Alig találkoztunk személyesen, mégis, mintha mindig ismertük volna egymást. Elég volt rátekinteni a Facebook-oldalára (ilyen irányú egyetlen pozitívuma van ennek az oldalnak), elolvasni egy imát, egy bibliai idézetet, visszaemlékezést, s lélekben máris kapcsolódtunk. Erősítést, hitet, és reményt adtak a sorokban lévő gondolatok. Olyan ember volt, akinél Isten, haza, nemzet, gyermek és ember egyet jelentett.
Talán nincs is olyan korosztály, aki őt ne tisztelte, szerette volna. Kivéve az ellensége – mert mindenkinek van. Lehet ez nem is ellenség a szó szoros értelmében, inkább irigység, rosszmájúság, gonoszság megtestesítője. Ez ellen is harcolt, értük is imádkozott.
Kis és nagy cserkészek, ministránsok, futballdrukkerek, kultúraszervezők és a nemzet napszámosai – tudta, mindenkivel együtt kell dolgozni, akivel egy célért küzdünk. Vajon kölcsönös volt-e ez az érzés? Sokunkban igen.
S miért is tisztelték? Mert Isten szolgálatában nyitott és őszinte volt a lelke mindenki előtt. S mindig mindenkinek válaszolt az érdeklődésére, véleményére, akár egy Facebook-üzenetben, mindenkire volt ideje, mert úgy osztotta be. Tudta, hogy a lelkeknek jó szó, visszajelzés, szeretet, remény és hiterősítés kell. S akik ezt igényelték, azt ő érezte, s megadta. Szentmiséiből pedig mindenki meríthetett, ha hallgatta őt.
Esterházy Jánosról ő nemcsak prédikált, de rengeteget tett az ügyéért. Imakilencedet szervezett, boldoggá avatása érdekében mindent megtett a Pázmáneum vezéralakjaként is. Amikor Burian Laci bácsi filmjének elkészítéséhez pénzt gyűjtöttek még a közelmúltban is, ő rögtön elérhetőséget kért az illetékesekre. Nem hagyott válasz nélkül soha senkit.
A Felvidék.ma oldalnak elkötelezett híve volt, s amikor szólni kellett, megszólalt – azon kevesek egyikeként, akik a külvilág felé is tolmácsolják a kereszténységhez, és az egyházért szóló gondolataikat.
A lelki, a nemzeti, kereszténységet védő keresztjét, aggodalmát ott hordta a vállán évente Komáromban az imanapokon, a futballmeccseken, az imáiban, fohászaiban, a szentmisékben, írásaiban, még a baráti levelezések soraiban is.
Hozzám hasonlóan sokan személyesen alig ismertük Karaffa atyát (ő nem engedte, hogy a hozzá illő egyházi rangján szólítsuk), mégis lélekben nagyon közel állt hozzánk. A Jóistent hozta mindenkinek a közelébe, aki hallgatta, olvasta, követte őt viselkedésében is.
Karaffa atya a mellén hordta a magyar Szent Korona szimbólumát, nem önmutogatásként, csakúgy mint a DAC szalagját a nyakában, neki a belső és külső világa egy volt önmagával, ő ezt vállalta, olykor nagy szenvedések árán is.
Legyen áldott az emléke!
S talán öccse, Karaffa Attila megbocsájtja nekünk, ha a Facebook oldaláról e gyönyörű Juhász Gyula-idézetet mi, tisztelői is közöljük.
Juhász Gyula – Consolatio
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.
Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.
Örökké szeretni fogunk!
