt, amellyel kiejtetted őket.”

Egy kérdés merül föl, hová tűnik mindaz, amit életében összegyűjtött és alkotott? „Hová tűnik el a jóságod, tudásod, szereteted, hová tűnnek el az irodalomról, a művészetekről, a hétköznapi dolgokról vallott elgondolásaid? (…)

Mi visszük tovább, hiszen egy kicsit mi magunk is ebből épülünk föl. A szeretetedből, gondolataidból, amelyeket nekünk adtál életed során, s amelyek azóta hozzánk nőttek, részünkké lettek.”

A gyászszertartás

A település búcsúzik díszpolgárától. „Búcsúznak tőled szülőfalud földjei, vizei, fái, madarai. Búcsúzik a Nagyérhát vadvilága, a Peresek, a Fődásás, a Csillagvár, a Sikandria és búcsúzom tőled én is, szülőfalud valamennyi polgára nevében.”

Majd Buzita polgármestere, Mohňánský József lépett a mikrofonhoz. Olyan embertől vesz most búcsút, „aki közvetlenségével, segítséget nyújtó kezével, bölcs tanácsaival, mélyenszántó beszélgetéseivel, mindent megtapasztalt életútjával Buzitára költözése után pillanatok alatt ennek a közösségnek a tagja lett.”

„Élete utolsó előtti napján sem hagyta ki a rövid falusi sétát, amikor egy csomag babért állt meg a helyi virágüzletben, hogy a délelőtti, Pátria Rádiónak adott riportja után a veteményes kertben elültesse azt.”

„Elment a Búcson született buzitai, aki a Csereháti dombokon, a Kanyapta völgyében, a gólyafészkek tövében, a szőlőlugas alatt is itthon érezte magát. Aki élete utolsó pillanatáig aktív, alkotó életet élt.”

Kövesdi Szabó Mária színművész színházi keresztapjától jött elbúcsúzni néhány emlékkel és szavalattal. Egyszer az általa írt darabokra terelődött a szó, mire Sándor azt találta mondani: Belőlünk éltek! Erre kérdéssel válaszolt: Van más, aki annyiszor – kelettől nyugatig – elszavalta a ti munkáitokat!?

A gyászoló embertömeg ezután elkísérte a koporsót, ahol Nagy Gyula buzitai lelkipásztor szolgált. Alapigéjét Pál korinthusiaknak írott első leveléből vette: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor üres a mi igehirdetésünk, de üres a ti hitetek is.” (I., 15, 14.) De Krisztus feltámadt. A romlandó, érzéki test felbomlik, de mi majd mennyeit kapunk. Ez lesz a teljesen győzelem a halál fölött.

Vadásztársai díszsortűzzel búcsúztak.

Gál Sándor tehát a buzitai temetőben pihen. Egy zarándokhellyel gazdagodtunk!

(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)