A Felsőszeliben élő és alkotó Oros László egyszemélyes intézmény. 1977-ben, Dobos László sugalmazására fogott a felvidéki irodalom és kultúra értékeinek gyűjtésébe, amely ma már önálló magánkönyvtárként több mint nyolcezres gyűjteményével várja mindazokat, akiknek fontos a felvidéki irodalmi és kulturális értékek megőrzése. Gyűjteménye értékes darabjait katalóguspótló könyvekben is megörökítette, sőt a minap megjelent Felvidéki portrék és történetek c. munkájában irodalomtörténeti alapossággal mutatja be felvidéki irodalmunk jeles alkotóit, legyen szó az 1918 előtti vagy utáni időszakról. A kötet ünnepélyes bemutatójára július 16-án kerül sor a felsőszeli művelődési házban.
Már maga a cím is magyarázatra szorul, ugyanis sokak szerint a Felvidék kifejezés mindössze egy politikai meghatározás, amely Felső-Magyarországot jelenti, s igazából csak a trianoni döntés után kap valós értelmet. A Szlovákiában megjelent irodalomtörténeti könyvek, lexikonok is csak az 1918 utáni korszakot számítják ide, a Cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918-2014 c. munka is csak szigorúan az 1918 és 2014 között a mai Cseh/Szlovákia területén élő alkotókat veszi számba, mintha az minden előzmény nélkül jött volna létre. Maga Szalatnai Rezső is ezt állítja 1937-ben: „A helyzet merőben új volt, minden gyakorlat híján való. Azokat a nagy írókat, akik innen származtak s Szlovenszkó egykori tájélményeit, társadalmi eseményeit, gazdag történetét műveikben feldolgozták, s egy-egy városban jelentős magyar irodalmi életet csiholtak elő, Balassától Pázmányon, Madáchon és Kazinczyn át egész Mikszáthig, az itteni magyarság elfelejtette, kiestek már a tudatából”.
Nos, Oros László évtizedek óta következetesen próbál ez ellen tenni, s munkáival és egyedülálló gyűjtőmunkájával azt bizonyítja, hogy a Felvidék nemcsak egy politikai fogalom, hanem szellemi összetartó erő, csak tudni kell(ene) vele élni.
Ahogy például a Vajdaságban büszkék az egykori, több évszázados hagyományaikra, jó lenne, ha mi is felfedeznénk újra a Felvidék magyar és szlovák értékeit egyaránt.
S ebbe rengeteg minden belefér, a többségében még ma is magyar vidékek mellett a mára már teljesen elszlovákosodott területek magyar, szlovák és német értékei, ahogy az egykori Osztrák-Magyar Monarchia által Kolozsvártól Máramarosszigeten át Pozsonyig bejárható hatalmas területei. Alig van olyan egyénisége a magyar kultúrának, aki ne járta/lakta volna be ezeket a területeket, van, aki egyszerre volt felvidéki, vajdasági és erdélyi. Egy a közös bennük, mindannyian jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a magyarság mind a mai határokon belül, mind az elszakított területen máig megmaradt. Sajnos, mintha mára ezek az értékek felesleges ballaszttá váltak volna, s mintha egy gombnyomással mindent kollektíve kitöröltünk volna az emlékezetünkből. Pedig idézzük csak Ipolyi Arnoldot: „Őrizzük emlékeinket, gyűjtsük össze töredékeinket, nehogy végleg elvesszenek, s ezáltal is üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen, s kevesebb a jövő”.
Milyen érdekes is lenne egy olyan irodalmi antológia, amely végre számba venné a Felvidék összes értékét a Halotti beszédtől kezdve Balassin, Rimayn, Madáchon, Mikszáthon és Hviezdoslavon át Tőzsérig. Sajnos, ma olyan gyalázatos állapotban van a szlovákiai magyar kulturális lét, hogy még a könyvkiadásunk is romokban, s a közelmúlt értékeit sem vagyunk képesek feltérképezni. Amióta a Madách-Posonium megszűnt, azóta minden esetlegesen működik, s egy szlovákiai magyar kiadó legfeljebb odáig jut el, hogy kiadjon egy-egy saját érdekeltségébe tartozó könyvet, amelyet vagy a szerzője terjeszt, vagy ott porosodik a kiadó raktáraiban. Sok-sok régi értékről pedig egyszerűen nem veszünk tudomást, pedig ahogy Oros László megjegyzi, „nem egy ma is megnyerné az olvasó szívét, ha hozzáférhető lenne”. De nem az.
Talán nem is meglepő ezek után, hogy Oros László első két kötete (Irodalmunk emlékei I–II. a Pilisvörösváron székelő Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület gondozásában jelent meg, míg új kötetét – mely anyagainak többsége annak idején a Kassai Figyelőben jelent meg –, a diószegi ATID – Polgári Társulás jelentette meg.
S nem volt véletlen a viszonylag hosszúra nyúlt bevezető, Oros László ebben a munkájában is fényesen bizonyítja, hogy a Felvidéknek igenis nagyon komoly szellemi hagyományai vannak, s mint olyan, nem 1920-ban jött létre.
Az új kötet a Kassai Figyelőnek (is) köszönhetően elsősorban Kassára fókuszál, a portréalanyok többsége valamilyen módon kapcsolódik Kassához.
Köztük van Darkó István, az egyetlen állami díjas magyar író, aki 1945 után teljesen elhallgatott, Jarnó József, aki mielőtt kiteljesíthette volna a tehetségét, libanoni munkaútja során tragikus hirtelenséggel elhunyt, az Urr testvérek, Ida és György, a kassai kulturális közéletet 1920 után feltámasztó Sziklay Ferenc és fia, László, aki a szlovák–magyar kapcsolatok rendíthetetlen ápolója volt, a csetneki származású Hentz Zoltán, aki Szabó Lászlóval és Stelczer Endrével költőként indult, majd geológus lett, közben megjárta a börtönt is a szlovákiai Mindszenty-per egyik áldozataként.
Oros nem feledkezik el a Palotai nővérekről, Borisról és Erzsiről sem, akik Kassán eszméltek, majd 1945 után Budapesten teljesítették ki a tehetségüket. Szól Maróthy Jenőről, Trianon felvidéki krónikásáról, Lányi Menyhértről, az elfeledett íróról, vagy az első nemzedék erotikus írójáról, Tamás Mihályról, aki Ausztráliában halt meg. Tamás Mihállyal kapcsolatban említi meg a kor egyik legolvasottabb íróját, Komáromy Jánost, aki csak az érdekesség kedvéért szintén a tájainkról származott el, s művei többségében ezt a vidéket írja.
De ki ismeri ma már id. Vutkovich Sándor nevét, aki a pozsonyi Toldy Kört alapította, de Feszty Árpádról sem sokan tudják, hogy a festészete mellett irodalmi tevékenysége is említésre méltó. Ahogy olvashatunk G. Hajnóczy Rózsáról, A bengáli tűz szerzőjéről, aki szintén a Felvidékről származik. És még hosszasan sorolhatnánk Oros László portréalanyait, akikről nemcsak érzékletes portrét vázol fel, hanem tudnunk kell, mindannyiuk könyvei megvannak (sokszor dedikálva) a magánkönyvtárában.
A kötetben szól az 1929 decemberében megrendezett első szlovenszkói magyar könyvhétről, amely egyúttal az utolsó is volt.
Ennek megnyitóján mondta Sziklay Ferenc: „Mert a magyar könyv sorsa megegyezik a magyar élet sorsával. Ha elhallgat az irodalom, ha nem terem magyar könyv többé ezen a földön, a mi szülőföldünkön, ha az írók is belefáradnak a céltalannak látszó küzdelembe, megáll a magyar szív dobogása a Kárpátok alján”.
Mintha ezek a sorok még aktuálisabbak lennének, mint a keletkezésük idejében. Mai rohanó világunkban még nagyobb szerepe van az értékmentésnek, hogy az Ipolyi Arnold által is emlegetett jövőt valahogy fel tudjuk mutatni a gyerekeinknek. Jelenleg szünetel a koronavírus, ideje hát bekopogtatni Oros László felsőszeli, kincseket rejtő könyvtárába!
(Gönczi Ivor/Felvidék.ma)
