Vasárnap Budapesten kezdetét vette az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Utoljára 1938-ban adott otthont az Oltáriszentség ünneplésének a magyar főváros; érdemes felidézni néhány emlékképet az akkori kongresszus megnyitásáról.
A 34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus 1938. május 25-én, áldozócsütörtök előtt egy nappal, a Hősök terén megtartott ünnepi gyűléssel vette kezdetét, amelyen beszédet mondott Serédi Jusztinián bíboros, esztergomi érsek és Eugenio Pacelli bíboros-államtitkár, pápai legátus is. Pacelli bíboros – akit alig egy évvel később, XI. Pius pápa halála után, a konklávé pápává választott, s aki XII. Pius néven kormányozta az Egyházat 1958-ban bekövetkezett haláláig – két nappal korábban, hétfőn érkezett Magyarországra.
Az 1938-as budapesti kongresszus kezdete előtt egy nappal, kedden este, a városligeti Ünnepi Csarnokban ünnepélyesen köszöntötték a pápai legátust.
A kormány nevében Kánya Kálmán külügyminiszter beszélt, őt követte Szendy Károly, Budapest polgármestere és gróf Zichy János, az Actio Catholica társelnöke. A köszöntő beszédekre válaszolva a bíboros-legátus kitért Munkácsy Mihály híres festményére is (Krisztus Pilátus előtt):
„Követjük az igazságot Krisztusban, aki sajnos, még ma is egyesek szemében botrány, másoknak balgaság; akit sokan félreismernek, vagy gyaláznak, és akit a század elfajzott és ködös tudománya úgy tekint, mint akit korunk civilizációja és szellemi beállítottsága már túlhaladott és legyőzött;
akit Munkácsy Mihály zseniális ecsetje megrázó és drámai jelenetben ábrázolt Pilátus előtt azon a képen, mely nemcsak a múlt idézése, hanem szinte jóslatszerű figyelmeztetés a jelen számára, hogy Judea kormányzójának vallatása és ítélete megismétlődik a Názáreti követői ellen.”
[Nemzeti Ujság 1938. május 25. 2. p.]
Pacelli bíboros válasza után még egy, nagyon rövid beszéd is elhangzott. Egy alföldi magyar, a százéves, kecskeméti Balla Sándor „a föld népe” nevében köszöntötte a pápai legátust:
„Áldott, ki az Úr nevében jő, hozsánna a magasságban! Ezt énekli a magyar föld dolgozó, sokat szenvedett népe. Így köszönti azt, aki a mi Urunk Jézus Krisztus földi helytartójának, Szent Péter utódjának követségében jött mihozzánk. A mindennapi kenyérért verejtékező földmíves nép hűséges katolikus hitéhez. Hisszük és valljuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus jelen van a legméltóságosabb Oltáriszentségben és ezt a kincset a római katolikus egyházra bízta. De azt is hisszük és valljuk, hogy a földön szántott barázda, az elvetett mag, a mindennapi kenyérért csorduló verejtékünk közelebb hoz minket a teremtő Istenhez, közelebb hoz az Oltáriszentséghez.
Jézus Krisztus azzal tüntetett ki minket, földmíves népet, hogy a mi kezünkből kikerülő kenyeret választotta palástjának. Erről a hitről teszünk itt tanúságot Szentséges Atyánk követe előtt. Ezt hoztam el a föld népének nevében.
Fogadja ezt a hitvallásunkat, mint katolikus magyar lelkünk legdrágább ajándékát. Áldja meg a szentségi Jézus minden lépését! Dícsértessék a Jézus Krisztus!”
[I. m. 3. p.]
Kép: A XXXIV. Eucharisztikus Kongresszus emlékkönyve. Budapest, 1938.
A rövid beszédre Pacelli bíboros négy mondattal válaszolt – magyarul: „Éljen az Eucharisztikus Krisztus Király! Magyarország Nagyasszonya áldjon meg benneteket! A Szent Jobb védjen meg benneteket! Éljen Magyarország!” [u.o.] A legátus ezután távozott a gyűlésről.
Másnap, május 25-én délután, a Hősök terén megrendezett nyitóünnepségen – melyen a miniszterelnök és a kormányzó is megjelent – Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök felolvasta XI. Pius pápa bulláját, s ezzel hivatalosan is megkezdődött az eucharisztikus kongresszus. Először Serédi Jusztinián hercegprímás mondott két rövid beszédet: egyet latinul, egyet magyarul. Utóbbi beszédéből egy részlet:
„Mi, maradék magyarok, az idők mostohasága miatt gyengék és szegények vagyunk. De Szent Alfonzzal azt valljuk, hogy ha igazán szeretjük az Istent, akkor erősebbek és gazdagabbak vagyunk, mint volnánk, ha hatalomban és jólétben megfeledkeznénk róla.
Mi kilencszáz esztendőn keresztül élet-halálharcot vívtunk az Isten ügye mellett: ezért alázatos bizalommal reméljük, hogy nem enged bennünket elpusztulni az Úr.”
[Nemzeti Ujság, 1938. május 26. 2. p.]
Serédi prímás beszéde után Hóman Bálint kultuszminiszter köszöntötte a kongresszust, majd Thomas Heylen namuri (Belgium) püspök, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Állandó Bizottságának elnöke mondott rövid, latin nyelvű nyitó beszédet.
Ezután hangzott el Pacelli bíboros „hatalmas beszéde”, ahogy az idézett napilap fogalmazott. Valóban hatalmas beszédet mondott a pápai legátus, s nemcsak a terjedelmét tekintve. Az alábbiakban néhány mondatát idézzük:
„Hol vannak ma Heródes és Pilátus, hol vannak Neró, Diocletian és Julianus Apostata, hol vannak az első század keresztényüldözői? Szent Ambrus adja meg a feleletet: »A kivégzett keresztények arattak győzelmet: a legyőzöttek, azok az ő üldözőik«, porrá és hamuvá lettek a kereszténység ellenségei! Por és hamu ma mindaz, amire vágyakoztak, amire törekedtek – amit talán rövid pillanatokra élveztek –, a földi hatalom, a földi dicsőség! /…/
Ő azonban győztes, az Oltáriszentségi Krisztus. Ő, aki annyiszor volt céltáblája ellenségei dühének, sőt még azok üldözésének is, akik az övéi voltak: Ő lesz a győztes továbbra is!
És Ővele győzni fognak mindazok, akik nem ijednek meg a hitetlenség viharos időitől és a tömegek hűtlenségétől, hanem ellenkezőleg, ez csak ösztönzi őket a még teljesebb odaadásra, hitüknek még büszkébb megvallására.”
[I. m. 4. p.]
Tudjuk, a beszéd elhangzása előtt két hónappal a hitleri Németország hadserege bevonult Ausztriába, a kongresszus után néhány hónappal pedig a Szudéta-vidéket annektálta a német birodalom. Sötét felhők gyülekeztek Európa egén, alig másfél évvel később kitört a második világháború.
Azt is tudjuk, hogy a kongresszus előtt egy évvel XI. Pius pápa két nagy visszhangot kiváltó enciklikában (Mit brennender Sorge, Divini Redemptoris) lépett föl a kor „ikertestvér” újpogánysága, a kereszténységet fenyegető náci fajelmélet és a kommunizmus ellen.
Beszéde végén a bíboros legátus így fogalmazott:
„Tudatában gyöngeségünknek, de erőteljesen annak a Krisztusnak a segítségével, aki a gyöngéket választotta segédeivé és munkatársaivá, hogy megzavarja az erőnek fennhéjázását, helyezzük ezt a világraszóló ünnepnapot az Eucharisztia, a vinculum caritatis szent jele alá és küldjük szívünk mélyéről a Szentség színeibe rejtett isteni Megváltóhoz ezt a lángoló imát: O salutaris hostia, quae coeli pandis ostium, bella premunt hostilia, da robur, fer auxilium. Da robur!
Add erődet azoknak, kik házadat lakják és akik asztalodnál esznek, hogy erősen és éberen járhassák egy széthúzó és gyűlölettel teljes világ közepén pályájukat az önfeláldozás és felebaráti irgalmasság útján és hogy legyőzve a gonosz szellemeket, akik azon mesterkednek, hogy szétválasszák azokat, amiket Isten összekötött, jöjjön el a Te országod; ad veniat regnum tuum!
Az igazság és az élet országa, a kegyelem és a szentség országa, az igazság, a szeretet és a béke országa! Úgy legyen!
[I. m. 6. p.]
Kép: A XXXIV. Eucharisztikus Kongresszus emlékkönyve. Budapest, 1938.
A beszéd után fölcsendült a kongresszus himnusza, majd Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök felolvasta azt a táviratot, amelyet a pápai legátus küldött XI. Piusnak, s ezzel véget is ért a kongresszus nyitóünnepsége. Ezen a napon kora reggeltől a főváros 92 templomában, kápolnájában mutattak be folyamatosan szentmisét a kongresszusra érkezett püspökök, prelátusok és áldozópapok; délelőtt a pesti Vigadóban „a nemzetközi irodalmi és szellemi élet kiválóságai hódoltak az Oltáriszentség előtt”; este a budai Várban a kormányzó és felesége „ünnepi estebédet” adott Pacelli bíboros tiszteletére.
A másnapi lapok bő terjedelemben számoltak be a nyitóünnepségről, s külön méltatták Pacelli bíboros legátus beszédét. A tudósítások, beszámolók mellett azonban megjelent egy olyan publicisztika is, amely különösen érdekes lehet a mai olvasónak. A hazai közélet egyik kiemelkedő alakja, a köztudottan evangélikus Bajcsy-Zsilinszky Endre hosszú írásban üdvözölte Pacelli bíborost, s azt fejtegette, hogy történelmünk során csak egyetlen „világhatalom” állt a magyarság mellett segítőn, támogatón – a Szentszék. Mivel ezt az írást feltehetően kevesen ismerik, s mivel protestáns szerző tollából származik, a szöveget teljes terjedelmében közöljük:
„Az eucharisztikus kongresszusra körünkbe érkezett a pápa követe, Pacelli bíboros államtitkár s a katolikus magyarság és az egész magyar nemzet őszinte lelkesedéssel és hagyományos dísszel fogadta Szent István országának magas vendégét. Az egész magyar nemzet, mondom.
Úgy érzem, ez az esemény jó alkalom arra, hogy Európa mai bizonytalanságai s nemzetünk folytonos szorongattatásai közepette fölüdüljünk legalább órákra, annak az ősrégi szoros és szent kapcsolatnak tudatán és ezernyi dicső emlékén, amely bennünket, minden magyarokat, Szent István óta a Szentszékhez fűz.
A bíboros államtitkárnak is éreznie kell körünkben, hogy itt olyan földön jár, ahol sohasem hűlt és sohasem hűlhet ki a hála azért a mérhetetlen jelentőségű és világtörténelmi méretű támogatásért és gondoskodásért, túl a szorosan vett egyházi keretében, melyben a Szentszék immár több mint kilenc évszázada a mi árva magyar nemzetünket részesíti.
Nemrégiben jelent meg egy kiváló magyar katolikus egyházi író, Tower János (helyesen: Tower Vilmos – a szerk.) könyve arról a csaknem évezredes kapcsolatról – és annak történelmi kialakulásáról, fordulatairól és eredményeiről –, mely Szent István birodalma és a Szentszék között szervesen szövődött s termett számunkra éppen legnagyobb nemzeti szorongattatásaink és küzdelmeink idején biztatást, erősítést, segítséget és vigasztalást. Egyetlen magyar ember sem felejtheti el, mi, protestánsok sem, hogy csak egyetlen világhatalom akadt a mi véres, hősi és dicsőséges európai történelmünk jó ezer éve alatt, amely mindig mellettünk állott, mindig kész volt a segítségre, mindig megértette a mi nagy élethalálharcaink belső indító okait és mindig értékelni tudta a mi szellemi, politikai, katonai erőfeszítéseinket a magunk államának fönnmaradásáért s a keresztény Európáért, s ez a Szentszék volt.
Magyarországnak is voltak vitái a Szentszékkel, Mátyás királynak is voltak kisebb-nagyobb ellentétei egyik vagy másik pápával, de a nagy igazság mégis az, hogy a Hunyadiaknak és a Hunyadiak Magyarországának s általában a nagy európai gondolatokért és az egyetemes kereszténységért kiálló és síkraszálló örök Magyarországnak csak egyetlen állandó és biztos, önzetlen és nagylelkű szövetségese volt jó kilenc évszázadon át – a Szentszék.
Kár, hogy Tower említett kitűnő könyvét nem ismeri elég széles körben a mai fájdalmasan elsekélyesedett magyar közlélek. Nagy tanulságok rejtőznek pedig a pápaság és Magyarország történelmi kapcsolatainak a föltárásában és összefoglaló megmutatásában. Különösen azt nem szabad elfelejtenünk, hogy a Szentszék s többnyire éppen a leghatalmasabb pontifex maximusai a világegyháznak, ama szoros kapcsolat révén, melyben nemzetünk az örök várossal, annak szellemével és egyházával volt, mindig természetes szövetségesei voltak Szent István birodalmának fönnmaradásáért, európai hivatásáért és önállóságáért vívott történelmi küzdelmei során, legerősebb és legállandóbb szövetségesei. Különösen akkor, amikor az Egyház világi világhatalom is volt, Magyarországot pedig hol a török, hol a német túlerő, hol mind a kettő egyszerre készült elnyelni.
Ma már ez a világegyház csak lelki és erkölcsi hatalom és birodalom. Csak?
Soha nem volt ereje és hatása és hatalma nagyobb, mint ma, amikor már nem világi hatalom is egyben. Azt lehetne mondani, hogy befolyása a világ alakulására, az emberiség fejlődésére, szerepe a gyűlölet és modern lelki elvadultság megállításában, a keresztény humanizmus örök eszményei őrzésében és átmentésében egy tisztább és emberibb kor számára,
az új lelki rabszolgaság és baromi mechanizálódás barbár korszakában a lélek, az egyéniség, az egyéni szabadság, lelkiismeret és felelősség örök eszményeinek s velük a krisztusi tisztult közösségi szellemnek fenntartásában és ápolásában, a brutális – nem attilai, mert az tele volt lángésszel és intellektualitással és megállott a Pónál szent Leó pápa kérésére, hanem alarichi véres és romboló – erőszak új kultúrának kívánt és remélt megtörésében: fölmérhetetlen, mélységesen megnyugtató és óriásibb, mint valaha volt.
Mi, magyarok jó, ha mindezt nemcsak tudjuk s azután a hétköznapokon elfelejtjük, hanem állandóan a lélek tudatosságának fényében is tartjuk s abból – a távolinak s a mai anyagias és kicsinyes, lelkét vesztett gépies korban nagyon is csak eszmeinek és elméletinek tetsző kapcsolatból – egy kis önbizalmat merítünk a magyar nemzet jövő nagy küzdelmeihez – önmagáért, Európáért és a keresztény humanizmusért.
A pápa követét mély hódolattal köszönti Szent István nemzete s benne minden igaz magyar lélek.
[Bajcsy-Zsilinszky Endre: A Szentszék követe. Magyarország, 1938. május 26. 5. p.]
Az evangélikus Bajcsy-Zsilinszky Endre főhajtása Pacelli bíboros és a Szentszék előtt hitelesítette a legátusnak a kormányzóhoz intézett – több lapban is kiemelten közölt, sokat idézett – szavait: a főváros „a béke és a szeretet városa egy felfordult világ közepén”.
(Szalay László/Felvidék.ma)
