Kép: Pixabay

Isten egyik legcsodálatosabb ajándéka a humor. Vagy mondjuk akár így: a képességünk, hogy nevetni tudjunk gyarlóságainkon, fogyatékosságainkon. Mert a humor ilyen: fölnagyít valamit, hogy jobban lássuk az abszurditást, a jelenségeknek a normálistól (az elvárttól) eltérő voltát.

Úgy tűnik, mindez már a múlté. Borzasztóan nagykorúak és komolyak lettünk. Úgy teszünk legalább. Pontosabban: eléggé erőszakosan ezt várják el tőlünk. Azok, akik azt is elmondják, mit kell nagyon komolyan venni, mit kell tolerálni, mit kell elfogadni (és mit nem) – általában azt is, mikor, milyen esetben érvényes mindez. Mert nem mindegy az: szelektáltan disztingválni kell.

Mivel már ilyen komoly felnőttek vagyunk, úgy is illik viselkednünk. Hogy meg tudjuk különböztetni, bizonyos (ránk erőszakolt) szempontból mi helyes, és mi nem.

Így változnak az idők: még jó egy évszázad előtt Nyugatról vártuk a példákat, a haladást, a megoldást. Olyan rossz volt mifelénk a helyzet, hogy Ady még azt is megkérdezte, vajon egyáltalán van-e joga, lehetősége, hogy sírjon. S hogy új széllel mozgásba lendülhetnek-e a hazai állóvizek, föltéve a kérdést, „szabad-e Dévénynél betörnöm új idők új dalaival?”
Tényleg sokat változott a világ, ilyen kérdést már nem kell feltenni, az újféle nóták maguktól jönnek, kéretlenül, mi több: kötelező elvárással. Aki pedig nem viselkedik s gondolkodik a szelektált elvárások szerint, azt meg kell büntetni (sarokba állítani, kukoricára térdepeltetni), hogy e nevelési stratégia következtében magába szálljon és megjavuljon. Például hogy elismerje, a biológiai nemünk nem attól függ, minek születtünk, hanem tőlünk.

Értsd: hogy mi dönthetjük el a természet eredményét megcáfolva, férfiak vagy nők akarunk-e lenni. A katolikus Spanyolországban a szocialista kormánynak hála ezt már 14 éves korban is eldöntheti a gyerek. Nyilván úgy vélték (éljen a demokrácia!), ebben a korban az LMBTQ propagandától függetlenül már annyira érettek a kamaszok, hogy ebben felelősen dönteni tudjanak szakemberek és szülők beleszólása nélkül (a törvény ugyanis így szól).

Az UNESCO(!) szerint egy 5-8 éves gyereknek már tudnia kéne, mi is a biológiai és a genderszex, meg azt is, mi a kettő között a különbség. Ha a kedves olvasó ezt véletlenül nem tudja megmagyarázni, akkor bizonyára elmaradt a nevelése, és a műveltsége is riasztóan hiányos.

S ez még nem minden: egy 9-12 éves gyereknek már azt is tudnia illene (az UNESCO szerint), miért nem egyezik néha a biológiai nem a nemi identitással. Arról már nem esik szó, miként magyaráznák ezt meg (az Európába özönlő) muszlimoknak, akik számára a homoszexualitás vörös posztó.

S ha már itt tartunk: a muszlimokat a brüsszeli irányvonal szerint szeretni, tisztelni és befogadni kell, főleg, ha feketék. Közülük sokak őse ugyanis rabszolga volt, mindnyájunk kötelessége ezért térdepelve bocsánatot kérni tőlük, akár van közünk őseik sorsához, akár nem. Aki ezt nem érti, netán elutasítja, azt is meg kéne büntetni. Esetleg kirúgni az EU-ból.
Megerőszakolják a nyelvünket is, mert bizonyos szavunknak önkényesen más értelmet adnak, sok szavunk pedig, mint például a néger, cigány, apa, anya stb. eleve megalázó, ezért kerülendő, helyettük olyan kifejezéseket szabadna csak használni, amilyeneket azok a „hős szabadságharcosok” írnak elő, akik gyaníthatóan különböző gátlásban szenvednek, és a normális elmeállapotról is bizonyára más elképzelésük van.

Ezért van az, hogy vannak témák, amelyekkel viccelődni tilos, mivel az sértő, megalázó, kirekesztő, és hátrányosan megkülönböztet. Ilyenek az előbb említett kifejezések és az ezekkel jelölt fogalmak és emberek.

Tehát:

Ha négereken (feketéken) viccelődsz, az sértő, te pedig rasszista vagy.
Ha anyáról, apáról csevegsz, az sérti az egyenlőséget, te pedig reménytelenül maradi vagy.
Ha melegekről viccelődsz, az sértő, te pedig homofób vagy.
Ha zsidókon viccelődsz, az sértő (mert a holokauszt, ugye), te pedig antiszemita vagy (persze lényegtelen, hogy a legjobb zsidó viccek épp a zsidókat teszik nevetségessé; ugyanakkor Izraelről lehet viccelődni, sőt elítélni is lehet, mert az nem antiszemitizmus, hanem anticionizmus).
Ha arabokról viccelődsz, az sértő, mert intoleráns és kirekesztő vagy.
Ha muszlimokról viccelődsz, az sértő, te pedig megalázó iszlamofób vagy.
Ha nőkről viccelődsz, az sértő, mert az egyenjogúság-ellenes, te pedig hímsoviniszta vagy.
Ha férfiakról viccelődsz, az már kevésbé sértő, de azért lehetsz esetleg egy félresikerült feminista.
Ha Morvaországról (vagy akár Kelet-Szlovákiáról) viccelődsz iszákossággal kapcsolatban, az szintén sértő, te pedig nacionalista vagy.
Ha bármi nemzet büszke hazafia vagy, az sértő, mivel az is sovinizmus és természetesen EU-ellenes (v.ö. a néhai szovjetellenességgel).

Nem is tudom, miről lehet manapság viccelődni. Talán a rendőrökről, mert azok brutálisak (lásd: BLM). A családról is lehet viccelődni, mert az divatjamúlt óság, esetleg a hitről, mert az hamis istenről szól, az igaz isten ugyanis a Tőke.

Gond nélkül tulajdonképpen csak a fehér heteroszexuális emberekről lehet viccelődni, az ugyanis elvből nem sértő, s mert azok önkritikusan és bevallottan rémisztő képződmények, ennélfogva abnormálisok, s az volna a legjobb, ha már nem szaporodnának. Főleg ebben a válogatott jogokat védő demagóg, dekadens világban.

(Aich Péter/Felvidék.ma)